MimiBlog

„Nemzeti kincsként léptem ki az ajtón” – interjú Csavlek Etelkával

2020.06.09

Operaénekes és keramikus. Feleség, családanya, nagymama. Idéntől pedig a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja. Csavlek Etelkával az igencsak kalandos pályakezdésről, a magának utat törő tehetségről és II. János Pál pápáról Mona Dániel beszélgetett.

Mona Dániel: A kitüntetéshez egy szakmai zsűri terjeszti fel a jelölteket, de a közönség dönt a végeredményről. Ahhoz tehát, hogy valaki Örökös Taggá váljon, a szakma és a laikus tömegek elismerésére is szükség van, amit nem is olyan egyszerű összehozni. Milyen érzés megkapni ezt az elismerést és mik azok a zenei és/vagy emberi tulajdonságai, amelyeknek köszönhetően mégis összejött ez a dupla elismerés a Művésznőnek?

Csavlek Etelka: Megtisztelő és kitüntető érzés, nagyon boldog vagyok. Köszönöm a szakmai zsűrinek, hogy figyeltek rám, hogy követték a pályámat és értékeltek! Kritikus szemek és fülek – nagy elismerés, hogy maguk közé fogadtak. A közönség szeretetét mindig éreztem. Az őszinte színpadi lét sugárzik a pódiumról, utat talál a hallgatóság szívéhez. Természetesség a színpadon és az életben egyaránt. Hang, muzikalitás, átlényegülés, egyéniség, atmoszféra-teremtő erő, felszabadult játék, azonosulás, alázat. Fontos a humor és a mosoly, meg persze sok-sok optimizmus és fantázia.

csavlek_etelka.jpg

Csavlek Etelka

MD: Nem végezte el a Zeneakadémiát, viszonylag későn indult az énekesi karrierje, most mégis elismert operaénekes itthon és külföldön egyaránt. Hogy alakult ez a nem mindennapi pálya?

CsE: Gyermekkorom óta operaénekes akartam lenni. Zongorázni tanultam, szolfézsra jártam. Semmilyen más zenei pálya nem érdekelt. De hova menjen egy 14 éves lány gimnáziumba? Énekelni tanulni még korai, így a Képző és Iparművészeti Gimnáziumba felvételiztem. Ügyesen rajzoltam, és kis agyagszobrokat készítettem. Felvettek a kerámia szakra, 1965-ben érettségiztem. Onnan egyenes utam vezetett az Iparművészeti Főiskolára (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), ahol Csekovszky Árpád növendéke lettem. 1970 januárjában diplomáztam egy 15 m2-es óvodai faliképpel, amely beépítésre is került Budapesten, a XI. kerületi Bogdánfy utcai Lágymányosi Óvoda csoportszobájába. Témája Kodály Zoltán: Kis emberek dalai volt. Közben magánúton énekelni tanultam, s jelentkeztem a Zeneakadémia előkészítő évfolyamára. Év végén vizsgáztunk, ekkor ismertem meg férjemet, Dr. Németh Zoltán okleveles vegyészmérnököt, egyetemi docenst. A szerelem elsodorta a zeneakadémiai felvételit. Családot és gyerekeket akartam. 1970-ben, 23 évesen, keramikus iparművész diplomával a zsebemben összeházasodtunk. Rá egy évre megszületett Zsuzsa, 1974-ben Viktória, velük gazdagodva, saját műhelyemben dolgozva éltük az életünket. Egyszer csak hiányozni kezdett az éneklés, mivel hét évig nem énekeltem egy hangot sem. Hiszek a gondviselésben. Egy OTP bankfiókban véletlenül összefutottam Horváth Márton üvegtervező iparművésszel. „Etelka, énekelsz még?” – kérdezte, mert a főiskolai rendezvényeken mindig felléptem. Mondtam, hogy nem. „Neeem? – kérdezte. – Hát vedd tudomásul, hogy a hangod nem a tiéd. Te egy nemzeti kincs vagy.” Ez a mondat nagyon szíven ütött, és úgy eltalált, ahogy csak lehetett. Mindenesetre nemzeti kincsként léptem ki az ajtón. Ezt a lépést Horváth Mártonnak köszönhetem. Otthon előálltam az ötlettel: szeretnék énekelni tanulni. „Lesz is időd rá” – jött legyintve a válasz… És lett.

