Mozart operájában a Figaro házasságában nem is egy, de mindjárt két ilyen hölgyet is lelhetünk: Susannát és a Grófnét, akik együttes erővel nemcsak a csapodár Almaviva grófot leckéztetik meg, de még az oktalanul féltékenykedő Figarót is. Közös női bölcsességük legérzékletesebb és egyúttal legvarázslatosabb zenei pillanata a Levélkettős:

Rosinának persze már akkor sem kellett a szomszédba mennie a ravaszságért, amikor még Bartolo gyámleánya és Almaviva távolról imádott szerelme volt. Igaz, nem is mehetett volna a szomszédba, hiszen gyámapja sehová se engedte a női praktikákat azért mégiscsak mesterien kitanuló leányt. Aki így azután még a nagyokos Figarót is képes meglepni:

Rossini operáiban amúgy is az okos nők egész garmadáját ott találhatjuk. Ilyen mindentudó fehérszemély például az 1821-es, s mostanában újra felfedezett Matilde di Shabran címszerepe. Ő szinte egy szempillantás alatt az ujjai köré csavarja az addig tüntetően nőgyűlölő, csakis a fegyverekbe szerelmes, "vasszívű" Corradinót, akiből így aztán egy csapásra Matilde engedelmes kutyuskája válik. „Io son donna, e tanto basta" - jelenti ki a szép dáma rögtön a színre lépését követően, és az események messzemenően őt igazolják:

Saját hölgyerényét védve ugyancsak okosnak és egyúttal rafináltnak bizonyul az utolsóelőtti Rossini-opera, az Ory grófja ostromlott szépasszonya, Adele grófnő is. Hiába ölt magára változatos álruhákat a nőbolond címszereplő, Adele nem enged a csábításának - és inkább Isolier, az apród vonzalmát viszonozza:

És akkor hát itt van még Isabella, az Olasz nő Algírban szép és okos, s mindemellett még honleányi érzelmektől is áthatott címszereplője, aki a férfiakat az orruknál fogva vezetve szabadítja meg kedvesét, Lindorót az algíri bej rabságából.