Gyorstalpaló a Székely fonó szombati operaházi bemutatója elé.

Szombat este különleges bemutatóval folytatódik a Magyar Évad az Operában: Kodály Zoltán Székely fonóját a lengyel Michal Znaniecki állítja színpadra, s ilyesformán nemzeti örökségünk oly becses darabjára egy külső tekintet (is) vetül majd. De mielőtt megismerkednénk a mű új színrevitelével, vegyük át újra az alapokat!

Fotó: Csibi Szilvia/Magyar Állami Operaház

Kezdjük mindjárt a címmel! Az 1932. április 24-én, az Operaházban ősbemutatott Kodály-mű címe Székely fonó, és nem Székelyfonó, ha mégannyira elterjedt is ez az utóbbi írásmód.

A mű ősváltozata, ha tetszik, csírája az a nagyjából negyedórás jelenet volt, amelynek bemutatására 1924-ben a Paulay Ede utcai Blaha Lujza Színház (a mai Újszínház épületében) vállalkozott. A műsorban, ahol a kodályi fonó először a közönség elé került, szerepelt kétfelvonásos amerikai bohózat és énekes kabarészám is.

A Székely fonó 1932-ben összesen 23 népdalt bocsájtott az Operaház színpadára, s a csupa úgynevezett „régi stílusú” népdalhoz Kodály az 1965-ös felújításon csatolta a Te túl rózsám, te túl kezdetű dalt. A dallamok döntő többsége székely-bukovinai eredetű, de kettő Kodály felvidéki, Nyitra megyei gyűjtéséből való. E kettő egyike a Székely fonó talán legnépszerűbb száma, a Kodály által 1914-ben, a nyitrai Alsócsitárban gyűjtött népdal, az A csitári hegyek alatt: 

A mű középpontjában Görög Ilona balladája áll, a „csudahalott” Bertelaki Lászlóval. A vándortémát elbeszélő ballada Skóciától Görögországig sokfelé megjelent a folklórban. 

A Székely fonó a pesti ősbemutatót követően egy év leforgása alatt a milánói Scala színpadára és a BBC londoni rádióstúdiójába is eljutott, ez utóbbi helyen maga Kodály vezényelte. Mégis, a mű utóbb mégse került be a nemzetközi operarepertoárba, megmaradt a mi kincsünknek. Részben alighanem nyilvánvaló dramaturgiai problematikussága, nem színpadszerű jellege miatt nem tudott világhódítóvá válni. Ezt a vélt-valós fogyatékosságot már Kodály kortársai is felemlítették, s tudatában volt ennek maga a szerző is. De aki fel tudta ismerni a Székely fonó semmi más darabhoz nem hasonlítható eredetiségét és nagyszerűségét, az csak egyetérthetett az Esti Kurír 1932-es kritikájának szerzőjével, Fodor Gyulával: a Székely fonó „nem opera, csak remekmű”.