Barisnyikov idejében az American Ballet Theater vezető karmestere volt, Balanchine és Robbins alatt a New York City Balletnél vendégeskedett, az elmúlt három évtizedben pedig a vezető európai balett-társulatok produkcióit vezénylő Paul Connelly idén ősszel a Magyar Nemzeti Balettel és az OPERA Zenekarral a Don Quijote és a Spartacus című darabokon dolgozott. A Franciaországban élő amerikai dirigens mesélt többek között a táncos színházhoz vezető útjáról, a budapesti együttesnél szerzett tapasztalatairól, és megosztotta véleményét kedvenc balettjeiről is.

Paul Connelly (fotó: Nagy Attila)

Remélem, nem tartja túl profán indításnak ha megkérdezem, mit vezényel szívesebben, Minkust vagy Hacsaturjánt?

Azt hiszem, a válasz egyértelmű. Úgy értem, Minkus megfelel a célnak, de Hacsaturján esetében már egészen más minőségről beszélhetünk.

Feltételezem, sokkal több alkalma lehetett eddig Don Quijote-t vezényelni, mint Spartacust.

Igen, a Spartacust még soha nem játszottam. Ez volt a debütálásom.

Ráadásul ez egy különleges Spartacus, hiszen ez nem követi Hacsaturján eredeti koncepcióját, a zenék sorrendjét az alkotók az előadás koncepciójához jelentősen átszerkesztették, részben meg is húzták.

Igen, amikor elvállaltam a felkérést, nem tudtam, hogy ez egy magyar változat. Kíváncsiságból belenéztem egy kicsit a Bolsoj produkciójába. Nagyon más, de szerintem a koreográfus (Seregi László, Pál Tamás karmesterrel közösen – a szerk.) nagyon ügyes munkát végzett. Szerintem érvényes elképzelésekkel rendelkezett, amik nagyon jól működnek, a közönség pedig imádja.

Balettkarmesterként igen nagy hírnévre tett szert. Miben különbözik a balett vezénylése az operáétól? Laikusként a balett mintha kötöttebb műfaj lenne, például a tempóknál jobban oda kell figyelni a táncosok igényeire.

Nos, a balett és az opera két nagyon különböző állatfaj, de az operánál is vannak kihívások és kompromisszumok, akárcsak a balettnél. Sok tényezőt kell figyelembe venni: ott a repertoár, a zenekar, a produkció, a koreográfus vagy a rendezői koncepció sérthetetlensége, az énekesek vagy a táncosok sérthetetlensége, a darab stílusa. Az értelmezési szabadság megint csak függ a repertoártól. Úgy értem, ha Balanchine-művet vezénylek, akkor több a kötöttség, mert a koreográfus elképzelései sziklaszilárdak voltak. Amikor sok évvel ezelőtt a New York City Balletnél vendégszerepeltem, a táncosok nem szólhattak a karmesterhez. A zenét az észszerűség határain belül kellett előadnunk, a táncosok pedig tették a dolgukat. Ezt nem lehet minden mű esetében megtenni.

Azt mondanám, hogy a tánc kicsit nehezebb, különösen a balett, mert különböző testekkel dolgozik az ember, és meg kell érteni az igényeiket, de nem szabad túlkompenzálni. Ez vékony mezsgye. Arra kell törekedni, hogy a  táncos a lehető legjobban mutasson a színpadon. Ők sem mindig tudják, hogy a zene terén mi az, ami leginkább hasznukra válhat. Ez nem leminősítés, csupán arról van szó, hogy egy táncos energiáit hatalmas fizikai kihívások kötik le: idegesség, a közönség, fájó lábak stb., és lehet, hogy azt mondja valaki: „Jaj, ez lehet sokkal lassabb is!” De ennek nem biztos, hogy hasznát veszik. Ha egy táncos olyan karmesterrel beszél, aki az ilyet nem tudja helyiértéken kezelni, és értelmezni az igényüket, akkor nagy bajba kerülhet. Láttam már ilyet olyasvalakivel, aki először táncolt Giselle-t. Nem ez az univerzum legmélyebb zenéje, de a koreográfia nagyon függ a tempótól, és egy táncost ki lehet vele nyírni. Az opera egy másik történet. Az inkább a sajátod, ott viszont az énekesekkel van dolgod, tehát a kérdésre a válasz az, hogy mindenkinek vannak igényei, így azt mondanám, hogy egyformán vannak kihívások, csak eltérő formában.

Paul Conelly a Magyar Állami Operaház Zenekarát vezényli a Mayerling 2021/2022-es sorozatában
(fotó: Berecz Valeter)

Hogyan került ilyen közeli kapcsolatba a balettel? Az Ön döntése volt, vagy így szerzett hírnevet?

A kettő kombinációja volt. A San Franciscó-i Operában segédkarmesterként rengeteg mindent csináltam: énekesekkel gyakoroltam, próbákon játszottam, hívtam a fényeket, a függönyt, játszottam harmóniumon a kórusnak a zsinórpadláson, ültem egy kő alatt a színpadon, hogy szóljak, mikor forduljon, szóltam az énekeseknek, hogy menjenek a színpadra, ha esetleg elkalandoztak. Mindenekelőtt pedig rengeteg csakugyan nagyszerű karmestert láthattam munka közben, ami teljesen lenyűgözött.

Egy este átmentem Berkeleybe az öböl túloldalán, hogy megnézzem az American Ballet Theatert (ABT). Az egy igazán kimagasló időszak volt az ABT történetében Barisnyikovval, Alekszej Godunovval, Gelsey Kirklanddal és Cynthia Gregoryval. Tele volt tehetséggel, a karmester pedig John Lanchbery volt. Ő arról híres, hogy ő hangszerelte A bajadért, a Don Quijote-t, a Giselle-t, A rosszul őrzött lányt, a Mayerlinget, sok mindent. De nagyon jó zenész is volt. Rendkívül lenyűgözött, ahogyan a dolgokat kezelte, mégis elegáns maradt, ezt nagyon izgalmasnak találtam. Épp akkoriban vezényeltem egy turnén a Porgy és Besst, amiről volt felvételem és odaadtam neki. Ő visszaírt, hogy ez az egyik kedvenc darabja, és szól, ha lesz egy szabad állás az ABT-nél.

És valóban, felajánlotta nekem a harmadik karmester pozícióját, amiről azt mondta, hogy általában zongorázást jelent némi vezényléssel, de ígérte, hogy fordítani fog ezen az arányon. Aztán aznap, amikor én megérkeztem New Yorkba, felmondott. Én pedig hirtelen másodkarmester lettem, és hirtelen rengeteg dolgom lett. Szerencsére az első karmester, az ausztrál Alan Barker nagyon sokat segített a betanulásban. Aztán csak tanultam, részt vettem a különböző produkciókban, illetve a New York City Ballet és a Kanadai Nemzeti Balett előadásaiban, végül meghívtak néhány európai fellépésre, és végül már régóta itt maradtam. Szóval a szájhagyomány és a hírnév juttatott ide. Élvezem ezt a munkát, és nagyon boldog vagyok, hogy hozzájárulhatok a szakmához, és az ember sosem hagyja abba a tanulást. Azt is, amikor egy koreográfia kapcsán a zenéről egyeztetünk, amikor valami zeneileg nem a megfelelő helyen van, és megpróbálod úgy alakítani, hogy a táncosok is jól mutassanak, és a zene színvonalát is egy kicsit feljebb vitted. Nagy öröm ezt csinálni.

Nagyszerű társulatoknál dolgozott a fénykorukban, olyan koreográfus- és táncoslegendákkal együtt, mint Jerome Robbins, George Balanchine, Kenneth MacMillan, Rudolf Nurejev, Mihail Barisnyikov és még sokan mások. Abban az időben volt néhány híres magyar szólista is...

...köztük Nagy Iván, akit még azelőtt láttam az ABT-ben fellépni, hogy csatlakoztam a társulathoz. Ő fontos volt! Sok fiatalabb táncos van, aki nem tud a tapasztalataimról (hacsak nem nézett vagy kérdezett utána), de ez nem számít. Nem kell olyanokat mondanom, hogy „Tudod te, ki vagyok?” A tapasztalatom segíti őket, ők pedig nagyon jól tudják, mikor támogatják őket és mikor nem.

Milyen benyomásai vannak a Magyar Nemzeti Balettről és az Opera Zenekaráról?

Nagyszerűek. [Solymosi] Tamás kiváló táncosokból álló társulatot állított össze. Nagyon elhivatott igazgató, minden előadáson itt van, végig marad, és figyelmes, építő jellegű megjegyzéseket tesz utána. Nagyon gyakorlatias, és ez nem minden igazgatóra igaz. Társulatot vezetni bizonyos értelemben olyan, mint séfnek lenni egy rangos étterem. A munkáját vette feleségül! Ezt vagy elfogadja valaki, vagy nem. És ő megteszi. A táncosok nagyon jók. Jó, hogy vegyesen vannak magyarok, akiket nagyon jól képeztek itt, és vannak olyan táncosok, akik más országokból érkeztek, ez egy nagyon jó elegy. A zenekarral öröm együtt dolgozni, profik minden szempontból. Előző este a Nabuccót néztem meg, és abszolút csúcsszínvonalú volt.

Paul Conelly a Magyar Állami Operaház Zenekarát vezényli a Mayerling 2021/2022-es sorozatában
(fotó: Berecz Valeter)

Van kedvenc balettje, vagy olyan balett, amit mind zeneileg, mind koreográfiáját tekintve szeret?

Zenéjét tekintve a Hamupipőke, de azt mindig is lehetetlen volt színpadra állítani. Nem tudom pontosan, miért. Számomra sokkal érdekesebb, mint Prokofjev másik balettműve, a Rómeó. A Hamupipőke sötétebb, összetettebb. A Rómeó inkább olyan, mint egy filmzene. Az emberek szeretik, de ha valaki kitalálná egy okos módját a Hamupipőke színrevitelének, az nagyszerű volna.

Egyébként nem tudom. A hattyúk tava jó, csak már nagyon sokszor csináltam. Koreográfusként Alexei Ratmanskyt találom érdekesnek, mert az eredeti forrásokhoz visszanyúlva különböző módon kelti életre a műveket, és zeneileg is nagyon éles eszű. Ami azt illeti, decemberben a Scalában az ő új Coppéliáját fogom dirigálni. Roland Petit-vel, Jiří Kiliannal, Mats Ekkel mind nagyszerű volt dolgozni. Természetesen sok más tehetség is van, de velük még nem volt alkalmam a közös munkára.

Az emberek szeretik a sztoribaletteket. A dolog iróniája pedig az, hogy ha komolyan végignézzük, a klasszikus balettekben nagyon kevés a tényleges cselekmény, a történet inkább egyfajta „kötőanyag”, ami összetartja a jelenetek/felvonások sorozatát. Petipától MacMillanig a koreográfusok ügyesen választottak koncepciót. De mi köze van a Don Quijote balettnek Cervanteshez? Fontos, hogy az új koreográfusokat a lehető legnagyobb mértékben bátorítsák, esetleg azzal, hogy lehetőséget adnak nekik, hogy kezdetben rövidebb műveket mutassanak be, majd végül megpróbálkozzanak az egész estés balettekkel.

Rendkívül kiváltságosnak érzem magam, hogy a balettkarmester lehetek. Ez egy soha véget nem érő tanulási folyamat, és nem tudnék elképzelni semmi kielégítőbbet, mint támogatni a színpadon állókat és örömöt szerezni a közönségnek!

Világsztárokkal lép fel Münchenben, énekel Kolozsváron, szeptemberben pedig Papageno, Taddeo és Bagó szerepében is látható volt az OPERA produkcióiban Sándor Csaba. A székelyföldi basszbariton gondolatai azonban rendre hazajárnak, és tesz is azért, hogy Csíkszentsimonba is hazavigye tapasztalatait a világból és világot jelentő deszkákról.

