MimiBlog

„Szeretek humorral dolgozni” - Interjú Hajzer Nikolettel

2020.04.22

 

A hazai zenei élet leghíresebb gyerekeinek csapata, a Magyar Állami Operaház Gyermekkara felvételit hirdet április 30-i határidővel. Saját kiskori operás élményeiről és a kórus munkájáról az Opera Gyermekkar vezetőjét, Hajzer Nikolettet kérdeztük, aki arról is mesélt, mitől olyan jó a közösség tagjának lenni. Mert nagyon nem mindegy, milyen közegben tölti valaki az élete jelentős részét. Jelentjük: ha felvételt nyer, akkor az egyik legjobban!hajzer_nikolett_foto_emmer_laszlo.jpg

Hajzer Nikolett (Fotó: Emmer László)

Mona Dániel: Azt gondolom, hogy az Opera Gyermekkar vezetőjének lenni kitüntetett feladat. Pláne, ha az illető épp a Gyermekkarban kezdte pályáját. Mikor kerültél a Gyermekkarba, és mik a legszebb emlékeid abból az időszakból?

Hajzer Nikolett: Viszonylag későn kerültem ide. Hatodikos voltam, amikor iskolát váltottam. A zongoratanárom ajánlotta a sulit, mert az ő gyereke is ide járt. Elmentem felvételizni, felvettek, és itt is ragadtam egészen mostanáig. Jó volt a légkör, nagyon befogadó volt a csapat, úgyhogy körülbelül egy hét után már úgy éreztem, mintha évek óta ide járnék. Ez az attitűd ma is nagyon-nagyon jellemző a gyermekkarosokra: ha új gyerek jön – márpedig van, hogy évközben is hirdetünk felvételt –, pillanatok alatt elfogadják, befogadják és segítenek neki. A közösségünknek ez a jellegzetessége nem feltétlenül az én munkám eredménye, sokkal inkább a zenei nevelés hatására alakul ki bennük ez a fajta érzékenység és segítőkészség.

Sok emlékem van; a legelső próbámra is emlékszem. Furcsa volt, nagyon féltem tőle, nem tudtam, mi fog várni rám. Körülöttem mindenki teljesen profinak tűnt, idegen nyelven énekeltek, ott ült elöl Gyöngyvér néni (Gupcsó Gyöngyvér – a szerk.), zongorázott, mindenki tudta, mikor mit kell csinálni, én meg azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. Szerencsére hamar belejöttem, és a legnagyobb élményem, azt hiszem, az első előadásom volt: egy Bohémélet. Iszonyatosan izgultam előtte, hogy Úristen, színpad, fények, sok ember… Bár sportoltam és versenyeztem korábban, tehát ez a fajta stressz és adrenalin nem volt idegen számomra, nyilván egy ilyen színpadra kiállni teljesen más. Ez nagyon kedves emlék lesz még sokáig. Akárcsak az az élmény, hogy akikkel anno gyerekként együtt énekeltem a színpadon, most a kollégáim az Operában. Ez nagyon érdekes és különleges érzés, hálás vagyok, hogy megélhetem.

turandot_cura.jpg

José Cura és a Magyar Állami Operaház Gyermekkara 

MD: Akik ennyi időt töltenek együtt, óhatatlanul nagyon fontos részei lesznek egymás életének a színpadon és a próbatermen kívül is. Életre szóló barátságok, akár szerelmek köttetnek, közös projektek alakulnak. Tudsz a saját gyermekkaros éveidből vagy az általad vezetett időszakból ilyen izgalmas és szép kapcsolatokat feleleveníteni?

HN: Az egyik legjobb vagy legérdekesebb ilyen az egyik korrepetitorom, Breinich Bea, aki eggyel járt alattam, tehát mondhatom, hogy együtt nőttünk fel. Gimibe aztán máshová jártunk, de egyetemen és később összehozott minket újra az élet. Tizenegy éves korunk óta ismerjük egymást, egy pillantásból tudjuk, mit akar a másik. Nekem ő tényleg fix pont. A mostani gyerekeken is látom, hogy a baráti társaságuk túlnyomó része az operás közösségből kerül ki – ez nálunk is így volt anno. Sok operás osztálytársammal, akikkel akkor jóban voltam, most is tartom a kapcsolatot, tehát ez nagyon-nagyon hosszútávú tud lenni. Akárhová megyek, biztos, hogy találkozom egykori gyermekkarosokkal. Sokak életében volt ez meghatározó időszak, és mind azt mondjuk a mai napig, hogy ez a legjobb dolog, ami történt velünk. Mert annyira jó élmény, hogy ilyen sokat lehettünk együtt, sokat állhattunk színpadon, ahol lehetett szerepelni, játszani, zenei élményeket és magas zenei képzést kaptunk. És ezeknek az összhatását máig érzi magán mindenki.

