Egy halálos sértődés és több sértés kísérte Verdi Requiemjének megszületését.

Mindenszentek és Halottak napja táján jószerint sose hiányzik a koncertprogramról, illetve az operaházak műsoráról Giuseppe Verdi Requiemje: így idén az Operaházban október 31-én, az Erkelben pedig november 4-én hangzik majd fel Verdi gyászmiséje. Mely gyászmise megszületéséhez két nagy embernek kellett meghalnia: 1868-ban Rossininek, majd 1873-ban az olasz romantika írófejedelmének, Alessandro Manzoninak.

Rossini halála arra indította Verdit, hogy nagyszabású tervet kezdeményezzen a nagy pályaelőd halálának első évfordulójára: egy Bolognában bemutatandó gyászmise, melynek minden egyes tételét más-más itáliai zeneszerző komponálna meg. A tételek felosztásra is kerültek, Verdi a Libera me-t választotta magának: 

Habár a többiek, az olasz (egyház)zene azóta rég elfeledett kismesterei ugyancsak elkészültek a maguk részeivel, a bemutatóra 1869-ben mégsem került sor. Egészen az 1980-as évek második feléig, amikor is végre megszólaltatták ezt a különlegességet: 

1869-ben azért nem kerülhetett sor az ősbemutatóra – mert Verdi halálosan megsértődött. Rossini szülővárosában, Pesaróban ugyanis szintén nagy ünnepséggel készültek az első gyászévfordulóra, méghozzá a kor nagy olasz karmesterének, Angelo Marianinak a vezérletével. Mariani, aki addig is és akkor is Verdi hű csatlósának vallotta magát, valamiképp megfeledkezett a Maestro érzékenységéről. Pedig Verdi már amúgy is kereste a lehetőséget, hogy megharagudhasson a hiú és ünnepelt dirigensre, akinek menyasszonya épp a Verdivel máig tisztázatlan, ám okvetlenül igen bizalmas viszonyban álló operaénekesnő, Teresa Stolz volt.

„Sosem tudtam meg, hogy a Rossini tiszteletére készülő Mise terve találkozott-e magas tetszéseddel?” Ilyen és ehhez hasonló bántó hangú mondatok sorakoztak Verdi levelében, amelyben mintegy felmondta a barátságot Marianival. Verdi ejtette a közös mise tervét is, ám a Manzoni halála felett érzett személyes és nemzeti gyász azután új lendületet és új irányt adott a Requiem-terveknek. Verdi a korábbi vázlatok és elkészült részletek felhasználásával 1874-re egymaga írta meg Manzoni Requiemét, melyet az év május 22-én, az első halálévforduló előestéjén mutattak be Milánóban. 

A közönségsiker hatalmas volt, a Requiem hamar körbejárta a kontinenst, csak a pályatársak hallattak olykor értetlen és éretlen hangokat. Főleg a németek, mondjuk, a nagy kortárs, Richard Wagner, akinek véleményét második felesége, Cosima jegyezte fel egy bécsi Requiem-előadás közös meghallgatását követően: „a legjobb semmit sem mondani róla”.

Hans von Bülow, a kiváló zongorista és karmester, Cosima első férje, aki felesége elcsábítása után is kitartott Wagner hűségén, pedig bevallottan felületes tájékozódás után mondott lesújtó ítéletet a Requiemről. „Egyházi ruhába bújtatott opera” – ez az örökéletű vád is tőle való, s még sok más bántó megfogalmazás, melyekre a Verdi iránt több megértést tanúsító Johannes Brahms csak ennyit mondott: „Bülow hatalmas bolondot csinált magából. Csakis egy lángész írhatott ilyen művet.”

Utóbb aztán Bülow is belátta tévedését, s jó pár évvel később levélben kért elnézést az agg Verditől: „Nemcsak a betűjét tanulmányoztam, ami megöli a művet, hanem a szellemét is, ami életet ad neki. S így, nagyszerű Maestro, most már csodálom és szeretem Önt. Megbocsájt-e nekem, gyakorolja-e az uralkodók kiváltságát azzal, hogy megbocsájt?”

Bülow bevallotta e levelében azt is, hogy a Requiem „könnyekig meghatotta”, s ilyen vallomást alighanem a Requiem minden hallgatója tehetne majd az október 31-i és a november 4-i koncerteket követően.