figaro_hazassaga_1998_foto_mezey_bela.jpg

Figaro házassága (Grófné), 1998, fotó: Mezey Béla

Jó sorsom Pauk Anna énekmesterhez vezetett. Ő készített fel a Filharmónia-vizsgára, amelyet sikeresen teljesítettem. Az volt az elképzelésem, hogy önálló kiállításaim megnyitóján énekelek majd. Ez meg is történt 1977-ben a Paál László Teremben. Népdalokat énekeltem gitárkísérettel. A kiállítást Dr. Bereczky Lóránd művészettörténész nyitotta meg. Jött a következő lépcsőfok: meghallgatás az Operaházban. Közben nőttek a gyerekek, örömmel készítettem a kerámiákat, és jártam énekórákra. Anni néni unokaöccse Polgár László volt, az Operaház neves basszistája, aki koncerten hallott énekelni, és ennyit mondott: „Annikám, ezt a hangot nem lehet véka alatt rejtegetni. Beszélek Mikóval, hogy hallgassa meg.” Mikó András főrendező úr, az operatanszakos növendékek jelenlétében hallgatott meg, majd félrehívott. „Hol volt maga eddig? – kérdezte. – Keresse meg Patkó József korrepetitort a titkárságon, és vegyék át az áriákat!”

rozsalovag_1985_forras_operahaz_archivuma.jpg

A rózsalovag (Tábornagyné), 1985, fotó: Magyar Állami Operaház Archívuma

A következő két évben bejártam a színházba, és szorgalmasan gyakoroltam. Olyan volt ez nekem, mint a Zeneakadémia. Nagyon sokat köszönhetek Patkó Józsefnek. Mihály András igazgató úr megtaníttatta velem az Aidát. Mikor elkészültem vele, az igazgató úr szobájában zongorakísérettel elénekeltem az egész szerepet. Mihály András ennyit mondott: „Én magának évente egy, legfeljebb két előadást tudok biztosítani.” Én gyorsan rávágtam, hogy nekem az elég. „Jól van, döntsön a közönség – felelte, majd hozzátette: – Te jó Isten, ha holnap a szopránok megtudják, hogy felvettem egy keramikust, rám törik az ajtót.” Akkorra az Operaházat már bezárták rekonstrukció miatt, csak az Erkel Színház működött, fele előadásszám jutott mindenkinek. Ez 1982 augusztusában történt, ekkor lettem az Operaház magánénekese. Első szerepem Wagner Parsifaljának egyik viráglánya volt, majd egy nagy falat, Verdi: Lombardok Giseldája következett. A közönség döntött. Mihály András igazgató úr az előadás után a színpadon gratulált. Nagyon boldog voltam. Hogy idáig eljutottam, a családomnak köszönhetem: édesanyámnak, férjemnek, a gyerekeinknek, akik örültek a sikereimnek és bíztak bennem. Támogattak, levették a vállamról a sok hétköznapi gondot.

MD: Ahogy az többször szóba került, az éneklés mellett Ön gyermekkorától fogva a mai napig aktív keramikus. Ez a két szakma nyilvánvalóan hat egymásra. Mi a közös a két művészeti ágban?

CsE: Figurákat készítek, megkorongozom a részeket, majd összeállítom. Alig várom, hogy a figura arca és a szeme meglegyen. Attól kezdve a kis figura élni kezd és megtelik lélekkel. Onnantól már az én gyerekem. Az agyag plasztikája mindent ki tud fejezni. Együtt érzek vele és nagyon szeretem. Tudom, mit akar, és én megteszem neki. Ezért nincs két egyforma szobor, még ha a téma ugyanaz is, és nincs két egyforma előadás sem. Barátnőm kislánya megállt a nyitott műhelyajtóban, és megkérdezte: „Etelka néni, mit csinálsz?” Mondtam, hogy dolgozom, Editkém. „Te nem dolgozol, te játszol” – válaszolta. Ez így van a színpadon és a műhelyben is.

tosca3_2000_11_22_foto_mezey_bela.jpg

Tosca (címszerepben), 2000, Fotó: Mezey Béla

MD: Arcok és szemek… Úgy látom, fontos Ön számára az egyéniség: hogy minden karaktert átszellemülten és frissen formázzon meg – legyen szó színpadi vagy korongon születő karakterről. Hogyan lehet a sokadik előadáson, többedik rendezésben, ki tudja, hányadik agyagfiguránál is valami egyénit és újat belevinni ezekbe a karakterekbe?