diofeszt1_foto_berecz_valter.jpg

Diótörő Fesztivál (Fotó: Berecz Valter)

MD: Ha már életen át tartó hatás: néptáncosként azt látom, hogy a tánc a jó ritmusérzéken és mozgáskoordináción túl elegáns tartást, fegyelmezettséget, alázatot, talpraesettséget, határozottságot, alkalmazkodókészséget és persze megfelelő értékrendet is ad, amelyek az életben is hasznosíthatók, nem csak a szakmán belül. Azt képzelem, hogy gyermekkari tagként is valami hasonló a helyzet. Milyen emberi tulajdonságokban segít fejlődni az éneklés és az igen intenzív közös munka?

HN: Azt gondolom, hogy a tisztelet és az alázat két olyan tulajdonság, amit nagyon hamar megtanulnak ezzel a fajta munkával. Ők tényleg dolgoznak, van, hogy este tízig. Tisztelik és elismerik egymást a színpadon. Van egy egészséges rivalizálás közöttük, de nagyon tudják támogatni és biztatni egymást. A másikat eltaposó helyett sokkal inkább egy támogató, baráti versengés alakul ki bennük, amit nagyon jónak tartok. Kiválóan tudnak viselkedni különböző helyzetekben. Sokkal érzékenyebbek a kortársaiknál. Rengeteg olyan szituációval találkoznak a színpadon – legyen szó előadásról vagy próbáról –, amivel általában 20-25 éves kora előtt nem találkozik az ember. Jó esetben megtanulják ezeket jól kezelni. Például feldolgozni azt, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Először sírva fakadnak, de idővel megtanulják, hogyan kell ezeket magukban kezelni. Olyan készségek ezek, amiket jóval később tanul az ember.

A Dohnányi-Stabat materes koncertünk főpróbája után a Nemzeti Filharmonikusok több tagja is odajött hozzám, hogy elképzelésük nincs, mit csinálok a gyerekekkel, de ők nagyon ritkán látnak ilyet. Hihetetlenül fegyelmezettek és elképesztően jól énekelnek. Pedig nem csinálok semmi varázslatot, egyszerűen tudják, hogy ez a dolguk, mert főpróba van. És azt gondolom, hogy ez mindig egyre jobb, mert a kicsik megtanulják ezt a nagyoktól. Mintát adnak egymásnak. És persze én is mintát adok nekik. Egyfajta példakép vagyok én is és a korrepetitorok is. Felnéznek ránk, és átveszik, lemásolják a reakcióinkat. Nagyon oda kell figyelni, hogy mindez úgy épüljön be, hogy később jól tudja tovább vinni az életében.

bazilika_foto_berecz_val.jpg

Koncert a Bazilikában (Fotó: Berecz Valter) 

MD: Ha rád néz az ember, csupa mosolyt, jókedvet, szeretetet és humort lát. Milyen a hangulat, amikor dolgoztok? Ebben a szellemiségben telnek a próbák is?

HN: Azt gondolom, hogy nagy részt igen. Persze én is emberből vagyok, nekem is vannak rosszabb napjaim, és van, hogy kicsit feszültebb vagyok, de egyébként nagyon figyelek, hogy a próbák viccesek, oldottak legyenek, de közben dolgozzunk is. Nagyon szeretem a humort. Tényleg. Szeretek humorral dolgozni, és szeretem, ha másnak is van humora. Nem az van, hogy beülök egy próbára, ahol mindenki karót nyelt, mindenki retteg, és ha rosszat énekel, leveszik a fejét. Hál’ Istennek nekem sincs ilyen élményem. Mindig hangsúlyozom nekik, hogy a próba azért van, hogy akár rosszat, rosszul vagy csúnyán énekelj. Kit érdekel? Nagy a megfelelési kényszer bennük – felém és egymás felé is –, azonnal jól akarnak csinálni mindent. Az ebből fakadó esetleges belső feszültséget kell nekem ezeken a próbákon a viccekkel, a jó hangulattal és egyéb eszközökkel oldanom. Egy mosoly vagy egy kétperces könnyed kitérő bele kell, hogy férjen egy próbába, főleg gyerekeknél. Bár szerintem felnőtteknél sem árt…