Sándor Csaba (fotó: Kummer János)

„Hogy mi a dolgunk a világban? - lebegünk fél lábbal az árok és a nézőtér, az élet és a halál között.” Így kezdődött az az ars poeticának is beillő Facebook-bejegyzés, amivel augusztusban A varázsfuvola-sorozat végén zárta az évadot, hogy azután pár héttel később, szeptember elején két beugrásnak köszönhetően ismét Papageno jelmezében kezdje az évadot. Hogyan született meg ez az írás, és a mögötte rejlő gondolat?

Számomra az írás terápia, vagy gondolat összegzési lehetőség. Nem vagyok sem költő, sem író, csak néha lejegyzek dolgokat, érzéseket magamnak, amik alkalmanként nyilvánosságra kerülnek az interneten. Szeretem Papageno szerepét, az operairodalom egyik leghálásabb szerepe. A legnehezebb talán az benne, hogy az ember ne legyen sok és megtalálja a helyes arányokat. A fotót látva megszületett a szöveg arról, hogy a mi szakmánk kicsit megfoghatatlan, a pillanat művészete, amit akkor ott a színpadon alkotunk, nem kézzel fogható. Ezért volt kivételes lehetőség számomra, ahogy ott állok a zenekari árok szélén és látom az emberek arcán a színház iránti szeretetet és a szemükben a csillogást. Az opera varázsa ez.

Mondta, hogy igyekszik, hogy ne legyen túl sok, az ezt a következő debütálása, az Olasz nő Algírban Taddeója viszont pont fordítva, mintha nem lehetne elég sok. Milyen megélései vannak a szerep kapcsán, és mennyire szeret bolondozni a színpadon?

Nagyon is, csak legyen hiteles. A színpadon az általam játszott szereplőnek az igazságát keresem és abból kiindulva közösen alkotjuk meg a színpadi helyzeteket, viszonyokat. Ezért is szeretek „jól próbálni” mert ez egy véget nem érő játék. Nyitott szív és elme kell hozzá, egy improvizációs játék. Minden szerepnek, karakternek megvan a maga igazsága egy adott jeleneten belül is, meg a darab összességét tekintve is. Taddeo teljesen más figura, mint Papageno, más síkon fut érzelmileg, más a kötődése „A Nő”-höz. Ő csak elkíséri Isabellát, aztán belecsöppen egy másik világba, minden a feje tetejére fordul. Ezt a kétségbeesést, haragot, hogy „Mit keresek én itt?” és hogy „Ez mind miattad van, egy másik férfi miatt!” gyorsan kell váltogatni. Majdnem az egész 2. felvonásban a színen van, úgyhogy igencsak nehéz feladat volt két hét alatt beállni, miközben próbáltuk a János vitézt és Bagót, ami szintén nagyon szép feladat számomra és igazán hálás szerep.

Sándor Csaba (Bagó) fotó: Nagy Attila
Kacsóh: János vitéz (r. Szabó Máté)

Bagó esetében azért már a komikus elemek mellett fölsejlik a tragikum is, ennek a karakternek van drámaisága is.

Igen, abszolút. Gondolom, a közönség Taddeóval is együttérez, de Bagónak a sorsa egészen más. Biztosan sok ember volt már úgy, hogy nem viszonozták a szerelmét. Bagó végigkíséri a barátját és végignézi az ő szerelmi beteljesülését, miközben belül szenved, hisz ő is ugyanabba a lányba szerelmes. Ez egy nagyon őszinte, tiszta és fájdalmas szeretet. Úgy szeretni, hogy a mások boldogságát, a te boldogságod elé helyezed. Szívügyemnek tartom, hogy magyar zenét, daljátékot énekelhetek. Nagyon szeretem a Háryt, a János vitézt, és a Székely fonót is, amiben most egy hosszas kihagyás után jövő évben láthat újra a budapesti közönség.

Az OPERÁ-ban játszott szerepek után és az OPERÁ-n kívül milyen feladatok várják az évadban?

Decemberben Kolozsváron énekelek a Szerelmi bájitalban és a Bohéméletben. Januárban a drezdai Semperoperben, a Traviatában debütálok, utána Hongkongba megyek a Bayerische Staatsoperrel az Ariadné Naxoszban-produkcióval. Nagyon megtisztelő, hogy ez már a harmadik alkalom, hogy velük dolgozhatom. Mindeközben igyekszem az időmet jól beosztani, megtalálni az arányokat. Csíkszentsimonban a szülőfalumban, ide Pestről 670 kilométerre vásároltam egy 1937-ben épített pajtát, májusban áthoztam a telkemre, jövőben egy kulturális helyszínt akarok létrehozni, már a neve is megvan: Bolhaszegi Kallós Csűr, mert a falu bolhaszegi részén lakom. Egyfajta tisztelgés ez részemről Kallós Zoli bácsi emléke előtt és egy szójáték is egyben. Találkozási pont, hogy az értékek és az emberek ne „kallódjanak” el a világban. Ott szeretnék majd jövőre néptáncoktatást, kézműves foglalkozást, énekkurzust és számos más dolgot szervezni.

A nyáron volt is egy posztja a közösségi médiában, amikor Münchenből pár óra leforgása alatt a székelyföldi falujában találta magát, érzékeltetve ezt az erős váltást. Hogy éli meg mindezt, hogy egyik pillanatban Európa egyik vezető operaházak színpadán áll, a másik pillanatban pedig traktort vezet?

Igen, valóban erős váltás volt. Furcsa néha, de ha az ember a helyén kezeli, akkor nincs ezzel gond. Végzem a dolgomat, mint bárki más és törekszem minél jobban beosztani az időmet újabb és újabb célokat kitűzve magam elé.

Mester Viktória (Isabella) és Sándor Csaba (Taddeo) - fotó: Berecz Valter
Rossini: Olasz nő Algírban (r. Szabó Máté)

Mi az, amit egy olyan kozmopolita nagyvárosból, mint München, érdemes Székelyföldre, az ott megőrzött értékek mellé hazavinni?

Münchenben a mai kor legnagyobb énekesei lépnek fel, velük egy színpadon állni azt jelenti, hogy lehet tanulni, kérdezni tőlük, nagyon készségesen segítenek. Számomra nagyon jó élmény, hogy egy híres tenorkollégával a színpad szélén olyan technikai, vagy lelki dolgokat beszéltünk át, ami számomra felér egy mesterkurzussal. Hatalmas ajándék, amit bárhol a világban tudok kamatoztatni. Tetszik a német precizitás, a tisztelet, hogy mindegy, hogy honnan érkeztél, azt nézik, amit tudsz. A legfontosabb a produkció, és az, hogy az a legjobb minőségben kerüljön színpadra. Münchenben a Háború és békét Dmitri Tcherniakov rendezte. Az Opernwelt magazin az év legjobb előadásának választotta, örülök, hogy részese lehettem. Meghatározó emlék és szívbe markoló élmény maradt számomra.

Mikor nyithatja meg a kapuit a Bolhaszegi Kallós Csűr?

Ez jövő nyáron nagyon szeretném, hogy elinduljon. Gyerekkoromban mindig azt mondtam, hogy ha egy mód lenne, a szülőfalumban laknék és onnan járnék bárhova a világban repülővel, mert annyira szeretem a családomat, Erdélyt, ahol felnőttem, olyan gyönyörű az a táj. Összetartoznak, igaz közösségben élnek a helyi emberek ez az építkezés alatt is kiderült. A budapesti barátaim is jöttek és segítettek benne. A bátyám helyi fúvószenekarokat vezet, több mint tíz éve nyaranta szervez művésztábort, aminek a programjába a csűr fontos szerepet tud betölteni. A húgom kulturális antropológusként doktorált, közös szívügyünk a magyar kultúra. Csodálatos az, hogy értékeink fele fordulással olyat lehet teremteni, ami arra ösztönzi a fiatalokat, hogy tanuljanak, alkossanak, ami maradandó és szebbé teszi az életüket. Szóval, sok a munka, de az lelkesít, és azt a pillanatot várom, amikor a csűrkapu ki lesz nyitva és látom a táncoló, éneklő, a hangszereken játszó embereket, ez az öröm. A mi szakmánk egy különleges dolog, nagyon hálás és boldog vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Hosszú ez az út, igyekszem a tudásom legjavát adva végighaladni rajta.

Sándor Csaba (Papageno) - fotó: Nagy Attila
Mozart: A varázsfuvola (r. Szinetár Miklós)

Miért jön Magyarországra egy elismert, vezető kubai táncos? Milyen kihívásokkal jár megérkezni egy idegen országba, és mi segítette, hogy otthon érezze magát a Magyar Nemzeti Balett társulatában? Miben különbözik a kubai balettiskola a Vaganova-módszertől? García Carriera Claudia magántáncossal ezekről is beszéltünk, miután néhány hete Kitri szerepében mindkét alkalommal álló vastapssal üdvözölte a közönség a Don Quijotében.

Claudia García Carriera - fotó: Kummer János

Bizonyos szempontból Kitri volt az egyik első szerepe is a Magyar Nemzeti Balettben, hiszen mikor 2022 elején Budapestre jött, épp egy társulati fotózáson vett részt, az ott készült kép pedig most a Don Quijote plakátfotója. Kubaiként mennyiben kötődik ehhez a szerephez, amely a spanyol ajkú világ egy másik részét eleveníti meg?

Kitrit a Kubai Nemzeti Balettel kubai változatban több színpadon is táncoltam, technikailag elég nehéz volt, a koreográfiáját tekintve pedig más, mint amiben itt táncolok. Először akkor találkoztam ezzel a balettel, mikor az első hetemet töltöttem a társulatban, és sok balettet, köztük a Don Quijotét is fotóztuk egy repertoárkiadványhoz. Istenem, emlékszem, a fotózás kész őrület volt számomra, annyira izgatott voltam, és annyi új dolog történt egyszerre. Imádtam minden jelmezt, amit az első stúdiófotózás alkalmával láttam, és több kollégával is ott találkoztam először. Úgyhogy amikor megtudtam, hogy a könyv megjelent, és megláttam magam a borítón Leblanc Gerivel, az volt a legkellemesebb meglepetés. Valahányszor meglátom azt a könyvet, mindig eszembe jut, hogy mennyire megváltoztatta az életemet, és sokat gondolok arra, mi mindent mondhatnék annak a Claudiának, aki akkor leszállt Budapesten.

Don Quijote társulati fotó (Leblanc Gergely, García Carriera Claudia) - fotó: Emmer László

Kitri szerepét, mint mindig, most is nagyon élveztem, mert a stílus, a hangulat és a környezet kubaiként nagyon közel áll az én világomhoz, és azt hiszem, fel tudom használni a kubai verzió tapasztalatait, és Kitrin keresztül megmutatni a saját személyiségemet is. A koreográfia egészen más, nagyobb a lépésanyag, mint a kubai változatban, ami egyben kihívást is jelent, de ezért jöttem ide: próbára tenni magam, és megismerni más koreográfusokat, koreográfiákat, repertoárt, amit nagyon élvezek.

Meséljen erről a döntésről! Hogyan talált rá a Magyar Nemzeti Balettre? Havannában hét éven át ismert táncos volt, a Kubai Nemzeti Balett vezető szólistája. Miért döntött úgy, hogy próbára teszi magát a világ egy egészen más pontján?

Ez akkor történt, amikor a COVID-időszakban be voltunk zárva. Körülbelül egy évet vagy még többet voltam otthon, csak a lakásomban 2 m²-en lábmunkáztam egyedül a rúd mellett, és néztem, ahogyan a szemem láttára elúszik a pályám. Tenni akartam valamit. Nem a társulatom tehetett róla, szerettek volna táncolni, de nem tudtuk, mert minden leállt. Így hát nézegettem a közösségi médiát, hogy a világ más részein már minden elkezdett működni, és nagyon szomorú voltam, hogy a nappalimban csak rúdgyakorlatozom. Úgyhogy mikor alkalom nyílt, hogy eljöjjek ide, elkezdtem nézegetni a társulatot, és a repertoár olyan csodálatos volt, hogy azt gondoltam, oké, akkor itt a pillanat, ez egy jel, hogy a pályámon új szintre lépjek. Táncosként is tanulnom kell, mert a pályánk nagyon rövid: nincs túl sok időd gondolkodni, ha van lehetőséged, csináld, csak menj, így érkeztem ide. De nagyon örülök, hogy meghoztam ezt a döntést.

