Bukott kritikák a bukott nőről: műítészi tévedések a Tévedt nő, azaz a Traviata első pesti bemutatójáról.
Most, hogy múlt szombaton új rendezésben mutatták be Verdi Traviatáját az Operaházban, amint az ilyenkor szokás, alighanem megjelennek majd dicsérő és bíráló kritikák egyaránt. Sok minden vita tárgyává válhat majd ezekben az írásokban, alakítások és énekesi teljesítmények, zenekari játék és rendezői koncepció egyaránt, de egyvalami bizonyosan nem: Verdi műve. Persze nem így volt ez a merész témaválasztású, címszereplőjéül egy bukott nőt választó opera előadástörténetének első éveiben, amikor még nagyon is vitatták Verdi teljesítményét és alkotói döntéseit. Az 1853-as velencei ősbemutató balsikere közismert, s bár ebben közrejátszott az első Violetta, Fanny Salvini-Donatelli tüdőbetegként kevéssé illúziókeltő látványa is, azért a Verdi által csak „szegény bűnös” néven emlegetett operát is jócskán cincálták az egykorú itáliai kritikusok.
Pesten sem történt ez másként, amikor 1857. november 10-én a Nemzeti Színház is bemutatta a Tévedt nőt. A főszerepek alakítóit, így különösen a Violettát éneklő Hollósy Kornéliát zajosan dicsérték az első kritikák, ám Verdi, szegény kapott hideget-meleget egyaránt. „Ez opera nagy része tánczene, mely mélységgel s jellemzési erővel alig bír. Nem hatja meg szívünket, hanem szeretnénk egyik vagy másik áriáján eljárni egy keringőt” – írta az egyik bíráló, míg másutt ez a kemény ítélet jelent meg: „A zenevilágban jelenleg annyira népszerű Verdinek kétségkívül leggyengébb műve, melyben az annyira hajhászott könnyű francia társalgási hangot nem tudta eltalálni, s amellett dallamai, melódiái mind elkoptatott visszaemlékezések.”
A Szépirodalmi Közlemények hasábjain megjelent írás a közönség ítéletét is megelőlegezte, s egyúttal a címadáson is gúnyolódott egy sort: „Most már tudjuk, miért nem akarta a rendezőség a Traviata szót bukott nőre fordítani. Félt a szójátéktól; hátha nem a nőre, hanem az operára vonatkoztatja a közönség; és igaza is volt; mert a Tévedt nő most már bukott is egyszersmind, és a közönség jó ízléséről tesz tanúságot, hogy e dalmű semmi tetszést nem vívott ki magának.” Pedig a valóságban a közönség rendre megtöltötte a régi Nemzeti Színház nézőterét a Tévedt nő előadásain, ahogyan azt azóta is mindig teszi, ahányszor csak a Traviatát adják. S persze a hajdani kritikusok közül is csupán az oly sokoldalú Brassai Sámuelnek ad igazat az utókor, ő ugyanis már 1857-ben úgy ítélt, hogy a Tévedt nő éppenséggel nem Verdi „leggyengébb műve”, hanem a „leggyöngédebb műve”. A nagyszakállú polihisztor „hite és vallomása” volt ez a nézet, amellyel azóta az operaközönség számos nemzedéke azonosult, s ez a jelek szerint a jövőben is így lesz majd.
