A kékszakállú herceg vára 100 éve igencsak zavarba hozta a legtöbb korabeli kritikust.
Bartók Béla egyfelvonásosának 1918. május 24-i ősbemutatója ma már igazi zenetörténeti dátum, korszakos esemény, a huszadik század egyik legjelentősebb operájának első megjelenése a közönség előtt. Ám akkor, a legtöbb néző és éppígy a legtöbb kritikus számára ez a szezonvégi premier csupán egy volt a Magyar Királyi Operaház 1917-18-as évadának bemutatói közül. Igaz, az első találkozás rögtön jelezte, hogy Bartók Béla és Balázs Béla műve valami nagyon mást ad a megszokottnál. Ez a zavar tükröződik az ősbemutató korabeli kritikai visszhangján is.
A kor legolvasottabb (bulvár)lapja, Az Est például így értetlenkedett:
"...kiábrándítóan hat ez a műve azokra, akik a modern magyar opera megvalósítóját várták Bartóktól, sőt talán magára a zeneszerzőre is, akinek a mai bemutató után be kell látnia, hogy nem lehet célravezető az az irány, amelyet választott. Azt a szilaj, szangvinikus, hangos kacajra hajlamos magyar kedélyt, mellyel Bartók eddigi szimfonikus műveiben ismerkedtünk meg, „A kékszakállú herceg vára" partitúrájából sehol sem halljuk felbuzogni.
Nagyszabású konstrukció, hatalmas tudás nyilatkozik meg benne, csak éppen melódia nincs az egész műben. Ami kétségtelenül szárnyát szegi Bartók dallamkitaláló fantáziájának, az Balázs Béla franciából átplántált Maeterlinck-utánérzésekből fakadó szimbolizmussal telített szövege, amely minden, csak nem operaszöveg. Nincsenek benne események és érzelmek, és Bartók számára nem maradt hátra más, mint hogy a sivár szövegkönyv egyes helyein zenével is közvetítse, ahol lehet, fokozza a hangulatot. Ez a zene, bármilyen nagy kvalitások is vannak benne, nem lehet a jövő zenéje."
Bánffy Miklós díszlete (1918)
A konzervatív liberális szellemiségű orgánum, Az Újság kritikusa, a szintén zeneszerző Gajáry István se értett meg sokkal többet a Kékszakállúból. Igaz, legalább a bemutató indokoltságát elismerte, habár ebben sem volt sok köszönet:
"Bartók Béla zsenialitása meglátszik és megérzik A kékszakállú herceg vára muzsikájának is minden taktusán, de az a szertelenül túlzó irányzat, mely a zenéből éppen a zenét dobja ki, éppenséggel nincs előnyére a műnek. Nem bírom élvezni. Nem gyönyörködtet, de még csak meg sem indit. A zenének mint művészetnek pedig mégsem lehet pusztán az a célja, hogy csakis az agyat, az értelmet foglalja le ideig-óráig, különben pedig mit se nyújtson. Még Bartók magyarságát sem igen találom meg ebben az operában. Itt-ott ugyan felcsendül némi magyaros ritmus, de ezt a zenét épp úgy nem vagyok hajlandó magyarnak elfogadni, mint ahogy nem is hiszem, hogy a jövő muzsikája ilyen lesz. Ezt a túlzó, mindent elvető irányzatot hamarosan tönkre fogják tenni azok, akik kevés tehetséggel és leginkább csak feltűnési vágytól űzetve szegődtek a zseniális mester követőivé. [...] Ez az opera, véleményem szerint, teljesen igazolja a Lipótvárosi Kaszinó akkori zsűrijének az ítéletét. Operaházunknak azonban mégis kötelessége volt bemutatni, mert Bartók kivételes tehetsége megérdemli, hogy minden alkotása a nyilvánosság elé kerüljön."
A Sínházi Élet cikke A kékszakállú herceg váráól (1918)
A legbornírtabb kritika azonban okvetlenül a Pesti Hírlap kritikusáé, dr. Béldi Izoré volt, aki ezt írta:
"A Bartók zenéje még rálicitál a Balázs pathologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis. Lehet, hogy ez a "jövő zenéje", de semmi esetre sem a jelené. [...] Pedig éppen ebben a művében teljes, félelmetes nagyságában bontakozik ki Bartók zsenije. Milyen kár, hogy még mindig lidércfény után megy, mely az ingovány felé csalogatja! Eddig forradalmár volt, most már anarchista; eddig a neo-impresszionizmust követte, most már a zenei kubizmuson is túlmegy.[...] Mégis sajnáljuk, hogy Bartók egyre jobban beletéved abba a tüskés, csalános bozótba, mely olyan távol esik az igazi zenei szépnek rózsakertjeitől. Sajnáljuk nemcsak őt, de azokat a fiatal rajongó híveit is, kiket a szellemi világban is érvényes gravitáció törvényénél fogva magával ragad és magával visz a feneketlen űr felé... Lehet, hogy az a vadon, amelyben most jár, valamikor termőföldje lesz egy új zenei kultúrának, ma még hiába hirdeti azt Bartók az „Ígéret földjének"..."
Bartók Béla, Némethy Ella, Sergio Failoni, Nádasdy Kálmán, Székely Mihály, Oláh Gusztáv (1932)
Szerencsére azért akadtak olyan írástudók is, akik nemcsak Bartók zsenijét, de A kékszakállú herceg vára jelentőségét is helyesen mérték fel. A legnagyobbikuk kétség kívül Bartók pálya- és harcostársa, Kodály Zoltán volt, aki a Nyugat hasábjain jelentette meg a maga értékelését, mely ezzel a részben derűlátó, részben realista helyzetértékeléssel kezdődik:
"Bartók zenéjét ma sem a közönség, sem a kritika nem látja már annak a hét zárt ajtajú várnak, aminek látta még tíz éve, de még mindig kevesen tudták követni azon az úton, melyet régi alapon álló kereséstől a maga megtalálásáig megtett. Eddigi ellenzői is kénytelen-kelletlen elismerik kitaláló képessége gazdagságát, zenekara egyéni színét, színeinek a gondolatokkal együtt születettségét, gondolatainak szigorúan szerves összefüggését. A modern zene" egyik ágába sem sikerült őt beosztályozni, sem a régi-új-keverék tarka stílusába, sem a fél- és áltehetségek anarchiakáoszába.
Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden ami nem időhöz kötött, ami örökérvényű."