Volt itt valamilyen kapcsolata?

Nem. Annyira tisztán emlékszem rá, mikor földet értünk, és az érzésre, hogy nem ismertem a nyelvet, azt sem tudtam, merre van a kijárat. Volt albérletem, de nem ismertem a főbérlőt, mindent interneten keresztül intéztünk. Szóval minden új volt, és teljesen egyedül voltam. Jessie, (Carulla Leon Jessica magántáncos – szerk.) a kubai kolléganőm és az ő családja csodálatos volt, segítettek, és miattuk olyan, mintha itt is volna családom. És így ezt átvészeltem. De az érzés, amikor leszálltam és semmim nem volt, azt hiszem, az az életemben és a pályámon is nagy lépést jelentett. Egyszerre minden kitágult.

Meséljen egy kicsit a kubai balettről! Milyen az ottani társulat, milyen repertoárral rendelkezik, mit táncolt ott?

Fiatalon a kubai balettiskola szerint tanultam balettozni, ami történelmileg elismert metodika szerte a világon. Lényegében minden, amit táncolunk, kubai változatban van, a repertoárunk több mint 70 éves múltra tekint vissza, és a legklasszikusabb balettektől a kortársig terjed. Technikailag nagyon nehezek, és a közönség nagyon jól ismeri a koreográfiát, így ha a lábad egy kicsit is máshol van, mint ahol lennie kellene, észreveszik. A táncművészek elismertségének is olyan csodálatos hagyományai vannak. Tudják, hogyan csinálta ezt vagy azt valaki 1948-ban (a társulat alapításakor), emlékeznek, és az egykori balerinákhoz hasonlítanak. Úgyhogy fel kell nőni a feladathoz, amikor felmész a színpadra. Ami a repertoárt illeti, táncoltam már Rosszul őrzött lányt, Don Quijotét, Hattyúk tavát, Hamupipőkét, Grand Pas de Quatre-ot, hogy a leghíresebbeket említsem. Amire hét év alatt lehetőségem volt, azt mind eltáncoltam.

García Carriera Claudia mint Odette A hattyúk tavában (forrás: Instagram)
Koreográfia: Marius Petipa – Lev Ivanov – Alicia Alonso

Melyek a kubai iskola fő jellemzői? Miben különbözik az itt tapasztaltaktól?

Egészen mások a mozdulatok, mert eltérő metodikáról van szó, így változik a balett látványa is. Ezért amióta ideköltöztem, a mesterek folyamatosan dolgoznak velem a részleteken. A kubai metodikában például a passénak térd felett kell lennie, a virtuóz technikától nem lehet eltérni, és nagy a hangsúly a pas de deux-beli munkában a párok közti kapcsolaton. Érdemes megemlíteni, mennyire előtérbe helyezik a muzikalitást. Itt a Vaganova-módszert használjunk, (amit még mindig tanulok), de a karmozgások és az esztétikai jellemzők teljesen mások. Jó pár éve végeztem az iskolában, de a tanulás nem maradt abba. Ezért táncosként az a célom, hogy megőrizzem az iskolám módszertanát, mert ez az erős technikám alapja, de szívesen egészítem ki olyan dolgokkal, amelyek fejlesztik, gazdagítják a mozdulataimat.

Most éppen Júliát táncolta Seregi Spartacusában. Hogy tetszenek az ő koreográfiái?

Sajnos a Spartacus azon koreográfiák egyike, amelyek nincsenek meg Kubában teljes egészében, így általában csak a finálé nagy pas de deux-jét táncolják. Mindig is szerettem a zenéjét, és kíváncsi voltam a balett teljes verziójára. Amikor megtudtam, hogy a Spartacus műsoron lesz ebben az évadban, az motivációt is jelentett számomra. Seregi koreográfiáit azóta fedezem fel, amióta megérkeztem, és nagyon szerettem mindegyik balettjét, amit láttam. Azt hiszem, látnok koreográfus volt, mert bár sok idő telt el, az Operaház még mindig tele van minden alkalommal, mikor egy balettjét műsorra tűzik, és a közönség nagyon élvezi. Nagyon szeretem a karakterformálással kapcsolatos színházi és realisztikus elképzeléseit, a zeneiségével és a technikai kihívásaival együtt. A Spartacus most már az álomszerepeim egyike.

Ezen a szerepen és A Pygmalion-hatás társastáncán kívül, ahol latin táncok is szerepelnek, leginkább klasszikus-neoklasszikus koreográfiákban láthattuk.  Mi a véleménye a kortárs koreográfiákról? Kipróbálta már magát ebben a műfajban, vagy vágyik rá esetleg?

Nagyon élveztem, ahogy A Pygmalion-hatáson dolgoztunk, és sokat tanultam is. Nagyban különbözik mindentől, amit addig színpadon táncoltam, de nagyon közel áll azokhoz a mozdulatokhoz, amiken felnőttem. Kislány korom óta, mikor nyári szünetre mentem a balettiskolából, az anyukám mindig nyári kortárstánctanfolyamokra vitt. Mindig azt mondta nekem, hogy még az is a segíteni fog, hogy jó klasszikus táncos legyek. Ezt akkor még nem nagyon értettem, de az anyák nagyon ritkán tévednek. El se tudom mondani, milyen hálás vagyok ezért, mert jelenleg a kortárs vonal nagyon erős. Akkor megtanultam, hogyan értékeljem és tiszteljem ezt és sok más táncstílust, és ma már profi táncosként ez a műfaj is érdekel. Teljes értékű táncos szeretnék lenni, aki bármilyen stílust el tud táncolni, függetlenül attól, hogy mennyire különbözik. Ebben a rövid szakmában küzdünk az idővel és a testünkkel, így minden percet, amikor színpadra léphetek, úgy élvezem ki, mintha az utolsó lenne.

A másfél év alatt, amióta itt van velünk, melyik volt a kedvenc szerepe, vagy amit a legjobban élvezett?

Nagyon sok jó emlékem van a Mayerlingről, ahol Kasper Micit táncoltam a premieren. Egy álombalettben táncoltam az első szerepem. Kubából ez a darab olyan távolinak tűnt, hogy azt hittem, sosem táncolhatok ilyen balettben, mert nálunk nincs meg ez a produkció. De amikor rajtam volt a jelmez, a paróka meg minden, úgy voltam vele: „Te jó ég! Oké, ez tényleg megtörténik!” Csodálatos emlékeim vannak Balázsi Gerivel is, aki a partnerem volt, nagyon meleg fogadtatásban volt részem. És persze a Don Quijote is közel áll hozzám, a kultúrámhoz, a személyiségemhez, és mindhárom felvonást élveztem a csodálatos partneremmel, Rónai Andrással. Látja, ez annyira jó. Az ember tapasztalatai nagyban függenek a kollégáitól, mestereitől, partnereitől. Ők teszik számomra még jobbá ezt az élményt.

Róna András (Basil) és García Carriera Claudia (Kitri) a Don Quijotében - fotó Berecz Valter
Koreográfia: Marius Petipa – Alekszandr Gorszkij – Kaszjan Golejzovszkij – Michael Messerer

Igen aktív a közösségi médiában. Mennyire tudatos abban, hogy mit és hogyan oszt meg?

Amikor elkezdtem használni a közösségi médiát, például az Instagramot, azt gondoltam, persze csak a balett miatt fogom használni, a munkahelyi életem bemutatására. Kezdetben rengeteg időt töltöttem csak a videóim nézegetésével: „Kirakjam-e vagy sem?” Mert annyi őrületes videót találni csodálatos balerinákkal, hogy elkezdesz kételkedni, vajon mit szólnak majd a videódhoz, mikor látszólag olyan sok táncos csinálja még jobban azt, amit te. Így hát olyan fotók közzétételével kezdtem, amik szerintem jók voltak. Azt gondolom, hogy ez egy jó ablak, hogy az emberek felfedezzenek, lássák, mit csinálsz. Szerintem a közösségi média most már olyan, mint egy névjegy. Ha elmész valahova, megnézik az Instagramod, ezért végül elkezdtem megosztani a munkáimat. A közösségi média hatalmas, ezért csak azt teszem közzé, ami számomra is szórakoztatónak tűnik. De ezek egyben a társulatot is bemutatják. Például amikor Kubában voltam, nem követtem a budapesti Operát, most pedig, mivel itt vagyok, megmutatom a barátaimnak Kubában és a világ minden táján, hogy mi történik itt, a Magyar Nemzeti Balettben, ami szerintem szintén jó dolog.

A munka mellett a magánéletében is komoly változást hozott, hogy a társulat tagja lett. Magyar barátja van, Topolánszky Vince tánckari művész. Hogyan ismerkedtek meg, és hogyan vezeti be Önt az itteni életbe?

Miután az egész életemet becsomagoltam egy bőröndbe, és otthagytam a családomat és mindent, hogy idejöjjek dolgozni és egy új fejezetet kezdjek az életemben, megismertem Vincét és attól fogva ő lett a családom, az ő családja meg az enyém. Vince nagyon tehetséges, napról napra növekszik a munka és a tánc iránti ambíciója, amivel számomra is példát mutat. A munkában minden nap más élményt nyújt. Ő az, aki felvidít, ha szomorú vagyok, mert hiányzik a családom vagy Kuba, vagy javításaival segíti a fejlődésem, amikor mindenki más azt hinné, hogy jó voltam. Ott van, amikor boldog vagyok, mert jó előadásom volt, és velem is ünnepel, szóval ő a szerelmem és a támaszom. Tényleg olyanok vagyunk, mint egy csapat, együtt dolgozunk, és egymást ösztönözzük a fejlődésre.

Hogyan találkoztak?

A Paquita-szvitet adtuk elő, és mivel a próbákon ugyanabban a szereposztásban voltunk, elkezdtünk találkozni. Eleinte nehéz volt, mert amikor ideérkeztem, én nem tudtam se magyarul, se angolul, ő pedig nem tudott spanyolul. Most már sokkal jobb, beszélek angolul és igyekszem a legjobbat kihozni magyarból is (de ez még nehezebb - nevet*). Amit nagyon értékelek benne, hogy a családom is érdekli, és az is, hogy milyen volt az életem Kubában. És ő is próbál közel kerülni a kubai kultúrához, ahogy én a magyarhoz. Igazából azt gondolom, hogy ezért tudunk jókat beszélgetni történelemről, hagyományokról, zenéről, táncról. Ez olyan csodálatos, és azt hiszem, művészként-emberekként ez egy életre gazdagít minket.

Kövessék García Carriera Claudiát az Instagramon: @claudurrygarcia

Táncosnak tanult és lépett is fel, musicalekben énekelt, egy világpremierrel a háta mögött pedig most az operára összpontosít. Fiatal kora ellenére a Magyar Állami Operaház közelmúltban véget ért Olasz nő Algírban-sorozatában Lindorót alakító kanadai tenor máris jelentős múltra tekint vissza. Az egyik legjobb barátja pedig egy magyar mezzoszoprán.

Spencer Britten

Utolsó operaházi előadása előtt beszélünk, hogy fellép Lindoróként, amely szerepben 2022-ben debütáltál a Bregenzi Ünnepi Játékokon. Korábban egy közösségi média posztban írt korábban a szerep nehézségeiről, amelyet eddig az OPERA produkcióiban mindig vendégművészek énekelték ebben a produkcióban. Mitől olyan kihívás ez a szerep?

Az egyik legkeményebb tenor áriával kezdődik, és sok nagyon nehéz koloratúra van benne. Önmagában a szerep is nagyon hosszú: Lindoro sokat énekel. Az I. felvonásban az említett ária mellett és egy nehéz duettet is énekel, ráadásul a felvonás fináléja ikonikusan nagy kihívást jelent. A II. felvonás pedig még hosszabb Lindoro számára, szóval az este egy tenor számára teli van nagy kihívásokkal.

Hogyan találkozott a szereppel? Mikor döntött úgy, hogy megtanulja?

A hangomnak jól fekszenek a magasságok, ezért iskolás koromban elkezdtem tanulni az áriát, amikor Rossini-részleteket adtunk elő az Olasz nőből, és énekeltem a tenor szerepeket A sevillai borbélyból és a Hamupipőkében. Végül felkértek, hogy lépjek fel az Olasz nőben Bregenzben, az volt az első alkalom, hogy Lindoro egész szerepét énekeltem. Ott a II. felvonásban egy másik változatban énekeltem az áriát, ami még hosszabb, még több koloratúrával, mint ami ebben a produkcióban szerepel.

Spencer Britten (Lidoro), Sáfár Orsolya (Elvira), Kálnay Zsófia (Zulma)
Rossini: Olasz nő Algírban (r. Szabó Máté) - fotó: Berecz Valter

Hogyan lett énekes? Úgy tudom, eredetileg táncosnak tanult a tekintélyes Caulfield School of Dance-ben, és még mindig fellép ilyen minőségében is.

Hatéves koromban kezdtem el táncolni. Mikor a szüleim otthon látták, hogy szeretek énekelni és nagyon hangos vagyok, beiratttak egy fiúkórusba is. Ezt csináltam egy darabig, majd elkezdtem zenés előadásokban fellépni, hogy a két területet, az éneklést és a táncot összehozzam. Az egyetem előtt azt gondoltam, hogy a musicalek felé orientálódom, és megyek a Broadwayre. De aztán volt egy hangtanárom, Dr. Gina Oh, aki úgy látta, hogy a klasszikus zene inkább a nekem való. Elkezdett áriákat, francia és német dalokat adogatni nekem, és felépítette a repertoáromat. Mielőtt felocsúdtam volna, készen álltam az egyetemi meghallgatásra. Végül a British Columbia Egyetemen jártam opera szakra. Minél többet tanultam az operáról, annál jobban beleszerettem. Azóta csak megyek, és meg sem álltam, de az Egyesült Államokban a Glimmerglass Fesztiválon, ahol a West Side Storyban léptem fel, újra visszatértem a musicalhez is. Végül kiemelt táncos voltam a produkcióban, és turnéra is mentünk volna, ami sajnos idő előtt véget ért a COVID miatt, így nem jutottunk el Olaszországba és Chilébe. Gee-tar-t (jet) és az álombéli Tony-t alakítottam. Nagyon hiányzik az összes Jet koreográfia, és a pas de six az álomjelentből.

Klasszikus balett-táncosnak tanult?

Mindenből egy kicsit. Voltak klasszikusbalett-óráim, táncoltam Diótörőt, amihez egy nagyon kedves kínai balettmesternél tanultam. Sokat táncoltam jazzt, modernt, kortársat, szteppet, és iskolás koromban táncosként dolgoztam egy vidámparkban, így sokat táncoltam úgymond kereskedelmi célból. Nagyon vidám nyarakat töltöttem ott táncosként.

Milyen szerepeket énekel a legszívesebben? Milyen műfajokban érzi otthon magát, akár énekesként, akár táncosként?

Imádok színpadon lenni és fellépni minden műfajban. Jelenleg az operára koncentrálok, ezzel foglalkozom a legtöbbet. Az operakánonból az álomszerepeim egyike Tonio Az ezred lányából. Nagyon várom, hogy legyen rá lehetőségem, de nagyon boldog vagyok, ha bármilyen musicalt is csinálhatok. A kortárs pop musicalektől a klasszikusabb Rodgers és Hammerstein-féle vonalig. A Sweeney Todd nyilván nagyon jó, amit az operatársulatok is sokszor előadnak. Nagyon boldog vagyok, ha bármit csinálhatok a színpadon.

Milyen tapasztalat volt az Operaházban fellépni? Hogy tetszett Önnek az Olasz nő-produkció és a szereplőkkel való munka?

Nagyon csodálatos volt. A város nagyon szép, és mindenki olyan kedves volt. A folyamat rendkívül gördülékeny volt számomra. Az egész próbaidő nyugalomban zajlott, ami nem fordul elő mindig. Szóval nagyon hálás vagyok, hogy ilyen könnyű dolgom volt.

Spencer Britten (Lindoro), Palerdi András (Musztafa), Sándor Csaba (Taddeo)
Rossini: Olasz nő Algírban (r. Szabó Máté) - fotó: Berecz Valter

Látta a város nevezetességeit? Volt alkalma kipróbálni a helyi specialitásokat?

Igyekeztem időt szakítani arra, hogy tudjak egy kicsit felfedezni. Felmentem a várba, ott jókat ettem, kipróbáltam a lángost, a gulyást, ilyesmi. Szeretek kipróbálni a helyi ételeket, és szerencsémre él itt néhány barátom. Körülbelül öt és fél hétig voltam itt, így többet voltunk együtt, és meg tudták mutatni, hol tudok egy kicsit ellazulni. A Széchenyi Fürdőbe is jártam, ami szintén csodálatos volt.

Kissjudit Annával, a Berlini Staatsoper fiatal magyar énekesnőjével is találkozott, akivel kint együtt tanultak. Hogyan alakult ez a barátság?

Mindketten 2020-ban kerültünk a Staatsoper operastúdiójába. Azonnal összebarátkoztunk, és nagyon közeli barátok maradtunk a 2 év során, így, ha Berlinben járok, teszek róla, hogy legalább egy kávéra találkozzunk. Tulajdonképpen most is két előadás között voltam nála Berlinben, aztán ő jött ide megnézni egy előadást. Így most sok időt tudtunk együtt tölteni, ami nagy élmény volt.

Ázsiai kanadaiként alkalma volt fellépni Alice Ping Yee Ho Chinatown (Kínai negyed) című, a Vancouveri Opera megbízásából készült, igen különleges operájának világpremierjében, amely a kanadai kínai közösség kialakulását dolgozza fel a 19-20. század során. Mit érdemes tudni erről a produkcióról, és milyen volt egy olyan darabban szerepelni, amelynek témájához feltételezhetően szorosan kötődik?

Ez egy kortárs nyugati opera, amit átjár a kínai zenei hagyomány. A zenekar egy szimfonikus zenekar és kínai hangszerek ötvözetéből áll. Ez a két hangzásvilág menő keveréke lett egybe gyúrva, és igazán remek hatást kelt. Leginkább a Kanadába érkező kínai bevándorlókról szól, egész pontosan vancouveriekről, akikhez a családom is kötődik: anyai ágam akkor érkezett, amikor anyukám gyerek volt. Tehát a darab cselekményéhez is kötődöm, de ráadásul az I. felvonásban majdnem végig használt kínai hojszan (hoisan) dialektus is az a dialektus, amelyet a családom beszél. Ez volt az első bevándorlók közt a legelterjedtebb nyelvjárás, ma már inkább kantoni és a mandarin. Sajnos fiatalon elvesztettem a folyékony beszéd képességét, de még minden hang ott van a fülemben, így még mindig egész sokat megértek belőle, amikor anyám családjával vagyok. Nagyon-nagyon különleges projekt volt számomra, és a történet és a zene is olyan gyönyörű. Nagyon megható a cselekmény, és azt hiszem, a világon bárki kötődhet hozzá, mert nem csak a bevándorlás a témája. Van benne szerelem, tiltott szerelem, amivel gyakran találkozunk az operában, szól a családról és a nehéz döntésekről, amiket az életbe a felnőtté válás során és felnőttként kell meghoznunk. Gyönyörű opera, remélem, fogják még játszani; én szívesen énekelném. Van benne egy ária, amit a karakterem, Szajhin (Saihin) énekel, az ő halálos áriája, az annyira egyszerű, mégis olyan szép. Nagyon szeretem énekelni.

Alice Ping Yee Ho: Chinatown c. operája meghallgatható itt.

Most, hogy itt, Budapesten befejezed a sorozatát, hol lép fel legközelebb az évadban?

A következő szerződésem a Lyric Opera Chicagóhoz szól. Az ezred lányában, ami ugye álomszerepem, Lawrence Brownlee-t coverolom, akiről úgy tudom, hogy nemrég lépett fel itt is, és nagyon izgatott vagyok, hogy először találkozhatok vele. A tanulmányaim során már régóta felnézek rá. Aztán decemberben Montrealban lépek fel újra egy Messiásban Yannick Nézet-Séguinnal és az általa vezetett Orchestre Métropolitannal.

Spencer Britten honlapja elérhető a www.spencerbritten.com címen.
Instagram-, Facebook-, Twitter- és TikTok-elérhetősége: @spencerbritten

Az elmúlt hetekben a János vitéz Iluskáját, az Olasz nő Algírban Zulmáját és A varázsfuvola három hölgyének egyikét is alakította az OPERA produkcióiban Kálnay Zsófia. A fiatal mezzoszoprán mesélt arról, miért okozott fejtörést neki Iluska megformálása, hány előadás kell ahhoz, hogy egy produkció kiforrott legyen és miért olyan jó Szabó Máté rendezéseiben szerepelni.

Kálnay Zsófia (fotó: Kálnay Csilla)

Tavasszal debütált Iluska szerepében a János vitézben, ami most az Erkel Színházban mutatkozott be. Milyen tapasztalatot jelentett ez a főszerep?

Sok szereppel, főszereppel volt dolgom, de ilyen abszolút naiva szoprán szereppel még nem. Okkal alakult ki az a mintázat, hogy tradicionálisan mezzo énekesnőknek írják a veszedelmes végzet asszonyát, szerelmi háromszög esetében a csábító ellenfelet. A nadrágszerepek pedig a másik véglet ebben a hangfajban, és én is ezekben szereztem gyakorlatot eddigi pályámon. Iluska inkább primadonnáknak való, ami én pont nem vagyok. Ezzel a legjobb értelemben meg kellett küzdenem, videófelvételt elemeztem, ezerszer átgondoltam és igyekeztem megtalálni a magam kulcsát, ami ezt a világot kinyitja bennem. Érdekes tapasztalat, hogy a figura megszületése  nagyobb kihívás volt, mint Rosina, anno a Bizet Djamileh-je vagy Rossini Hamupipőkéje, amik egyáltalán nem jelentettek problémát, pedig ők is mind ártatlan lányok voltak. Sokat segített Szabó Máté az instrukcióival és a biztatásával. Ilyen támogatás nélkül sokkal messzebbről indultam volna.

Mi az, ami ezt a szerepet nehézzé teszi az említettekhez képest?

A nézők szemszögéből a jelenlétének és személyiségének az egyszerű tisztasága. A privát oldalról pedig, hogy bízzak magamban, a képességeimben állandó kétkedés nélkül. Hozzátartozik, hogy ehhez a szerephez nekem is gyerekkori emlék kötődik, hiszen itt, az Erkel Színházban 6 évesen láttam a János vitézt, ami meghatározó élmény volt: életem első zenés színházi előadása. Az Operaházban is varázslatos miliője volt a premiernek, de azzal, hogy idehoztuk, teljesen más hangulata és egészen más energiái lettek.

Kacsóh: János vitéz (r. Szabó Máté) - fotó: Nagy Attila / OPERA
Boncsér Gergely (Kukorica Jancsi) és Kálnay Zsófia (Iluska)

Ha azt nézzük, a legtöbb János vitéz előadásnak az Erkel színház adott otthont.

Igen, ennek itt van a helye, az Erkel Színházban több mint hetven éve játsszák, megvan a népopera jellege, és az, hogy ezen a hatalmas nézőtéren mindenki ismeri, szereti és az a sok-sok ember együtt énekel Kukorica Jancsival, Iluskával és Bagóval, ami borzongató érzés. Nagyon örültem, hogy az Operaházban debütálhattam, de ez a darab most érkezett haza.

Ezzel párhuzamosan most az Operaházban is jelen van, éppen Rossini Olasz nő Algírban című darabjában alakította Zulmát. Hogyan váltott át fejben a két szerep között gondolkodásban, hiszen lényegében párhuzamosan  énekelt a két produkcióban?

Szerencsére rögtön átállok, ha felcsendül a nyitány. Rossinivel nagyon jó viszonyban vagyok, felpezsdít és azonnal beszippant, úgyhogy ez nem okoz különösebb bonyodalmat. Mindenkinek szeretettel ajánlom, hogy hallgassa meg az első felvonás fináléját, mert az az egyik legizgalmasabb és legviccesebb zenei élmény. Legtöbbször hangosan nevetnék, ha nem kéne levegő után kapkodni éneklés közben, hogy túléljük egyrészt a tempót, másrészt mindazt, ami még a kottában szerepel. Óriási kihívás ez, és még annál is nagyobb boldogság. Rajna Martinnal nagyszerű dolgozni, ahogy a kollégákkal is, versenyt futunk önmagunkkal, miközben próbáljuk a zeneszerző minden utasítását betartani és megvalósítani. Szerintem ez jutalomjáték mindannyiunknak.

Rossini: Olasz nő Algírban I. felvonás finálé a Met centenáriumi gáláján 1983-ban.
km.: Edda Moser, Diane Kesling, Gail Dubinbaum, David Rendall, John Darrenkamp, Sesto Bruscantini, Ara Berberian, vezényel: James Levine

A János vitézt és az Olasz nőt is Szabó Máté rendezte, érez ilyen szempontból rokonságot a két produkció között?

Az Olasz nő bemutatójának próbafolyamatában nem vettem részt, ezért az most olyan volt, mint egy szuper-műlesiklás, csak ráálltam a pályára és boldogan végigsiklottam rajta. Óriási öröm volt, mindenféle akadály nélkül. A János vitéznél még tavasszal kedves, szeretetteljes hangulatban csináltuk végig a másfél hónap próbaidőszakot. Egyszerre két Szabó Máté-darabban azért is jó szerepelni, mert eljött a felújítópróbákra, ami sokat segít nekünk, hogy színvonalas munkát végezzünk évadról évadra. Biztonságban érezzük magunkat, ami kiváló lehetőség arra, hogy jó dolgok történjenek. A mesevilág, a humor, amit beletett az előadásaiba, két teljesen különböző véglet, és mégis kiforrott nézőpárti koncepció.

A közösségi oldalát elnézve úgy tűnik, nagyon egy hullámhosszon van mind az Olasz nő csapata, mind pedig korábban A varázsfuvola produkcióé is, ahol augusztus-szeptemberben a három hölgy egyikét alakította. Minek köszönhető ez?

Biztos szerepet játszik benne, hogy A varázsfuvolát most 10 alkalommal játszottuk el egy hónapon belül, ez kivételes lehetőség mindannyiunknak. Egy széria általában 4-8 előadás és van köztünk egy köztudott mondás, miszerint először is a premier az premier, az első előadásban forr a levegő az adrenalintól, nagy az izgalom, és a maximumot adjuk magunkból. A második előadás már kockázatos, mert nagyobb az önbizalom, lazul a feszültség, ilyenkor könnyebb hibázni. Harmadszorra a dolgok a helyükre zökkennek, és a negyedik, amikor már elkezdjük élvezni. Általában ezt követően kezd élni az előadás, indul a felszabadultság és az igazi játék. Ekkor már tényleg annyi élményt szerzünk együtt, hogy jó esetben örök barátság és családias viszony születik.

Van különbség kis szerepe is nagy szerep között? Iluska és a második hölgy két végletnek tűnik.

Azért vannak ennél kisebb, egymondatos szerepek is. Mindkettő végtelen koncentrációt igényel. A varázsfuvola azért, mert Mozartnál, egyszerre kell tökéletesnek lenni és felszabadultnak. Kedvenc pillanataim voltak mikor Kovács János minden előadáskezdés előtt egy jegyzettel a kezében bekopogott az öltözőnkbe, és felsorolta a zenei pontokat, amik remekül sikerültek, illetve amiken aznap este javítsunk. Ez minden maximalista zenész álma, ilyenkor plusz tétje van a szereplésünknek. Rossini pedig, mint már mondtam, felpezsdíti a vérem, és a közönségét is, hatalmas sikereket éltünk meg minden este. Terjedelmét tekintve nagyjából azonos kategória Iluska, de játszani, akibe szerelmesnek kell lenni, egészen más dolog, mint mókázni a színpadon.

Rossini: Olasz nő Algírban (r. Szabó Máté) - fotó: Berecz Valter / OPERA
Sándor Csaba (Taddeo), Kálnay Zsófia (Zulma), Mester Viktória (Isabella), Sáfár Orsolya (Elvira), Palerdi András (Mustafa), Dobák Attila (Ali), Spencer Britten (Lindoro)

A három sorozat után legközelebb tavasszal láthatja a közönség az OPERA produkcióiban. Addig milyen feladatokra készül?

Beindul a koncertek és misék időszaka, ezek közül egyik lesz Mozart c-moll miséje a Zeneakadémián, amit rendkívüli módon várok. Továbbá kis koncertek sokasága, tervezek magam és kisebb közönség örömére saját produkciót készíteni, ezen kívül tanulással, tanulmányutakkal fogom tölteni az időt, felkészülök a következő szerepekre.

A tavalyi 5. Marton Éva Énekversenyen első és közönségdíjas Andrei Danilov beugrással mutatkozott be az operaházi Rigoletto-sorozat egyik szereposztásának mantovai hercegeként. Az elmúlt években a Deutsche Oper Berlin tagjaként figyelemre méltó repertoárt építő fiatal tenor mesélt többek közt útjáról a tolmácskodástól a zenés színházig, viszonyáról a hagyományos színrevitelekhez, álomszerepei egyikéről, és hogy miért tartja fontosnak próbáinak rögzítését. Andrei Danilov az idei évadban még 2023. augusztus 5-én és 8-án látható a Rigolettóban, majd 2024. június-júliusban ismét magára ölti a herceg szerepét.

Alexandru Agache (Rigoletto), Andrei Danilov (a mantovai herceg)
Verdi: Rigoletto (r. Szinetár Miklós, Harangi Mária)
Fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operahá

Hogyan viszonyul a mantovai herceg karakteréhez? Bár a szerep az operairodalom egyik legnépszerűbb áriájának eléneklésére is alkalmat ad, talán mondhatjuk, hogy a figura nem kifejezetten szimpatikus: a nőket kihasználja, az apákat és férjek semmibe veszi, mindezt meg is ússza, és nem megy keresztül semmilyen jellemfejlődésen.

Ó, imádom a herceget alakítani. Olyan karakter, aki teljesen ellentétes a személyiségemmel. Pavarotti herceg-felvételének hatására jutott először eszembe, hogy operát énekeljek. Érdekes, hogy 13 éve Júdásként debütáltam az Irkutszki Zenés Színházban Jézus Krisztus Szupersztárjában, aki szintén ellentmondásos karakter, nem is igazán szimpatikus, de mégis ő a fő mozgatórugója az eseményeknek. Itt is ez a helyzet: a herceg nélkül nincs Rigoletto-sztori, senki sem sértődne meg, senkit sem átkoznának el, semmi sem történne úgy, ahogy. Mindezen túlmenően pedig csodálatos a zene, tele különféle érzelmekkel.

Produkciótól is függ, de általában a második felvonásra és a darab közepén lévő áriára igyekszem hangsúlyt helyezni, ahol Gilda nagyon megérinti. A herceg számára ő nem csak egy nő, akit még nem kapott meg. Meglehet, hogy valóban a hatása alá került, de mégis van a herceg mélyen valami romlottság, ami ellen képtelen tenni. Dorian Grayhez hasonlítanám: nem látjuk ugyan a története végét, de a végzet biztosan utoléri őt is. Ami viszont valóságos – a zene és az érzelmek, amelyek végigkísérik az előadást. Nekem is, aki másként, szerényebben állok a nőkhöz, nagyon jó egy ilyen karaktert alakítani, mert az ember hagyhatja, hogy az érzelmei ilyenkor más módon vezessék.

Mennyire szereti a korhű rendezéseket? Gondolom, főleg német nyelvterületen nem túl gyakran lehet részese manapság hasonló, hagyományos színrevitelnek.

Azt mondanám, hogy az esetek 90%-ában szeretem a korhű színreviteleket. Persze ez is a helyzettől függ. Ha felmész a színpadra, és csak állsz ott és énekelsz, az unalmas. De ha a díszlet, a jelmezek és minden a helyén van, és az ember teljesen benne érzi magát abban az időben, abban a helyzetben, az sokat segít. Persze ettől még lehet énekelni ugyanazt a zenét más korban is. Beugrással debütáltam hercegként a berlini Staatsoperben, és nagyon szórakoztató volt, ugyanaz a produkció, mint a Metropolitanban. Szép, kicsit modernebb, de mégsem ma játszódik. A Deutsche Operben egészen más a produkció, a díszlet a színház nézőterét imitálja, az egy teljesen más történetet, másfajta katarzist nyújt a közönség számára. A müncheni volt az eddig legőrültebb színrevitelem (rendező: Schilling Árpád – a szerk.), a herceg folyamatosan drogokat szívott, ivott, a díszlet az elején pedig olyan, mint egy modern, medencés Playboy-kastély, az ária végén pedig pokoli részegen bele is csobbansz a medencébe. A budapesti produkció pedig a krémek krémje. Majdnem olyan, mint a Deutsche Oper Bohémélete, egy 1988-as rendezés, amire azt szoktam mondani, hogy arra születtem, mert egyidős vagyok a produkcióval. Elképesztő abból a szempontból, hogy klasszikus, jó a rendezés, mindennek van jelentése, és remekül néz ki, a közönség pedig mindig visszatér, hogy megnézze, ami a modern színreviteleknél nem mindig fordul elő.

Rácz Rita (Gilda), Andrei Danilov (a mantovai herceg)
Verdi: Rigoletto (r. Szinetár Miklós, Harangi Mária)
Fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház

Mondhatjuk tehát, hogy élvezi a budapesti debütálást a Rigolettóban?

Azt mondanám, hogy ez így tökéletes. Először is, tetszik a produkció. Ha egy előadás nem tetszik, akkor is meg tudom oldani, olyankor próbálok találni valamit, ami érzelmileg köt a produkcióhoz. Máskülönben az egész csak munka, én viszont azért választottam hivatásul a zenét, mert nem tudok nélküle élni! Itt, Budapesten szeretem a produkciót, a kollégákat, és ahogy a munkatársak fogadtak, ahogy megkérdezték, van-e szükségem segítségre, ilyesmi. Tényleg olyan érzés, mintha sztár lennék! Felemelő! De leginkább az tetszett, hogy megengedték, hogy rögzítsem a próbákat, ami számomra nagyon fontos. 12 éve vagy még régebben rögzítem a próbáimat, majd hazamegyek és végignézem az egészet, hogy lássam, mit csináltam jól vagy rosszul. Ha nem színészi játékról van szó, akkor pedig meghallgathatom, ahogy éneklek, mi volt túl halk vagy túl gyors, túl hangos, ilyenek.

A szülei mindketten az Irkutszki Zenés Színház énekes szólistái. Hogyan lesz egy ilyen zenei háttérrel rendelkező gyerekből angol és kínai tolmács, és hogyan talált vissza a zenés műfajhoz?

Az egy ifjúkori ballépés volt. Amióta csak az eszemet tudom, mindig énekeltem. Színész akartam lenni és sok tervem volt a zenés műfajban, de a zeneiskolában zongoráznom is kellett, és egy ponton azt mondtam, hogy egész életemre eleget zongoráztam. Kiléptem. A gimnázium elvégzése után azon gondolkodtam, mit csinálhatok az éneklésen kívül. Gondoltam a programozásra, és hogy szeretem a nyelveket, bár elég nehezen tanulnom őket. Még az egyetem alatt énekeltem rockzenekarban is, és azt hiszem, épp lediplomáztam és elkezdtem kínait és angolt tanítani, amikor apám mondta, hogy szükségük van még egy Júdásra a Jézus Krisztus Szupersztárban, és mivel tudtam a szerepet angolul, elmehetnék egy meghallgatásra. Gondoltam, miért is ne? Vicces volt a meghallgatáson apámmal közösen Júdás árulását előadni. Én azt énekeltem, hogy „I don’t need your blood money”, mire apám azt válaszolta: „Но деньги есть деньги, что не говори.” Aztán természetesen oroszul is megtanultam a szerepet, de mivel nem volt felsőfokú zenei végzettségem, két évig csak vendégként léphettem fel. Aztán mikor azt akarták, hogy menjek el egy színházi turnéra, és az akkor énekelt két rockoperánál nagyobb repertoárom is legyen, elkezdtem operaénekesnek tanulni, és így lehettem szólista az Irkutszki Zenés Színházban.

Tudatos döntés volt, hogy musicalből operára vált, vagy a sors hozta így?

Azt mondanám, tudatos döntés volt. Egy idő után azt mondták, hogy a musical terén nem tudnak többet tanítani, mert a hangom kinőtte ezt, túl operásan éneklek, az operához viszont túlságosan musicalszerű voltam. És meg akartam ugrani ezt a váltást, ezért a szülővárosomban kezdtem el tanulni Viktor Vaszilijevics Leszovojnál, aki egyben színházi kollégám is volt, egy igazán remek tenor, aki most a 60-as évei elején jár. Nagyon jó alapot adott az operaénekesi pálya kezdetéhez, aztán így próbáltam bekerülni az operavilágába.

Andrei Danilov a Marton Éva 80 gálán 2023. június 18-án a Magyar Állami Operaházban
Fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Több nemzetközi énekversenyen elért előkelő helyezések után hogyan került kapcsolatba a Deutsche Oper Berlinnel, ahol 2019 óta rezidens szólista?

Azt mondanám, ez csak a kezdő szerencséje volt, mert nyertem néhány versenyt különböző műfajokban. Először musical, majd operett kategóriában értem el első helyezést, majd, elkezdtem operaversenyeken is részt venni. 2018-ban a torinói Renata Scotto-versenyen második díjat értem el, majd voltam a Belvedere Versenyen Urmalában, ahol bejutottam a döntőbe. Itt látta a fellépésemet Christoph Seuferle, a berlini Deutsche Oper igazgatója, aki felvette a kapcsolatot a leendő ügynökömmel, hogy keressen meg, és hívjon el egy Hoffmannra vendégeként, ami akkor még korai volt számomra. De aztán úgy döntöttek, hogy a vendégszerződést állandó fesztiválszerződésre cserélik. És azóta ott vagyok.

Kevesebb, mint egy évtized alatt elég széles repertoárt épített fel számos főszereppel Mozarttól a bel cantón, a francia operán, Verdi és Puccini művein át egészen a 20. századi orosz zeneszerzőkig, mint Sosztakovics és Rahmanyinov. Melyik zeneszerzőt vagy korszakot érez magához a legközelebb? Ön szerint jelenleg mi illik legjobban a hangjához?

Jelenleg azt mondanám, hogy a Verdik jól állnak, a herceg, Alfredo. Donizettit is szeretem, de a műveit sajnos ritkán van lehetőségem énekelni. Nagyon hiányzik a Szerelmi bájital, amiben egyetlen sorozatban volt alkalmam fellépni Cottbusban, a nagy rendező, Anthony Pilavachi színrevitelében. Csodálatos emlékeket idéz fel bennem, mert az első nagy operám Európában. Azt hiszem, a hangom a kicsit fajsúlyosabb repertoár irányába fejlődik, pedig még elérem a könnyedebb színeket is. A 2021/22-es évadban volt az első Rossini-operám, A reimsi utazás, ami elég kemény volt, mert még soha nem énekeltem ilyesmit, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is fogok, pedig jól sikerült. Egy kisebb szerepem volt, Belfiore. Ebben még mindig megvan az a könnyed, játékos koloratúra, amit meg kell őrizni, és szórakoztató volt megcsinálni, de ez abban az időszakban történt, amikor Puccini Bohéméletében is fel kellett lépnem. Ez volt a valaha volt legnehezebb váltásom, mert Puccinit ugyanúgy énekelni, mint Rossinit. Viszont még mindig egy álomszerep számomra a Tell Vilmos a cabalettája miatt, ahogy lépésről lépésre halad a magas C-ig. Csodálatos darab. Összességében úgy érzem, jól érzem magam a francia zenében, Gounod, Offenbach műveiben, illetve Verdi és Puccini darabjaiban is. Mozarttól pedig azt hiszem, szinte bármilyen körülmények között tudok Varázsfuvolát énekelni.

Milyen szerepekre készül a következő évadban?

Debütálások közt említeném a Gianni Schicchi Rinuccióját, amit a Deutsche Operben fogok énekelni szeptemberben, épp tegnap kezdem el tanulni a szerepet. Aztán Münchenben Rahmanyinov Alekóját éneklem koncertverzióban, és ugyancsak tőle a szereplek a Francesca da Riminiben. Düsseldorfban Bellini Romeó és Júliájában fogok debütálni. Továbbra is éneklek a Rigolettóban, Verdi Requiemjében, a Lammermoori Luciában és a kortárs opera világpremierben, Giorgio Battistelli Pasolini tételében (Il teorema di Pasolini), ami nagyon trükkös feladat. Néha csak az izommemóriára hagyatkozhatok a megfelelő hangmagasság elérésében, különben teljesen el lehet tévedni. Érdekes darab és a nagyszerű színpadi produkció, technikailag nagyon bonyolult, sok videóval és mozgó díszlettel, egyfajta thrillernek vagy horrornak mondanám. Jövő nyáron pedig természetesen jövök vissza Budapestre egy újabb Rigoletto-sorozatra!

Meglepő és egyedi – vagy meglepően egyedi? Ezt mindenki döntse el, miután megnézte az Eiffel Műhelyházban bemutatott legújabb előadást, a Pelléas és Mélisande-ot. Az egyenesen Dániából érkezett Hotel Pro Forma csapata optikai illúziók, különleges hangulatteremtés és nem mindennapi fényjáték összekomponálásával teremti meg a rájuk oly jellemző előadásokat. A Pelléas és Mélisande koncepciójáról, az alkotói folyamatról és a magyar művészekkel folytatott közös munkáról mesélt nekünk a csapat vezetője, Kirsten Dehlholm és társrendezője, Marie Dahl.

Fotó: Mélisande (Pasztircsák Polina), Nagy Attila.

Hogyan készül egy tipikus Hotel Pro Forma előadás?

Kirsten Dehlholm: A Pelléas és Mélisande azon operák sorozatához tartozik, amelyeket nemzetközi viszonylatokban készítettünk. Általában minket hívnak meg, hogy egy bizonyos művet színpadra állítsunk, és ha elfogadom a felkérést – amit általában meg is teszek – lép elő a csapatom, ahogyan most Marie is, aki amellett, hogy a rendezőasszisztensem, fény-, média-, jelmeztervező és szcenográfus is egy személyben. Elkészítjük és bemutatjuk a megrendelő színház vezetőségének a koncepciónkat, ami a legtöbb esetben el is nyeri a tetszésüket. Ekkor kezdik el felkérni az énekeseket is, de a szereposztásba mi egyáltalán nem szólunk bele. Alapvetően a tervezési munkálatokat Dániában végezzük, majd a háromtól akár hat hétig is tartó próbafolyamatra visszatérünk a színházhoz. A Pelléas és Mélisande próbaideje is hat hét volt, de ezt már tavaly végigcsináltuk, most már csak a bemutatóra koncentrálunk.

Változott-e valami a koncepción ebben az egy évben?

K. D.: Nem, nem igazán.

Marie Dahl: A mi részünkről valóban nem, csak egy-két szerep talált új megformálóra.

Kirsten Dehlholm az előbb felsorolta, hogy milyen sok területen alkot. Hogyan tudja ezt a sokféleséget kézben tartani?

M. D.: Hát…azt gondolom, hogy ha valaki Kirstennel dolgozik, valamilyen szinten muszáj jártasnak lennie az interdiszciplináris művészetekben és alkotói feladatokban. A Hotel Pro Forma egyszerűen így működik, ha erre nem lennék képes, most nem dolgozhatnék a csapatban.

K. D.: Marie különösen jól kiegészít engem, mivel én nem tudok kottát olvasni, ő helyettem is megteszi ezt és így az énekesekhez a zenén keresztül tud szólni. Az pedig kifejezetten fontos, hogy hogyan beszélünk az énekesekkel. De az alkotás során természetesen minden döntést közösen hozunk meg.

Fotó: Torben Eskerod.

Ha már alkotás, mi alapján osztják fel egymás közt a feladatokat?

M. D.: Az alappillérünk, hogy nagyon sok közös megbeszélésünk van. Jelen esetben, ahol a kotta nagy mértékben számít, a mű üzenetét én dolgozom ki, de minden mást együtt csinálunk, nem szoktuk szétválasztani a teendőket.

Tehát mondhatni, teljes harmóniában alkotnak?

K. D.: Valóban mondhatjuk ezt, mert szinte mindenben, jobban mondva tényleg mindenben egyetértünk, nem Marie?

M. D.: De, abszolút! (nevetnek)

K. D.: Hasonlít az ízlésünk és a megérzésünk, hogy mikor mit hogyan kellene megcsinálni, egymással sosincs konfliktusunk.

A Pelléas és Mélisande-hoz mi adta a fő irányvonalat?

K. D.: Nos, a legfőbb tudnivaló számunkra, hogy ez nem egy cselekménydús opera, sőt, inkább az ellenkezője, alig történik benne valami, nem is valami izgalmas. De természetesen áll mögötte egy történet a féltékenységről, a szerelemről, gyilkosságról és halálról. Ehhez nem szabadott egy új, nagyobb lélegzetvételű drámát hozzáképzelnünk, hanem megtartottuk a már meglévő, szerény fordulatú cselekményvezetést.

M. D.: Ezt kiegészítve, Kirstennek elég hamar eszébe jutott, hogy csináljunk katalógust az összes szimbólumról, ami az operában előfordul, mivel az egész mű a szimbólumok körül fordul. Körülbelül ötszáz jelképet számoltunk össze, ezek közül tizenhetet fogunk a színpadon is megmutatni és elmagyarázni.

K. D.: Az opera atmoszférája azt mutatja, hogy a szereplők mindegyikét lassan, de biztosan utoléri a sorsuk. A plafonról különböző elemeket engedünk le, amelyeket nem kerülhetnek ki és reagálniuk is kell rájuk, ezek mozgatják őket, mintha mindegyik a sors egy darabkája lenne.

M. D.: Azt hiszem, a produkciónk kulcsszava a sors. Ez uralkodik mindenki felett.

Milyen volt a munka a magyar művészekkel?

M. D.: Nagy segítség volt, hogy az énekesek között sokan beszéltek angolul vagy németül, így egymásnak tudtak fordítani. A legtöbb itteni művész még soha nem találkozott olyan produkcióval, mint amilyet mi a Hotel Pro Forma égisze alatt létrehozunk, hisz igen egyedi és ritka munkamódszerünk van, ezért sokaknak a megszokottól merőben eltérő rendszert kellett megérteniük. De azt éreztem, hogy amint világossá vált számukra, hogy mit is akarunk, megtetszett nekik az elképzelésünk, amit nagyon szép alkotói folyamat kísért. Azt éreztük, hogy a művészek teljes mértékben odateszik magukat, a maximumot akarják kihozni mindenből!

K. D.: Külön köszönjük Harangi Máriának a sok segítséget, aki akár fordításról, akár bármilyen más dologról volt szó, mindig itt volt és felelősségteljesen intézte el a kérdéses ügyet. Teljes mértékben megértette a gondolkodásunkat. Amíg egy másik produkció készítése miatt Dániában kellett maradnunk, ő irányította az itteni próbákat, méghozzá kitűnően!

Közismert, hogy sokszor alkalmaz optikai illúziókat a rendezéseiben. A Pelléas és Mélisande-ban is találkozhatunk majd velük?

K. D.: Igen, a fényekkel és a színpadi elemekkel most is törekedtünk erre. Mindig izgalmas, ha a szemmel és az aggyal játszhatok, hogy olyat vigyek a nézők elé, amit egyébként nem látnának – vagy legalábbis azt hiszik majd, hogy látják.

Mit ajánl, milyen attitűddel üljünk be az operára?

K. D.: Csak azt, hogy legyenek nyitottak. Próbáljanak meg elvonatkoztatni a régebbi színrevitelektől, és fogadják el azt, ahogyan mi dolgozunk, ahogyan azt is, hogy a képi világunk is valószínűleg szokatlan lesz. Ne az énekesektől várják az érzelmi kifejezéseket, hanem kössék azt össze a zene alapján megteremtett látvánnyal. A zene, a színek, a fények, a tempók mind-mind összetartoznak, együtt alkotják meg a kifejezéssel teli teljességet. Merüljenek el így az operában, és persze, szeressék meg a koncepciónkat!

Szerző: Szabó Zoé Júlia

2022. február 18-tól öt estén keresztül látható ifj. Johann Strauss operettje, A cigánybáró. Az 1882 és 1885 között keletkezett darab létrejöttéhez Liszt Ferenc, Jókai Mór, Tarnóczy Gusztáv, Berkes Lajos és még sok más korabeli személyiségre volt szükség. De hogy is történt mindez?

Fotó: Kummer János. 

Minden 1882. november 30-án kezdődik Tarnóczy Gusztáv országgyűlési képviselő rendezte esti mulatságán. A feltehetően VI. kerületi Eötvös u. 9. alatt álló „értékes képekkel, diszmüvekkel s becses régi tárgyakkal ékes”[1] házban különleges vendég jelenik meg: Strausz János, azaz ifj. Johann Strauss, A denevér c. operett szerzője. Most is amiatt utazott a magyar fővárosba, hogy személyesen dirigálja szerzeményét a Gyapjú utcai (ma V. kerület Báthory utca 24.) Német Színházban, majd, hogy az azt követő két estén Berkes Lajos és Patikárius Ferenc cigányprímások zenéjében gyönyörködjék. A harmadik napon kerül sor a Tarnóczy-házban tartott fogadásra, ahol olyannyira „felvillamozták a népzenészek, [hogy] zongorán maga is eljátszott pár magyar darabot”, sőt ígéretet is tett, amely megalapozta a következő évi látogatását: szavát adta a házigazdának, aki a nőiparegylet másodelnöke volt, hogy a javukra „kész volna a népszinházban bármelyik operette-jét dij nélkül igazgatni.”[2]

A fogadalom betartására csak néhány hónapot kellett várni, ugyanis 1883. február 2-án „egész csendben Budapestre érkezett”[3], szombaton a Furcsa háború c. művét dirigálja, vasárnap délben az egylet ajándékát – egy külön erre az alkalomra hímeztetett díszalbumot – veszi át, a napot pedig a tiszteletére adott estélyen zárja, amelynek újfent Tarnóczy Gusztáv háza ad otthont. Itt találkozik össze Strauss azzal a két emberrel, akik nélkül A cigánybáró talán meg sem született volna: Liszt Ferenccel és Jókai Mórral. Az eseményről a lapok igen részletesen beszámoltak, így kiderült, hogy a 71 éves Liszt a házigazda feleségével, Gutmann Idával egy négykezes zongoradarabot játszott, majd Strauss ült a hangszerhez és saját szerzeményét adta elő. Ezen az estén bíztathatta Liszt ifjabb pályatársát, hogy egy magyar témájú színpadi művet írjon, akiben ez a gondolat már az előző látogatásakor megfordulhatott. Az estélyen tesz egy ígéretet is, mely szerint „egy magyar operettet ír a népszinháznak”[4].

A librettó összeállítására Strauss a magyar származású osztrák szerzőt és színházi szakembert, Ignaz Schnitzert kéri fel, aki 1883. novemberében Jókait meg is hívja Bécsbe egy irodalmi estre, ahol már konkrétan szóba kerülhetett A cigánybáró felhasználása. Jókai ekkor nagyban az Aranyember drámai feldolgozásával elfoglalt, ahogy ez a Schnitzerhez írt 1883. december 18-án keltezett (német nyelvű) levélből is kiderül:

Igen tisztelt Barátom!

Fix und fertig vagyok a Cigánybáró operaszövegével és az Aranyember drámával – fejben, de most nincs időm ilyesmit papírra vetni. […] majd sietve szállítom Önnek az operaszöveget, kellően színre alkalmazva, Önnek aztán csak versbe kell átültetnie. […] Strauss úrnak egyébként nagyon sokat elmeséltem már belőle, hogy ismerjük a zenei motívumokat.  […]

A legbarátibb üdvözlettel,

az Ön
Jókai Mórja[5]

A későbbiek során Schnitzer és Jókai közt több levélváltás történik az operett szövegéről: egy ízben Jókai felajánlja, hogy cigánydalokat énekel elő Straussnak, mert kottát nem ismer hozzá, máskor pedig szerződésjellegű kérdésekről egyeztetnek. Mélypontra akkor jut a közös munka, amikor Schnitzer 1884. június 28-i keltezéssel írt levelében nehezményezi Strauss lassú munkáját, holott kettejük között még arról sem volt megállapodás, hogy a zeneszerző következő munkája a Cigánybáró lesz. Jókai diplomáciai érzékére volt szükség, hogy a Schnitzer által indítványozott Strausstól való megválás elkerülhető legyen. Mindeközben a sajtó is figyeli az új „magyar” operett születését, rendszeresen tájékoztat a munka aktuális állásáról. 1884. november 22-i számában a Nemzet c. lap Strauss saját, késlekedésről szóló közleményét is lehozza:

„[…] A tőlem várt s fölöttébb megtisztelő föladat teljesítésén egész odaadással dolgoztam, s már a második felvonás végéig be is fejeztem. A mű teljes befejezését azonban nagy terjedelme – különös tekintettel nem a legszilárdabb egészségemre – alig ha teszi lehetővé még az évadban, ugy, hogy a megfelelőbbnek tartom azzal mellőzve minden elhamarkodást, a jövő ősszel lépni a nagy közönség elé. Strauss János.”

Fotó: Kummer János. 

Végül 1885. október 24-én sor kerül a bécsi bemutatóra, „Strauss az utolsó hetekben nagy kedvvel és szorgalommal dolgozott a több mint ezer lapra terjedő partiturán.”[6]. Jókai és Schnitzer viszonyában azonban újabb félreértés keletkezik, ugyanis a librettista nem szól a premier időpontjáról, Jókai a lapokból tudja meg azt. Szerencsére, képviselői feladatai miatt már 22-én este Bécsbe érkezett, így részt vett a másnap esti főpróbán, majd a bemutatón is, de ott sem őt, sem Schnitzert nem szólították a közönség elé, a gratulációkat egyedül Strauss fogadja. A premierről szóló híradásokban természetesen már megemlítik az írókat, ahogy a Nemzet bécsi tudósítója is ezt megteszi: „ezt a darabot látni, ezeket a verseket, ezt a zenét hallani kell. […] Jókai ismert, utolérhetetlen idealismusa, melyet Strausz ritka tehetséggel átérzett és átértett, causticus magyar humora, melyhez Strausz csodálatos hüségü czigányos zenét csinált, Schnitzer sentimentalis, modern német költeményei, […]: ez a mai magyar operette, melylyel bizonyára nemsokára meg fog ismerkedni a budapesti közönség is.”[7]

És meg is ismerkedett, ám csak a Gyapjú utcai Német Színház és a kolozsvári bemutató után, miközben hamarabb látta a berlini, hamburgi és a New York-i közönség. 1886. március 26-án érkezett el a nagy nap, amikor először szólalt meg magyarul Jónás, Szaffi, Zafrinka, Zsupán és a többi szereplő a Népszínház színpadán, Erkel Ferenc második fia, Erkel Elek „erélyes vezénylet[ével].”[8] A cigánybáró itthon is kasszadarab lett, dicsőséget hozva a 60 éves Jókainak és Straussnak egyaránt, és ezzel a valcer-király egyik legkiválóbb operettjévé válva.

Szerző: Szabó Zoé Júlia

[1] Budapesti Hírlap, 1883. február 6., 37. szám

[2] Fővárosi lapok, 1882. december 5., 279. szám

[3] Budapesti Hírlap, 1883. február 3., 34. szám

[4] Pesti Hírlap, 1883. február 6., 37. szám

[5] Jókai Mór levelezése, III. kötet, 615. old., 919. levél

[6] Nemzet, 1885. 06. 27., 1012. szám

[7] Nemzet, 1885.10.25., 1130. szám

[8] Pesti Napló, 1886. 03. 27., 86. szám

A 98 évvel ezelőtt bemutatott Farsangi lakodalom újra visszatér az Operába! A hóvihar miatt egyazon házba kényszerült sokféle karakterek között még sokfélébb érzelmek vibrálnak – ez alól a házigazdák lánya, Zsuzsika sem kivétel. Az őt megformáló ifjú szoprán, Kristóf Réka avat be bennünket a szereplők lelkivilágába, miközben a pályafutásáról is többet megtudhattunk.

Próbakép: Kummer János.

Az ország a 2017-es Virtuózok c. műsorból ismerheti a nevét. Mi minden történt azóta Önnel?

Felnőttem! (nevet) Az elmúlt öt év alatt Münchenben megszereztem a diplomámat, majd a Trieri Színház társulati tagja voltam, és sokat vendégszerepeltem, leginkább Németországban. Emellett számos koncertem is folyamatban van. Azonban a mostani felkérés adta a legnagyobb boldogságot, hogy idén az Opera két produkciójában is énekelhetek!

A Farsangi lakodalommal most lép fel először az Operában. Hogy érzi magát itt, milyenek voltak a próbák?

Nagyon-nagyon jól érzem magam, fantasztikus művészekkel énekelhetek együtt! Azok az énekesek, akikkel most egy színpadon állhatok, számomra a professzionalizmust testesítik meg, akik között olyan érzésem van, hogy egy kezdő kiscsibe vagyok, tojáshéjjal a fenekén. Megtiszteltetés velük énekelni.

Poldini Ede darabjában Zsuzsikát, a házigazdák fiatal leányát alakítja. Mi volt az első gondolata a karakteréről?

Figaro Susanna-jára gondoltam, végtére is ő is „Zsuzsika”: ezek szerint az évad számomra a Zsuzsikákról szól! (nevet) Most otthon lakom édesanyámnál Komáromban, bár szabadúszóként sokat vagyok úton. Amikor Poldini Zsuzsikáját tanultam, azon gondolkodtam, hogy hogyan alakul a mi viszonyunk, hogy újfent haza költöztem. Persze teljesen más, de mégis egy anya-lánya kapcsolattal indul az opera. Zsuzsika cselekmény elején civódik az anyukájával, aki egy sokféle megcsömörléssel küzdő asszony, a lánya pedig egy elkényeztetett pubertás gyerek, aki minden ellen küzd, leginkább maga miatt. Persze összehasonlítottam Zsuzsikát önmagammal: Milyen lehettem én tinédzserként? Hogyan nyúlhatok vissza ezekhez az emlékekhez? Milyen volt az első szerelem?

Van olyan vonása, ami hasonlít, netalán ugyanaz Zsuzsikával?

