Világsztárokkal lép fel Münchenben, énekel Kolozsváron, szeptemberben pedig Papageno, Taddeo és Bagó szerepében is látható volt az OPERA produkcióiban Sándor Csaba. A székelyföldi basszbariton gondolatai azonban rendre hazajárnak, és tesz is azért, hogy Csíkszentsimonba is hazavigye tapasztalatait a világból és világot jelentő deszkákról.

Sándor Csaba (fotó: Kummer János)

„Hogy mi a dolgunk a világban? - lebegünk fél lábbal az árok és a nézőtér, az élet és a halál között.” Így kezdődött az az ars poeticának is beillő Facebook-bejegyzés, amivel augusztusban A varázsfuvola-sorozat végén zárta az évadot, hogy azután pár héttel később, szeptember elején két beugrásnak köszönhetően ismét Papageno jelmezében kezdje az évadot. Hogyan született meg ez az írás, és a mögötte rejlő gondolat?

Számomra az írás terápia, vagy gondolat összegzési lehetőség. Nem vagyok sem költő, sem író, csak néha lejegyzek dolgokat, érzéseket magamnak, amik alkalmanként nyilvánosságra kerülnek az interneten. Szeretem Papageno szerepét, az operairodalom egyik leghálásabb szerepe. A legnehezebb talán az benne, hogy az ember ne legyen sok és megtalálja a helyes arányokat. A fotót látva megszületett a szöveg arról, hogy a mi szakmánk kicsit megfoghatatlan, a pillanat művészete, amit akkor ott a színpadon alkotunk, nem kézzel fogható. Ezért volt kivételes lehetőség számomra, ahogy ott állok a zenekari árok szélén és látom az emberek arcán a színház iránti szeretetet és a szemükben a csillogást. Az opera varázsa ez.

Mondta, hogy igyekszik, hogy ne legyen túl sok, az ezt a következő debütálása, az Olasz nő Algírban Taddeója viszont pont fordítva, mintha nem lehetne elég sok. Milyen megélései vannak a szerep kapcsán, és mennyire szeret bolondozni a színpadon?

Nagyon is, csak legyen hiteles. A színpadon az általam játszott szereplőnek az igazságát keresem és abból kiindulva közösen alkotjuk meg a színpadi helyzeteket, viszonyokat. Ezért is szeretek „jól próbálni” mert ez egy véget nem érő játék. Nyitott szív és elme kell hozzá, egy improvizációs játék. Minden szerepnek, karakternek megvan a maga igazsága egy adott jeleneten belül is, meg a darab összességét tekintve is. Taddeo teljesen más figura, mint Papageno, más síkon fut érzelmileg, más a kötődése „A Nő”-höz. Ő csak elkíséri Isabellát, aztán belecsöppen egy másik világba, minden a feje tetejére fordul. Ezt a kétségbeesést, haragot, hogy „Mit keresek én itt?” és hogy „Ez mind miattad van, egy másik férfi miatt!” gyorsan kell váltogatni. Majdnem az egész 2. felvonásban a színen van, úgyhogy igencsak nehéz feladat volt két hét alatt beállni, miközben próbáltuk a János vitézt és Bagót, ami szintén nagyon szép feladat számomra és igazán hálás szerep.

Sándor Csaba (Bagó) fotó: Nagy Attila
Kacsóh: János vitéz (r. Szabó Máté)

Bagó esetében azért már a komikus elemek mellett fölsejlik a tragikum is, ennek a karakternek van drámaisága is.

Igen, abszolút. Gondolom, a közönség Taddeóval is együttérez, de Bagónak a sorsa egészen más. Biztosan sok ember volt már úgy, hogy nem viszonozták a szerelmét. Bagó végigkíséri a barátját és végignézi az ő szerelmi beteljesülését, miközben belül szenved, hisz ő is ugyanabba a lányba szerelmes. Ez egy nagyon őszinte, tiszta és fájdalmas szeretet. Úgy szeretni, hogy a mások boldogságát, a te boldogságod elé helyezed. Szívügyemnek tartom, hogy magyar zenét, daljátékot énekelhetek. Nagyon szeretem a Háryt, a János vitézt, és a Székely fonót is, amiben most egy hosszas kihagyás után jövő évben láthat újra a budapesti közönség.

Az OPERÁ-ban játszott szerepek után és az OPERÁ-n kívül milyen feladatok várják az évadban?

