MimiBlog

„Hozzám inkább a 20-21. századi zene, és karakteresebb szerepek megformálása illik”

2021.02.25

Interjú Sólyom-Nagy Mátéval a Ments meg, Uram! (Dead Man Walking) című opera kapcsán

A 21. századi amerikai opera legkiemelkedőbb alkotásaként számontartott Ments meg, Uram! (Dead Man Walking) című opera zárja a Opera Otthonra februári közvetítéseinek sorát. Jake Heggie alkotásának magyarországi bemutatója Meláth Andrea és David Adam Moore főszereplésével, Almási-Tóth András rendezésében volt látható ősszel az Eiffel Műhelyházban. A járványhelyzet miatt most Sólyom-Nagy Máté parádés beugrásával látható 02.27-én, szombaton  20:00 órától a felkavaróan érzékeny történet. Az operaénekessel a próbafolyamatról, kortárs művekről és az opera sajátságos etikai-lélektani vonulatairól beszélgettünk.

pro38074.jpg

Próbafotó: Kummer János

A nézők ősszel David Adam Moore-ral láthatták a premiert, azonban a járványhelyzet közbeszólt, és beugróként köszönhetjük az online közvetítés alkalmával. Hogyan került egy amerikai kortárs online bemutató kapcsán Ön az Opera látókörébe?

Két éve énekeltem Joseph De Rocher szerepét Erfurti Színházban, ahol már majdnem húsz éve dolgozom. Nyilván felmerült, hogy ezt az Európában is viszonylag ritkán játszott darabot ki énekelte eddig, és hamar előkerült a nevem. Almási-Tóth András rendező tanított a Zeneakadémián, ismert engem – bár diploma után én szinte azonnal Németországba mentem –, ha sikerül egyeztetni a munkákat, akkor szívesen jövök Magyarországra. A premiert követő felújításra már úgy készültünk, hogy azt én csinálom, ám a járvány miatt ez nem tudott megvalósulni. Most pedig szinte vészhelyzet állt fent, de szerencsére a színházam lehetővé tudta tenni ezt a beugrást, itt vagyok.

Milyen nyelven hallható az opera és ebből fakadóan milyen sajátosságokkal bír a darab?

Egy igazán amerikai darab, zeneileg és témáját illetően is. A felütése és alaphangulata egy halálra ítélt bűnöző lelki útja. Ezzel a büntetéssel szerencsére Euróbában nem találkozunk. Sokat számít az amerikai nyelv sajátossága is, nem a színpadi angol nyelvet használjuk, mint például Händelnél, vagy Brittennél, sok a szleng és külön érdekesség a déli államokból származó nyelvjárás.

Széles repertoárt tud felmutatni klasszikus operák tekintetében (Mozart: A varázsfuvola – Papageno, Così fan tutte – Guglielmo, Don Giovanni, Figaro házassága – Almaviva gróf és Figaro, Donizetti: Szerelmi bájital – Belcore, Puccini: Bohémélet – Marcello, Wagner: Lohengrin - Telramund), de kortárs darabokban is találkozhatunk Önnel.  Milyen a viszonya a kortárs zenéhez és darabokhoz?

Nagyon szeretem a kortárs zenét.  Zenész családban nőttem fel, édesapám operaénekes volt, édesanyám zongorakísérő, amióta az eszemet tudom, mindig zene szólt otthon. Nem akartam operaénekes lenni, egészen addig, amíg Papa meghallgatott otthon és azt mondta: egész jó hangod van, érdemes lenne képezned. Az apám a Magyar Állami Operaházban megkerülhetetlen művészévé lett, az operaházi dolgozók közé viszont én úgy égtem be, mint a Sólyom-Nagy Sándor kisfia. Pedig mi nagyon különbözőek vagyunk, hangi adottságainkban, és abban is, ahogyan dolgozunk. Volt bennem egy tudatalatti ellenkezés, vagy óvatosság, hogy megpróbáltam a legkisebb metszést adni Papa munkássága és az én szerepeim között. Papa az összes Verdi, Puccini, Wagner drámai hősbariton, szerepet elénekelte, én próbáltam inkább olyanokat választani, amiket ő nem csinált.

Hozzám inkább a 20-21. századi zene, és karakteresebb szerepek megformálása illik. Mindig is az érdekelt az Operában, hogy sokat lehessen gondolkozni. Érdekelnek a lelki vívódások, és azok megformálása, bátrabban merek akár „csúnyán” is énekelni ezért, tehát összességében gyakran és szívesen énekelek kortárs darabokat.

Társadalmi elvárásokkal és ítéletekkel teli témát boncolgat az opera, egy megrendítően személyes történeten keresztül. Milyen kérdések fogalmazódtak meg Önben a karakter megformálásával kapcsolatban?

Az egész darab a halálbüntetésről szól. Az elsődleges kérdés az, hogyan lehet ezzel a teherrel élni?  Helen nővér létező apáca volt, aki levelezett egy börtönben ülő gyilkossal. Ő azt gondolta, hogy az emberi életet senki nem olthatja ki. A másik fontos nagy kérdés: Joga van-e a társadalomnak, a bíróságnak, az áldozat szüleinek ahhoz, hogy az én életemet elvegyék?

Joe azt gondolja, azzal bújhat ki a halálbüntetés alól, ha tagadja bűnösségét, mert akkor felmenthetik. A darabnak egy szép gondolata és fő iránymutatása a beismerés. Magadnak teszel jót, ha beismered, attól kapod meg a feloldozást. Amíg az ember nem fogadja el a saját hibáját, és nem néz vele szembe, addig nem tud nyugodtan aludni. Függetlenül attól, hogy hisz vagy nem hisz Istenben. Ez a gyilkosság addig nyomasztotta Josephet, amíg nem ismerte meg saját magát. Szinte happy end a darab vége, annak ellenére, hogy kivégzik a karakteremet.

Nem a hit változtatta meg Joseph De Rocher belső hozzáállását?

Helen nővér mint gyakorló "hitterjesztő" ember ezt mondogatja a Josephnek, én nem érzem, hogy ő megtér, de megérti a pszichológiai jelentőségét és fontosságát, hogy szembe kell néznünk önmagunkkal. Nyilvánvalóan Helen szerepe egy tanúságtétel a keresztény hit és a megbocsájtás mellett. Fontos része a darabnak a hit, de a Joseph végig bezárkózik, ő nem tud azzal foglalkozni mi lesz majd a halála után.

Hogyan készült erre a szerepre, akár összevetve a korábbi alkotói folyamatot is: az irodalmi előzménnyel és filmes adaptációval találkozott-e, merített-e belőlük inspirációt?

Láttam a filmet, olvastam a könyvet, de a legérdekesebb momentuma a felkészülésemnek egy találkozás volt. Németországban megismertem egy hölgyet, aki évente kétszer utazik Amerikába azért, hogy halálraítélteknek segítsen. Spiritual advisornak (lelki tanácsadó) nevezik: a kivégzés pillanatában egyetlen ember lehet az elítélt mellett: lehet egy jógi, civil személy, egy pap, aki lelki támaszt nyújt a kivégzés pillanatában. Vele sokat beszélgettem a kinti felkészülés idején.

Milyen rendezői instrukciók segítették továbbá a mostani előadás létrejöttéhez, milyen elemek a karakter megformálásához?

Andrásnak egy igazán fontos mondata az volt számomra, hogy az egész darab során két ember kapcsolata hogyan alakul. Ez olyan, mint amikor a civil életben két ember találkozásának stációin keresztülmegyünk. Az volt a kérés, hogy ezeket a realista szituációkat (börtön, beszélgetőszoba) próbáljuk meg hétköznapi szinten megvalósítani a színpadon. Ez az instrukció jól esett, és érdekes, hogy nincs is igazán börtön a színpadon. A két ember nem azért nem tud egymáshoz közel kerülni, mert egy rács van közöttük, hanem mert olyan, mintha két különböző bolygóról érkeztek volna. Az előadás arról is szól, hogyan tudjuk a kettőnk között lévő falat lebontani és megtalálni a közös nyelvet. Meláth Andreával (Helen Prejean nővér) egy érzékeny és törékeny szituációban találtuk magunkat, ahol két hét alatt kellett egymáshoz közel kerülni.

Mit üzen azoknak a nézőknek, akik most először fontolgatják, hogy jegyet váltanának az Opera Otthonra programunkra, és mit üzen azoknak, akik esetleg félnek ettől a darabtól?

Operába menni mindannyian szeretünk, de azt most nem lehet. Ez a közvetítés is majdnem olyan, mintha az operában lennénk, hiszen az előadás egyedi és megismételhetetlen. Azért szeretjük a színházat jobban, mint a filmet, mert az nem lesz mindig ugyanolyan.

Akiknek aggályai és félelmei lennének, azoknak azt tudom üzenni, hogy a 21. század legtöbbet játszott modern operája ez.  Jake Heggie fantasztikus zeneszerző, élvezhető, magával ragadó modern zene. A műnek dramaturgiailag megrendítő hatása van a közönségre, hogy egyrészt zokognak, másrészt nem mernek megszólalni. A darabnak olyan íve van, mint a Bohéméletnek. Nem láttam még olyan embert, aki a Bohémélet után közömbös lett volna.

Török Kata interjúja

A bejegyzés trackback címe:

https://mimi.blog.hu/api/trackback/id/tr3216438938
süti beállítások módosítása