Persze, hogyne! (nevet) Szerintem én sem voltam egyszerű gyerek, volt egy csúnya metálkorszakom, ami lehet, még ma is tart…Tudom, hogy anyukám nagyon féltett, amikor középiskolás voltam, ugyanis akkor a fiúk-lányok a társaságomban egyformán néztek ki, vasorrú bakancsban jártak stb. Én sem voltam ez alól kivétel, valószínűleg nem lehettem bizalomgerjesztő látvány…És én is tudok akaratos és szerelmes lenni, ahogy Zsuzsika is az, vagy legalábbis azt hiszi magáról, hogy szerelmes. Azt majd mindenki eldöntheti, hogy milyen sorsú lesz a viszonya Kálmánnal.

És mit gondol Zsuzsika Kálmánról?

Hát…számára Kálmán egy etalon, hisz teljesen másféle világból jön, mint amihez ő hozzászokott. Egy megfelelési kényszerektől mentes, nagyon természetes ember, amilyennel Zsuzsika a családján belül még talán nem is találkozott, hisz az anyja egy hisztérikus, megalomániás nőszemély, az apja pedig látszólag ebbe beletörődően éli életét. Ilyen háttérrel próbál Zsuzsika rájönni, hogy ki is ő valójában, mi mindent tehet meg, meddig mehet el, milyen lehet a külső világ? Biztos vagyok abban is, hogy folyamatosan meg kell felelnie a szülei elvárásának, hogy olyan dolgokba kényszerítik, amelyek ellen nem csak azért lázad, mert pubertás korban van, hanem mert tényleg nem tetszenek neki. Kálmán ezért egy fénysugár számára, akit követnie kell. Aki, már csak azzal, hogy az ismert közegétől ennyire eltér, vonzóvá válik a számára. Azt hiszem, hogy az a bizonyos kitörni vágyás vonzza Zsuzsikát Kálmánhoz. Rab Gyula pedig fantasztikusan énekli ezt a szerepet, nála jobbat nem is kívánhatok, tőle Zsuzsika és én is biztosan elájulunk.

Énektechnikailag milyen kihívásokat rejtegetett ez a szerep az Ön számára?

A legnagyobb kihívás az, hogy magyarul kell énekelnem. Még régebben, a győri konzervatórium növendékeként Dobi-Kiss Veronika volt a mesterem, az ő irányításával sok Kodály-dalt, később Ligeti-műveket is előadtam, azonban a magyar operarepertoár eddig nem érvényesült az életemben, így rendkívül örülök annak, hogy most magyarul, Magyarországon énekelhetek. Maga Poldini az eredeti operát német nyelvre írta, a később keletkezett fordítás magyarságával a próbák alatt mi is küszködtünk, hogy megfelelő-e a szóhasználat egy bizonyos részen, hogyan hangsúlyozzunk, hogyan illesszük össze a ritmusképleteket és a szöveget? Egyáltalán nem voltak egyszerű lépések, de bízom abban, hogy a végére példás megoldás született.

Az opera rendkívül sok és sokszínű karaktert vonultat fel, van köztük diák, katona és énekesnő is. Elmondhatjuk, hogy igazi farsangi hangulat fog uralkodni?

Nem lesz fánk! (nevet) De egyébként valóban farsangi mulatságra számíthatunk, hisz lakodalomra készülünk, tehát a megfelelő menüsor is meglesz, annak ellenére, hogy a vendégsereget merőben mások adják, mint akikre a háziak eredetileg számítottak. Lesz buli is, hisz Kálmán ennek a beindítója, főleg a 2. felvonásban.

Az előadás ismertetőjében azt olvashatjuk, hogy „Idegenek kerülnek egy házban karanténba a zord időjárás miatt”, mintegy célozva a minket körülvevő járványhelyzetre. Mennyiben fog valóban megjelenni ez a pandémiára való utalás?

Azt gondolom, hogy megmarad a szabadság abban, hogy ha akarok, valóban reflektálhatok a járványhelyzetre, de ha nem szeretnék, akkor nem. Az általunk és a színpadon megélt karantén között az a különbség, hogy itt arra ösztönzik a házigazdákat, hogy fogadják be az utazókat, ezáltal a ház megtelik emberekkel. Amit pedig mi megéltünk az az, hogy tartsunk távolságot és ne érintkezzünk senkivel. Ez ugyebár egy lényeges különbség. De magának a bezártságnak a megélése szerintem hasonló mindkét esetben, és előhozza a klasszikus helyzeteket és kérdéseket: Vajon mi fog történni azokkal a kapcsolatokkal, amelyek ez alatt az egy hét alatt kiépülnek? Hogyan formálódnak az eltelt idő után? Hogyan és mi marad meg belőlük? Szerintem ezt a kérdéskört akár egy fesztiválra is vonatkoztathatnánk, ha már az előbb a metál énemet említettük, hiszen ott is elvonulunk néhány napra egy ismeretlen helyre, ahol új embereket ismerünk meg, időt töltünk velük, majd hazamegyünk. Az operában is ez történik, lelkek összeérnek „szív szívre talál”, hogy Poldinit idézzem, majd elválnak – vagy együtt maradnak. Ki tudja?

Hogyan képzeli el a jövőjét? Inkább külföldön vagy Magyarországon szeretne otthon lenni?

Nagyon szeretek itthon lenni, élni és dolgozni, ezt szeretném is megerősíteni. Nem újkeletű elhatározás ez nálam, csak azt hiszem, hogy most érik be és most kapok lehetőségeket a megvalósítására. Sokat koncertezek, ebben az évadban is voltak, és lesznek is fellépéseim, hála Istennek. Nagyon szeretnék itthon operát játszani, felettébb örülök ennek is és a Figaro lakodalmának is, mert imádom Mozartot, a zenéjétől mindig kiráz a hideg, ennél jobb szerintem a világon nincsen! De Németországgal is megmarad a kapcsolatom, nem is szeretném és nem tudom elvágni a hozzáfűződő szálaimat, így a jövőben is lesznek kint vendégszerepeim, de társulati tag ott már nem lennék, a lábamat itthon szeretném megvetni.

Szerző: Szabó Zoé Júlia

Nagy sikerrel mutatkozott be az OPERA Eiffel Műhelyházában is a Zenekadémiával közös produkcióban 2016-ban létrejött Szentivánéji álom című előadás, ami az idei évadban vasárnap látható utoljára. Az athéni szerelmesek és tündérek világát Szabó Máté állította színpadra, a zenekar élén pedig a fiatal dirigens, Török Levente áll. Az Opera berkeiben már másodszor fellépő karmestert az előadás zenei különlegességeiről, kihívásairól és a fiatal szereplőgárda előnyeiről kérdeztük.

Fotó: Nagy Attila.

Fiatal kora ellenére számos mű vezénylésén van túl, sőt nem egyszer hívták beugrani egy-egy előadáshoz is. Mesélne ezekről?

Az első beugrásom még Regensburgban volt, amikor Ella Milch-Sheriff izraeli szerző A szerelem banalitása c. művét játszottuk. Itt a helyzet nehézsége leginkább abból adódott, hogy a darab ősbemutatójáról beszélünk. Norman Lebrecht, neves londoni újságíró igen dicsérő kritikát írt erről a fellépésemről, lényegében ennek a hírnek köszönhetően kaptam ide, a pesti Operába is az első felkérésem. A második beugrós élményem Ulmban történt: Egy Lammermoori Lucia előadás előtt fél órával hívtak, hogy a városban vagyok-e egyáltalán. Úgy hiszem, hogy ilyen esetekben nem szabad belegondolnia az embernek, hogy mi is fog történni fél óra múlva, pakolja inkább össze a holmiját, menjen be a színházba és örüljön, hogy van egy plusz előadása.

Vezényelte már a Szentivánéji álmot, vagy esetleg más Britten-művet?

Még nem, az Operának köszönhetően most ez a pillanat is elérkezett. De Brittennel már találkoztam: 6-7 éves koromban, amikor még a Tóth Aladár Zeneiskola növendéke voltam, nagyon szerettem a szolfézs órákon énekelni, így bekerültem egy ottani, iskolai produkcióba. Ez pont A kis kéményseprő volt, amelyben én játszottam Samet, a címszereplőt. Ez volt egyben az első színpadi élményem is! Azóta sajnos nem volt a komponistával több találkozásom, pedig egy fantasztikus szerzőről van szó, akiről azt gondolom, hogy nálunk méltatlanul kevéssé kerül a figyelem központjába, holott igazán megérdemelné.

Milyen kihívásokat rejteget ez az opera a karmester számára?

Rengeteget! Egy kamaraoperáról beszélünk, amelynek az az érdekessége, hogy még a vonósoknál is minden egyes hangszer saját szólamot játszik, ami miatt a muzsikusok felelőssége is jóval nagyobb mint normális esetben. Mivel valójában kibővített kamarazenéről van szó, komoly technikai hozzáértést- a ritmikus passzázsok- és extrém koncentrációt- az állandó ütemváltások miatt- kíván meg. Britten igen heterogén stílussal bír, rengeteg egymástól eltérő színben, illetve korábbi stílusra hajazó elemekben gazdag a zeneszerzői világa, amelyre a Szentivánéji álomban különösen rájátszik a komponista, például abban a jelenetben, amikor a hat mesterember előadja a színdarabot. Itt a belcantotól kezdve az afro-amerikai spirituálén keresztül egészen sosztakovics-szerű zenéig rengeteg minden fellelhető benne. Oly egyértelműen jeleníti meg a különböző stílusirányzatokat, hogy azokat mindenki felismeri, de mégis minden hangjából érezhető, hogy Britten írta őket. Szerintem ez az ő zsenialitása: úgy tud mástól idézni, hogy mégis a sajátja az anyag.

Fotó: Nagy Attila.

Az énekesek közt sok a fiatal, pályakezdő művész. Milyen velük együtt dolgozni?

Nagyon jó, mert ez az ifjú csapat a kora miatt abszolút homogénnek mondható, így pedig egy különlegesen fiatalos lendülete és dinamikája van a produkciónknak. Természetesen, ebből kifolyólag, akadnak olyan problémák is, amelyek tapasztaltabb énekesekkel már talán nem fordulnának elő, nekünk pedig meg kell velük „küzdenünk”. Viszont azt gondolom, hogy pont a fiatalságunk révén olyan zenei megoldásokat is tudunk eszközölni, amelyeket máskülönben talán nem választanánk és ezek mind előnyünkre válnak.

Meséljen a rendezésről, milyen koncepcióval dolgozik a rendező, Szabó Máté?

Azt gondolom, hogy Szabó Mátéra jellemző az, hogy hagyja a zenét dolgozni, kibontakozni és hogy mindig remek meglátásai, koncepciói vannak a produkcióihoz. Én személy szerint most nagyon szeretek felnézni a színpadra és külön kiemelném, hogy mennyire élveztem a munkát mind a rendezővel, mind az asszisztensével, Niklai Judittal, mert kölcsönös volt a szimpátia közöttünk, és teljesen nyitottak voltunk a másik fél ötleteire, gondolataira. Máté vezérfonalként a 2016-os zeneakadémiai vizsgaelőadásnál alkalmazott terveit használta, amelyeket a mostani produkcióban szereplő művészekre szabott.

Van kedvenc része a darabból?

Kettőt tudnék kiemelni: egyrészt Titánia jeleneteit (Titánia: Brassói-Jőrös Andrea – a szerző), melyek mindig magukkal ragadnak, mivel egyfelől fantasztikusan hangszerelt részekről van szó, másrészt pedig elképesztően szép dallamokkal találkozik a hallgató. A másik pedig a harmadik felvonásban, a hat mesterember által előadott színdarab bemutatója. Szerintem ez az egyetemes vígopera irodalom egyik csúcsa. Ha ezalatt a jelenet alatt a nézőnek nem lesz könnyes a szeme a nevetéstől, akkor vagy mi csináltunk valamit nagyon rosszul vagy az illető otthon felejtette a humorát…

Szerző: Szabó Zoé Júlia