CsE: Egyéniség nélkül nincs hitelesség. Ismét egy emlék: Szegedi Szabadtéri Játékok, Bánk bán-előadás. Kedves ismerősünk 13 éves fiával ült a nézőtéren. „Figyelj csak, kisfiam – mondta neki –, nem Csavlek Etelka jön be a színpadra, hanem Melinda.” Nincs két egyforma előadás. Változnak a partnerek, sok mindenhez kell alkalmazkodni pillanatok alatt a színpadon. Ha előadásom volt, beskáláztam a próbaszobában, smink, fodrász, jelmez, és az ügyelő hívására elindultam a színpad felé. Nincs nálam boldogabb ember, mert megmutathatom, hogy mit tudok. Nincs ennél szebb a világon. Olyan jó játszani fantasztikus ruhában és parókában életre kelteni egy hősnőt, szenvedni, meghalni, sírni, és közben gyönyörű dallamokat énekelni. Átélni és átnyújtani a közönségnek. Előfordult néhány rendezéskor, amikor úgy éreztük, nem nagyon vették figyelembe, hogy énekelnünk is kell, de ez az én pályámon szerencsére ritkán fordult elő. 

MD: Kétszer is volt szerencséje II. János Pál pápa előtt énekelni. Azt képzelem, hogy ilyenkor még inkább felértékelődik egy egyházi zenemű. Milyen élmény volt? Mit adott a zenei megformáláshoz a különleges hallgatóság?

CsE: Szent Ágoston 1300 évvel ezelőtt azt mondta: Isten azért adta az embereknek a zenét, hogy emlékeztesse őket szellemi hazájukra. Valóban két alkalommal énekeltem II. János Pál pápa őszentsége előtt. Karizmatikus kisugárzása betöltötte a teret. Máig is őrzöm az ajándékba kapott szép rózsafüzért azzal a kereszttel, amelynek eredetije a Pásztorboton látható. Jelenlétében éreztük azt a misztikumot, amely erőt adott a művek megszólaltatásához. 1991-ben Castelgandolfóban, a pápai nyári rezidencián Mozart c-moll miséjét, 2000-ben a Vatikánban a kongresszusi teremben Liszt Ferenc Esztergomi miséjét énekeltük a centenáriumi év tiszteletére. A hatalmas teremben helyet foglaltak a Magyar Kormány tagjai is. A terem teljesen megtelt. Őszentsége már nagyon beteg volt. Csodáltuk lelki erejét, hogy jelenlétével megtisztelte a koncertet. 

boleyn_anna_1992_1993_foto_mezey_bela.jpg

Boleyn Anna (címszerepben), 1992, fotó: Mezey Béla

Ide kívánkozik egy másnapi történet, mely hihetetlen, de igaz. A délelőtti misén még énekeltünk, majd irány Róma. A gépünk csak délután indult Budapestre. Elfáradtunk a sok sétában, alig vártuk, hogy leüljünk valahol. Ott volt egy templom, bementünk. Finom hűvös volt, beültünk az utolsó padsorba, halkan suttogtunk. Egyszer csak odajött hozzánk egy fiatal nő és megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e, mert hallotta, hogy beszélgettünk. Mondtuk, hogy igen. „De jó” – felelte, mert Svájcban tanul, és itt tölti a szolgálatát. És el kell már mondja valakinek, milyen élményben volt része előző este. A vatikáni kongresszusi teremben hallgatott egy fantasztikus koncertet, amelyet magyar művészek adtak. „Sajnálhatják, hogy nem voltak ott” – mondta. Nagyot nézett, mikor kiderült, hogy mi voltunk a szólisták. Szalmakazalban a tű…

golyakalifa_2005_foto_mezey_bela_resize.jpg

A gólyakalifa (Anya), 2005, fotó: Mezey Béla

MD: A hangját az édesanyjától, a kézügyességét az édesapjától örökölte. Elég egyértelmű volt, hogy művészettel fog foglalkozni. Bár nem kedveli a „Mi lett volna, ha” kezdetű elmélkedéseket, mégis: milyen polgári foglalkozást tudna magának elképzelni, amiben a művészetből szerzett értékrendet és tulajdonságokat hasznosítva örömét lelné?

CsE: Olyan jól érzem magam a bőrömben, hogy nincs vágyakozásom másik foglalkozás után, még gondolatban sem. A család, a gyerekek, a négy unokánk, az éneklés, a kerámia úgy kitöltötte az életemet, hogy ez eszembe sem jutott. Köszönöm a Jóistennek, hogy olyan szülőket választott nekem, akiktől olyan képességeket örököltem, ami boldoggá tett, és segítettek, hogy ezeket meg is élhessem. Olyan férjet, akivel 50. házassági évfordulónkat ünnepelhetjük idén júliusban. Két szerető gyermeket, akikkel csodálatos a kapcsolatunk és négy ragyogó és tehetséges unokát, akik remélem, ugyanúgy megtalálják az életben a boldogságukat, mint a nagyanyjuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://mimi.blog.hu/api/trackback/id/tr1015766064

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása