Mindent összehordtam tegnap az útról, tényleg csak előételnek szánva. (És azt még el se meséltem, hogy a chiphajhász japán sofőr az utasteret is két független akciókamerával figyelte, volt egy fedélzeti képrögzítő a forgalom számára is, és két külön GPS-készüléken követte az útviszonyokat…)
Na, de a lényeg. Az Opera csapata már átállt, két hete kinn vannak, ők már bennszülöttek a magam módján késve és csak kis időre ideérkező számára. Már hatodik napja ugyanabban a tamai hotelben laknak, ami örvendetes, mert nem kell mindig arrébb cuccolni, van mellettünk egy Meki, de ekkorra már vakon tájékozódik a magyar művész az összes közeli ábécében is. Viszont csillagtúra ez: az előadások mindig többórás buszútra vannak. Nem, nem igazán másik városban, mert itt összefolynak az épített környezet tárgyai. Kerület? Másik város? Fene se tudja. És igazán messze sincs, csak nem lehet haladni, pedig már az autópályák többemeletesek: felettünk is egy másik pálya, alattunk is. Na, majd hazafelé.
Hiába vagyok itt sokadszor, a legendás matsudói „leánykollégiumban” még nem jártam. Általában a túrák elején szokott sorra kerülni, most valamiért a közepén van, hát leszállva a buszról próbálom felmérni, mi is ez egyáltalán, ahol mindig sokkal nehezebb. Hát kérem, ez egy magánegyetemmel kombinált középiskola és kollégium hatalmas épületegyüttese, és bár az udvar közepére helyezett hatalmas rozsdavas-kompozíció bármelyik Uralon túli posztszovjet város főterét felidézheti, mégis Japánban vagyunk. Belül minden más: a terem itt is kifogástalan, ha csak azt nem szívjuk mellre, hogy eladtak még két sort legelöl, így a zenekari árokként szolgáló paraván a színpad felé tolódik, így viszont a zenekar nem fér el. Tudtuk előre, ezért pár kolléga el se jött a hotelból, aki pedig befért a kisebb összeállításba, kénytelen széthúzódni a különben széles színpad előtt. Ez nem tesz jót, mert extrém távolságok jönnek létre szólamokon belül, de pláne hangszercsoportok között, amelyek így kevéssé hallják egymást. A díszlet se fért el könnyen: Horváth Béla színpadmester csapata valamilyen emelőkosárral csempészi be ide az elemeket: ez a mindenkori japán utak legsekélyebb színpada. De kreatívak, mert az opciós díszletkép három óra alatt csak’ kialakul, egy gyors bejárópróbával Tóth Erika játékmester – ő is japáni veterán – elosztja az énekkart a színpadon, majd zavarbaejtően szőke, angyalszerű udvarhölggyé változik (egy statisztával máris többen vagyunk!), Kocsár Balázs pedig megnézet a teljes csapattal néhány helyet az akusztika miatt.
Ami pedig kiváló! Senki nem hiszi el, csak Kovács János, aki velem együtt fent ül a karzaton, és a minimális Donizetti-zenekar gömbölyű, erőteljes hangzással, a szintén nem túl nagy férfikar kétszeres létszámot érzékeltetve szól, minden piano hallatszik, és a zenekar ugyan érezheti száraznak és süketnek a saját helyét, összmunkájuk mégis teljes szinkronitást mutat, figyelnek a karmesterre, hallgatják az énekeseket. Utóbbiak otthon nem szokásos bravúrt hajtanak végre, mert előző nap Musashinóban ugyancsak ők énekelték az első Luciát, hogy Edita Gruberova hamarosan elkövetkező előadásaiban ne keveredjen össze a két szereposztás. Miklósa Erika egyszerre árnyalt és mégis parádés őrülési jelenetet produkál, de Kálmándy Misi hatalmas haragján sem érezni fáradtságot. A két tenor, Horváth Pisti és Szappanos Tibi is fényes, olaszos hangon veszi birtokba a teret: teleüli azt kétezer diák és a szülők serege, de nem kell kiabálniuk, minden átjön szépen. Cser Krisztián és Várhelyi Évi tegnap debütáltak szerepeikben, de ma is megy minden a maga útján. (Azért a „de”, mert sokszor a második előadás nehezebb, azt már nem segíti az első magas adrenalinja, a többiek plusz figyelme, és fáradtabb is a művész.)
A jól nevelt, teljesen egyforma lánykák iszonyú lelkesek a végén, ezt nagyon jó hallani. Kifele menet látom, hogy a térdzoknitól a kétsoros ekrü ballonig mindenük egyenruhából van, s ehhez még a hajviseletük is kötött…
Hazafele jókedvű a csapat, este 11 körül kerül ágyba, aki akar, gyanítom, még sok szobában folyik a dödörgés a mai estéről is. E sorok írója viszont kimentést kért a kedves meghívásokból és engedelmet mindezt körmölni, majd elájulni. (És holnap, tán már átállva folytatni…)
