Játszódjék bár Svédországban vagy Bostonban, Az álarcosbál sokunk kedvenc Verdi-műve volt és marad. A mű április 21-től újra az Opera műsorán.
1792-ben két felkavaró szenzáció foglalkoztatta az európai közvéleményt. Az egyik természetesen a francia XVI. Lajos trónfosztása és letartóztatása, majd perének megkezdése volt (melyet a következő év januárjában a kivégzés követett). A másik egy merénylet volt: a svéd III. Gusztáv elleni gyilkosság, melyet a stockholmi királyi operaház álarcosbálján követtek el. A különleges és a körülmények okán roppant teátrális eset, bármily kényes volt is a téma, nyilvánvalóan színpadra, méghozzá zenés színpadra kívánkozott. 1833-ban - Scribe szövegére - meg is született Daniel Auber operája, a III. Gusztáv, avagy az álarcosbál:
Giuseppe Verdi és librettistája, Antonio Somma tehát járt úton haladt, amikor e témához nyúlt, ám hamar kiderült, hogy amit színpadra lehetett állítani az 1830-as évek Párizsában, az kockázatosnak, sőt tilalmasnak bizonyult az 1850-es évek Nápolyában, ahol a népszerűtlen Bourbon-dinasztia épp uralma utolsó éveit élte. A nápolyi cenzorok valósággal szétcincálták a librettót, s a történetet a XIII. századi Firenzébe helyezték volna át, Adelia degl'Adimari címen. Verdi azonban megtagadta az együttműködést, s a vitából per lett, melynek eredményeképp a bíróság megállapította: "a két librettó közötti különbség elegendő volt ahhoz, hogy megártson a zenének".
Verdi így Rómába, az ottani Apollo színházba vitte tovább ekkorra már elkészült művét, ám a cenzorok itt is akadékoskodtak. Végül kikényszerítették, hogy Gusztáv király és Svédország helyett más legyen az áldozat és a helyszín, s Verdi javaslatára így került át a történet az angol gyarmati korszak Bostonjába, ahol is immár Richard gróf és kormányzó vált az összeesküvők áldozatává. (Az áthelyezés ténye amúgy nem volt előzmény nélkül való, hiszen a merénylet történetét ugyancsak megzenésítő Mercadante 1843-ban a XVI. századi Skóciába volt kénytelen áthelyezni vonatkozó operája, A régens cselekményét.)
Verdi utóbb úgy vélte, ez a változtatás nem ártott a műnek, sőt talán még az előnyére is szolgált. Az 1859. február 17-i római premier mindenesetre hatalmas sikert aratott, s az amerikaiasított Álarcosbál Verdi középső korszakának nagy hármasa (Rigoletto, A trubadúr, Travaita) nyomában és részben árnyékában meghódította a világot. Részben nyilván a keletkezések közelsége miatt, de még inkább a - barátság és a házastársi hűség kötelmeivel megütköző - szerelmi szenvedély sodrása miatt olykor szokás Verdi Trisztánjaként említeni Az álarcosbált. A második felvonás nagy szerelmi kettőse jól érezteti ezt a mindent felkavaró szenvedélyt:
Az igényes és káprázatosan hálás tenor és szoprán főszerep mellett Verdi még három nagy szerepet teremtett: egyet az alt, egyet a koloratúrszoprán, egyet pedig a bariton számára. A koloratúrszoprán nadrágszerepnek, vagyis az apród Oscarnak pedig magyarul ráadásul még egy szállóige is jut: az Oszkár tudja, de nem mondja.
Újabban Bostonból vissza-visszatér eredeti svéd hazájába a tragikus történet: az újrasvédesítés egyik élharcosa az idős Herbert von Karajan volt, aki kevéssel a halála előtt ebben a formában vette lemezre a művet, Plácido Domingo főszereplésével. Karajan Salzburgban is így mutatta volna be Az álarcosbált, de ezt az előadást már nem élte meg, helyette Solti György vezényelte azt a máig emlékezetes produkciót:
Hazánkban pár éve a Szegedi Szabadtéri Játékok programján adták először az eredeti formájában Az álarcosbált. Most az Opera repertoárjára is így, ebben az alakjában tér vissza a mű, amelyet Gabriele d'Annunzio találóan "minden idők legoperaibb operájának" nevezett. A fiatal olasz rendező, Fabio Ceresa és honfitársa, Michelangelo Mazza irányítása alatt többek közt Sümegi Eszter, Rálik Szilvia, Fekete Attila, Alexandru Agache és Molnár Levente szerepel majd a várva várt előadásokban, melyeknek sora április 21-én este, az Erkel Színházban indul.