Elengedhetetlen, hogy jól érezzék magukat, mert rengeteget dolgozunk. A délutáni próbák fix időpontban vannak. A kicsiknek (3-4. osztály) másfél óra hetente, a nagyoknak kétszer két óra egy héten. Ezen felül vannak a színpadi próbák és az előadások. Mindez sokszor iskolai hiányzással jár, de éppen ezért megtanulják remekül beosztani az idejüket, kialakul bennük egy belső motiváció a tanulásra, pótlásra. Nem egyforma az egész év: vannak nagyon sűrű időszakok, mint például a december, amikor szinte minden nap van egy-két Diótörő vagy Bohémélet-előadás. Tehát az állandó délutáni kartermi próbák mellett bőven van elfoglaltságuk, viszont az is igaz, hogy eredményt és minőséget nem lehet enélkül elérni.

miskolc_bohe_m.jpg

Miskolcon vendégszerepelt a Bohémélet csapata

MD: Milyen munkán kívüli programjai vannak a Gyermekkarnak? Vannak-e közös kikapcsolódások, illetve tartotok-e táborokat, és ha igen, mi történik ott, amikor épp nem énekeltek?

HN: Nagyon vegyes a korosztály, ezért nemigazán szervezünk A-tól Z-ig mindenkit egyszerre érintő programokat. Az száz feletti létszám lenne! De a nagyobbakkal szoktunk. Van, hogy elmegyünk sétálni vagy fagyizni, esetleg közösen ebédelünk valamelyik kedvenc éttermünkben. Ha két előadás között nem tudnak hazamenni a gyerekek, akkor addig kvázi bébiszitterként velük vagyunk. Volt, hogy elmentünk játszótérre, de akadt, akiket hazavittem, ha én épp haza tudtam ugrani. Próbát is szoktam otthon tartani, hogy ha a helyzet megkívánja. Nagyon szeretik, amikor hozzám lehet jönni, kicsit talán úgy élik meg, mint mikor gyerekként átmentünk a barátainkhoz.

Az idén nyárra tervezett tábor a vírus miatt nem jött össze, de tavaly tartottunk egy intenzív hetet, egy bejárós tábort a Müpában, ahol délelőtt és délután próbáltunk, a kettő között pedig ebédeltünk, illetve vittünk mindenféle játékot, meg kiültünk a teraszra. Nagyon-nagyon élvezték a gyerekek, mert egy szuper közösség, és nagyon szeretnek együtt lenni – akkor is, ha éneklünk, és akkor is, ha bármi mást csinálunk.

mu_pa_ta_bor2.jpg

Nyári tábor a Müpában

MD: Vissza a színpadhoz… Biztos eszelős élmény belebújni az Opera fantasztikus jelmezeibe, beállni a hatalmas díszletekbe, egy pódiumon állni a csodálatos énekesekkel. Mik a gyerekek kedvenc élményei? Mik a Gyermekkar legvonzóbb velejárói?

HN: Nagyon sok gyereknek van kedvenc énekese. Gyakran lemennek hozzájuk, bekopognak, lefotózzák őket, autogramot kérnek. Persze mi is ilyenek voltunk, én is ott álltam Rost Andrea ajtaja előtt, és kértem, hogy írja alá a kis füzetemet. Nekik óriási élmény, ha Haja Zsolttal és Rácz Ritával készíthetnek egy közös képet a Carmina alatt. Pont ugyanolyan mezei gyerekek ilyenkor, mint akik elmennek a kedvenc együttesük koncertjére. Csak nekik ez a fajta rajongásuk ide, a színházba tevődik át. Nagy dolog, hogy azokkal, akiket ők bálványoznak, akiket fontosnak és nagyra tartanak, akik a példaképeik és nem mellesleg a kollégáik, nap mint nap találkozhatnak bent a színházban. Meg amikor valamilyen új darabot csinálunk, és először bújnak bele a jelmezükbe. Mindenkinek csillog-villog az arca, ötezer fotó készül. Hát, ilyenkor látni kell őket! 

werther_foto_nagy_attila.jpg

Werther (Fotó: Nagy Attila)

A bejegyzés trackback címe:

https://mimi.blog.hu/api/trackback/id/tr1415631516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása