Hosszú várakozás után végre élőben is láthatja a közönség Gyöngyösi Levente opera-musicaljének színpadi változatát az Opera Eiffel Műhelyházában. Az egyik utolsó, de jókedvben zajló próba után Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas karmester többek közt arról is mesélt, hogy a vezénylésen kívül milyen másik szerep jutott neki még az előadásban. Szabó Zoé Júlia interjúja.

Fotó: Csibi Szilvia. 

A darab az Ön megrendelésére készült. Mi rejtőzött a kívánsága mögött?

Nem kimondottan A Mester és Margarita volt a kívánság. Gyöngyösi Leventéhez régi barátság fűzött, ekkor ő már a Budafoki Dohnányi Zenekarnál volt a rezidens zeneszerzőnk. Levi nagy képessége, hogy könnyen megérthető és megszerethető zenéket ír, amelyekben jól lehet tájékozódni, így azt mondtam, hogy próbáljunk meg egy könnyedebb darabot létrehozni, és hozzátettem, hogy a részemről ez akár egy musical is lehetne. Levinek nagyon tetszett az ötlet, és hamar megjelent A Mester és Margaritával, amelyről nagyon sokan igyekeztek lebeszélni minket, mondván, ezt a művet nem lehet jól dramatizálni. Valóban nem volt egyszerű a dramaturgiai folyamat, de végül olyan részek születtek, amelyekkel sikerült a mű esszenciáját megragadnunk.

Eredetileg musicalnek szánták tehát a darabot, végül az opera is bekerült a műfajbesorolásba. Miért történt így?

A kész darab – véleményem szerint – egy zeneileg igen kompakt mű, amely egy nagyon-nagyon sokszínű, minden egyes jelenethez, szereplőhöz, helyzethez, érzelemhez, kapcsolódó zenei stílussal átitatott alkotás lett. Idekapcsolódóan kiemelendő a szerző szándéka, hogy a rockot a wolandi világ megfogalmazására használja. A Bulgakov-drámában Woland megjelenése egy protest-mechanizmus, tehát a társadalomkritikánál egy sokkal élesebb bírálat. A zenei történelemben ebből a szempontból a legerősebb protest-mechanizmus a rockzene volt, amelyhez Leventét egyébként mély gyökerek fűzik: nagy őrültje volt ennek fiatal korában, amikor még nem tudott sokat a klasszikus zenéről. Szerintem a rock itt is fantasztikusan funkcionál.

Ön végigkövette a darab születését. Mely mérföldköveket emelné ki a folyamatból?

Az általános dolgok nálunk is előfordultak: először volt a lelkesedés, azután jöttek a nehézségek, majd a teljes összeomlás, mikor úgy éreztük, hogy sosem fog megszületni az előadás. Majd egyszer csak jött a kényszer a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál képében, akik 2017. februárjában közölték, hogy szívesen kitűznék júniusra A Mester és Margaritát. A rémület végül összerántotta a dolgot. Levi ugyan betervezett még néhány tételt, de ezek valahogy nem akartak megszületni, én pedig a végén már lebeszéltem ezekről. Ha az esszenciális részeket nézzük, a zene sokkal több mindent és plasztikusabban képes felmutatni a cselekményből, mind az érzelmeken, mind pedig az együttes éneklésen keresztül. Így maximálisan megszülethet a darab teljességének élménye – a hiányzó részek nélkül is – én pedig úgy gondolom, hogy ez megtörtént.

A Mester és Margarita hangfelvételén. Fotó: Rákossy Péter. 

A zenekar és a kórus nem lesz személyesen jelen. Mást jelentett így készülni az előadásra?

Az énekesek fülmonitoron keresztül hallják a zenét, különben nem lennének képesek énekelni. Számukra ez egy új helyzet, és nem is egyszerű, hiszen alapvetően az élő zenéhez szoktak. Amikor ők énekelnek, akkor vezénylek én is. Az én részemről ez a körülmény nem jelentett új feladatot, hiszen ott voltam a felvételkor, a betanításkor, a próbánál, így számomra úgymond mindegy, hogy kinek dirigálok. Bizonyos szempontból most könnyebb helyzetben vagyok, hisz a zenekar jól fog játszani, a kórus is jókor fog belépni, kevesebb most a felelősségem.

Volt már hasonló helyzetben?

Persze! Igazság szerint életem során rengeteg olyan produkciót csináltam, amelyben taktjel alapján dolgoztunk. Legutóbb Sárik Péterrel csináltunk egy jazz Kékszakállút és itt is taktjelet használtunk, másképp nem lehetett volna egyben tartani a szimfonikus és a jazz zenekart. Szóval, ahogy említettem, A Mester és Margarita esetében leginkább az énekesek kerültek új helyzetbe. De le a kalappal mindenki előtt, fegyelmezetten és szerintem nagyon jól csinálják a dolgukat.

Van kedvenc része a műből?

Lehetetlen ilyet mondani! Mi zenészek szerintem logikailag úgy vagyunk felépítve, hogy azt szeretjük egy műben, hogy jó, sokszínű és dramaturgiailag érdekes. Ha választhatok, akkor olyannal dolgozom, amelyben minden taktushoz valamilyen kötődésem van. A Mester és Margaritának nincs olyan pillanata, amit ne szeretnék. Büszke vagyok erre a darabra és mélységesen hiszek benne, mert azt gondolom, hogy pont ebben a kicsit zavaros világban – és most nem a pandémiáról beszélek, hanem a stílusok keveredéséről és a kérdésekről, hogy tradicionális, progresszív vagy modern zenét kell-e írni – szerintem, ha egy mű felmutat valamit az elmúlt évszázad zenei stílusaiból, akkor az A Mester és Margarita, amely követendő példa lesz a jövőben is. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan teljesség, ami viszonylag ritka pillanatokban élhető át, és ha ezt a darabot valóban úgy sikerül színpadra vinni, hogy minél több emberhez eljusson, akkor ez egy nagyon komoly dicsősége lesz ennek az évtizednek.