Decemberben Kolozsváron énekelek a Szerelmi bájitalban és a Bohéméletben. Januárban a drezdai Semperoperben, a Traviatában debütálok, utána Hongkongba megyek a Bayerische Staatsoperrel az Ariadné Naxoszban-produkcióval. Nagyon megtisztelő, hogy ez már a harmadik alkalom, hogy velük dolgozhatom. Mindeközben igyekszem az időmet jól beosztani, megtalálni az arányokat. Csíkszentsimonban a szülőfalumban, ide Pestről 670 kilométerre vásároltam egy 1937-ben épített pajtát, májusban áthoztam a telkemre, jövőben egy kulturális helyszínt akarok létrehozni, már a neve is megvan: Bolhaszegi Kallós Csűr, mert a falu bolhaszegi részén lakom. Egyfajta tisztelgés ez részemről Kallós Zoli bácsi emléke előtt és egy szójáték is egyben. Találkozási pont, hogy az értékek és az emberek ne „kallódjanak” el a világban. Ott szeretnék majd jövőre néptáncoktatást, kézműves foglalkozást, énekkurzust és számos más dolgot szervezni.

A nyáron volt is egy posztja a közösségi médiában, amikor Münchenből pár óra leforgása alatt a székelyföldi falujában találta magát, érzékeltetve ezt az erős váltást. Hogy éli meg mindezt, hogy egyik pillanatban Európa egyik vezető operaházak színpadán áll, a másik pillanatban pedig traktort vezet?

Igen, valóban erős váltás volt. Furcsa néha, de ha az ember a helyén kezeli, akkor nincs ezzel gond. Végzem a dolgomat, mint bárki más és törekszem minél jobban beosztani az időmet újabb és újabb célokat kitűzve magam elé.

Mester Viktória (Isabella) és Sándor Csaba (Taddeo) - fotó: Berecz Valter
Rossini: Olasz nő Algírban (r. Szabó Máté)

Mi az, amit egy olyan kozmopolita nagyvárosból, mint München, érdemes Székelyföldre, az ott megőrzött értékek mellé hazavinni?

Münchenben a mai kor legnagyobb énekesei lépnek fel, velük egy színpadon állni azt jelenti, hogy lehet tanulni, kérdezni tőlük, nagyon készségesen segítenek. Számomra nagyon jó élmény, hogy egy híres tenorkollégával a színpad szélén olyan technikai, vagy lelki dolgokat beszéltünk át, ami számomra felér egy mesterkurzussal. Hatalmas ajándék, amit bárhol a világban tudok kamatoztatni. Tetszik a német precizitás, a tisztelet, hogy mindegy, hogy honnan érkeztél, azt nézik, amit tudsz. A legfontosabb a produkció, és az, hogy az a legjobb minőségben kerüljön színpadra. Münchenben a Háború és békét Dmitri Tcherniakov rendezte. Az Opernwelt magazin az év legjobb előadásának választotta, örülök, hogy részese lehettem. Meghatározó emlék és szívbe markoló élmény maradt számomra.

Mikor nyithatja meg a kapuit a Bolhaszegi Kallós Csűr?

Ez jövő nyáron nagyon szeretném, hogy elinduljon. Gyerekkoromban mindig azt mondtam, hogy ha egy mód lenne, a szülőfalumban laknék és onnan járnék bárhova a világban repülővel, mert annyira szeretem a családomat, Erdélyt, ahol felnőttem, olyan gyönyörű az a táj. Összetartoznak, igaz közösségben élnek a helyi emberek ez az építkezés alatt is kiderült. A budapesti barátaim is jöttek és segítettek benne. A bátyám helyi fúvószenekarokat vezet, több mint tíz éve nyaranta szervez művésztábort, aminek a programjába a csűr fontos szerepet tud betölteni. A húgom kulturális antropológusként doktorált, közös szívügyünk a magyar kultúra. Csodálatos az, hogy értékeink fele fordulással olyat lehet teremteni, ami arra ösztönzi a fiatalokat, hogy tanuljanak, alkossanak, ami maradandó és szebbé teszi az életüket. Szóval, sok a munka, de az lelkesít, és azt a pillanatot várom, amikor a csűrkapu ki lesz nyitva és látom a táncoló, éneklő, a hangszereken játszó embereket, ez az öröm. A mi szakmánk egy különleges dolog, nagyon hálás és boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Hosszú ez az út, igyekszem a tudásom legjavát adva végighaladni rajta.

Sándor Csaba (Papageno) - fotó: Nagy Attila
Mozart: A varázsfuvola (r. Szinetár Miklós)