A kard- vagy pisztolypárbajnak nemcsak a színpadon jutott szerep az Opera körül.

A heves viták és becsületbeli sérelmek elrendezésének középkorias módszere, a párbajozás férfiszokása, amely oly tragikus következményekhez vezet például az Anyegin második felvonásában, bizony a Magyar Királyi Operaház vezetőinek körében is elő-előfordult. 

A leghíresebb eset szerencsére nem jutott el a végkifejletig, ami annál is szerencsésebb, hiszen a kihívott fél ekkor maga Gustav Mahler volt, aki 1888 és 1891 között igazgatóskodott az Andrássy úton. Ő az egyik operaházi próbán nyilvánosan rendreutasította két nevetgélő és szólamát illetlen kifejezésekkel tarkító énekesét, Takáts Mihályt és Szendrői Lajost. „Uraim, a színpadon méltó és tisztességes viselkedést kérek, olyant, ami művészekhez, nem pedig iskolás gyerekhez illik” – mondta Mahler, akinek szavaira a két sértett bariton így emlékezett vissza: „Önök nem művészek, hanem gyerkőcök.” Az utóbb Bayreuthig eljutó Takáts meg a jól menő szűcsüzlete okán a korban bundabaritonként emlegetett Szendrei megpróbálta rögvest párbajra kihívni az igazgatót, de Mahler elutasította e páros kihívást, kijelentve hogy hivatali működésének semmilyen mozzanatáért nem hajlandó lovagias elégtételt adni.

Nopcsa Elek báró viszont, aki 1895 és 1897 között intendánsként irányította az Operaházat (és a Nemzeti Színházat), egészen másként viszonyult a párbaj intézményéhez. Az egykor az 1848-49-es hadjáratokban harcoló erdélyi arisztokrata olyannyira büszke volt párbajaira, hogy amikor hivatali nézeteltérése támadt az Operaház művészi munkáját akkor irányító Nikisch Artúrral, többször is nyomatékosan fölemlegette a nagy karmesternek a maga párbajhősi múltját. Nikisch értett a szóból, sietve lemondott és meg se állt Lipcséig és Berlinig.

Mivel az Operaház élén az első évtizedekben rendesen arisztokraták álltak, így több más intendáns is életútján ott leljük az e körben szinte kötelező párbajokat. Így például az Opera egyik aranykorát – 1912 és 1918 között – megteremtő gróf Bánffy Miklós ifjan oly nagy párbajozó volt, hogy még Kolozsvárott börtönbe, azazhogy államfogházba is került emiatt. (A párbajvétség miatti szabadságvesztés tisztes fogsággal járt, mondhatni úri körülmények között.) Családja egy évre gondnokság alá is vétette az utóbb igazgatóként, íróként, díszlet- és jelmeztervezőként, rajzolóként, valamint külügyminiszterként jól beváló kis grófot.

S végül a legtragikusabb eset az Operaházat két ízben (1885-1887, 1898-1902) is irányító gróf Keglevich Istváné. A különc nagyúr a parlamentben keveredett bele a végzetes párbajba. Egy más párton ülő képviselőtársa, aki azt hitte, hogy Keglevich zavarta meg közbeszólásával a beszédét, ezt kiáltotta oda a Vígszínház gründolásában is részes grófnak: „Maga kegydíjas marha!” A sértésből kardpárbaj lett, s Hentz Károly néppárti képviselő 1905. május 29-én halálosan megsebesítette a szabadelvű Keglevich Istvánt.

De ez már csak érintőlegesen tartozik az Operaház történetéhez. Ott a huszadik században már amúgy is a pofozkodás lépett a párbaj helyébe. Ám erről majd egy másik alkalommal.