A tavalyi 5. Marton Éva Énekversenyen első és közönségdíjas Andrei Danilov beugrással mutatkozott be az operaházi Rigoletto-sorozat egyik szereposztásának mantovai hercegeként. Az elmúlt években a Deutsche Oper Berlin tagjaként figyelemre méltó repertoárt építő fiatal tenor mesélt többek közt útjáról a tolmácskodástól a zenés színházig, viszonyáról a hagyományos színrevitelekhez, álomszerepei egyikéről, és hogy miért tartja fontosnak próbáinak rögzítését. Andrei Danilov az idei évadban még 2023. augusztus 5-én és 8-án látható a Rigolettóban, majd 2024. június-júliusban ismét magára ölti a herceg szerepét.

Alexandru Agache (Rigoletto), Andrei Danilov (a mantovai herceg)
Verdi: Rigoletto (r. Szinetár Miklós, Harangi Mária)
Fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operahá

Hogyan viszonyul a mantovai herceg karakteréhez? Bár a szerep az operairodalom egyik legnépszerűbb áriájának eléneklésére is alkalmat ad, talán mondhatjuk, hogy a figura nem kifejezetten szimpatikus: a nőket kihasználja, az apákat és férjek semmibe veszi, mindezt meg is ússza, és nem megy keresztül semmilyen jellemfejlődésen.

Ó, imádom a herceget alakítani. Olyan karakter, aki teljesen ellentétes a személyiségemmel. Pavarotti herceg-felvételének hatására jutott először eszembe, hogy operát énekeljek. Érdekes, hogy 13 éve Júdásként debütáltam az Irkutszki Zenés Színházban Jézus Krisztus Szupersztárjában, aki szintén ellentmondásos karakter, nem is igazán szimpatikus, de mégis ő a fő mozgatórugója az eseményeknek. Itt is ez a helyzet: a herceg nélkül nincs Rigoletto-sztori, senki sem sértődne meg, senkit sem átkoznának el, semmi sem történne úgy, ahogy. Mindezen túlmenően pedig csodálatos a zene, tele különféle érzelmekkel.

Produkciótól is függ, de általában a második felvonásra és a darab közepén lévő áriára igyekszem hangsúlyt helyezni, ahol Gilda nagyon megérinti. A herceg számára ő nem csak egy nő, akit még nem kapott meg. Meglehet, hogy valóban a hatása alá került, de mégis van a herceg mélyen valami romlottság, ami ellen képtelen tenni. Dorian Grayhez hasonlítanám: nem látjuk ugyan a története végét, de a végzet biztosan utoléri őt is. Ami viszont valóságos – a zene és az érzelmek, amelyek végigkísérik az előadást. Nekem is, aki másként, szerényebben állok a nőkhöz, nagyon jó egy ilyen karaktert alakítani, mert az ember hagyhatja, hogy az érzelmei ilyenkor más módon vezessék.

Mennyire szereti a korhű rendezéseket? Gondolom, főleg német nyelvterületen nem túl gyakran lehet részese manapság hasonló, hagyományos színrevitelnek.

Azt mondanám, hogy az esetek 90%-ában szeretem a korhű színreviteleket. Persze ez is a helyzettől függ. Ha felmész a színpadra, és csak állsz ott és énekelsz, az unalmas. De ha a díszlet, a jelmezek és minden a helyén van, és az ember teljesen benne érzi magát abban az időben, abban a helyzetben, az sokat segít. Persze ettől még lehet énekelni ugyanazt a zenét más korban is. Beugrással debütáltam hercegként a berlini Staatsoperben, és nagyon szórakoztató volt, ugyanaz a produkció, mint a Metropolitanban. Szép, kicsit modernebb, de mégsem ma játszódik. A Deutsche Operben egészen más a produkció, a díszlet a színház nézőterét imitálja, az egy teljesen más történetet, másfajta katarzist nyújt a közönség számára. A müncheni volt az eddig legőrültebb színrevitelem (rendező: Schilling Árpád – a szerk.), a herceg folyamatosan drogokat szívott, ivott, a díszlet az elején pedig olyan, mint egy modern, medencés Playboy-kastély, az ária végén pedig pokoli részegen bele is csobbansz a medencébe. A budapesti produkció pedig a krémek krémje. Majdnem olyan, mint a Deutsche Oper Bohémélete, egy 1988-as rendezés, amire azt szoktam mondani, hogy arra születtem, mert egyidős vagyok a produkcióval. Elképesztő abból a szempontból, hogy klasszikus, jó a rendezés, mindennek van jelentése, és remekül néz ki, a közönség pedig mindig visszatér, hogy megnézze, ami a modern színreviteleknél nem mindig fordul elő.

Rácz Rita (Gilda), Andrei Danilov (a mantovai herceg)
Verdi: Rigoletto (r. Szinetár Miklós, Harangi Mária)
Fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház

Mondhatjuk tehát, hogy élvezi a budapesti debütálást a Rigolettóban?

Azt mondanám, hogy ez így tökéletes. Először is, tetszik a produkció. Ha egy előadás nem tetszik, akkor is meg tudom oldani, olyankor próbálok találni valamit, ami érzelmileg köt a produkcióhoz. Máskülönben az egész csak munka, én viszont azért választottam hivatásul a zenét, mert nem tudok nélküle élni! Itt, Budapesten szeretem a produkciót, a kollégákat, és ahogy a munkatársak fogadtak, ahogy megkérdezték, van-e szükségem segítségre, ilyesmi. Tényleg olyan érzés, mintha sztár lennék! Felemelő! De leginkább az tetszett, hogy megengedték, hogy rögzítsem a próbákat, ami számomra nagyon fontos. 12 éve vagy még régebben rögzítem a próbáimat, majd hazamegyek és végignézem az egészet, hogy lássam, mit csináltam jól vagy rosszul. Ha nem színészi játékról van szó, akkor pedig meghallgathatom, ahogy éneklek, mi volt túl halk vagy túl gyors, túl hangos, ilyenek.

A szülei mindketten az Irkutszki Zenés Színház énekes szólistái. Hogyan lesz egy ilyen zenei háttérrel rendelkező gyerekből angol és kínai tolmács, és hogyan talált vissza a zenés műfajhoz?

Az egy ifjúkori ballépés volt. Amióta csak az eszemet tudom, mindig énekeltem. Színész akartam lenni és sok tervem volt a zenés műfajban, de a zeneiskolában zongoráznom is kellett, és egy ponton azt mondtam, hogy egész életemre eleget zongoráztam. Kiléptem. A gimnázium elvégzése után azon gondolkodtam, mit csinálhatok az éneklésen kívül. Gondoltam a programozásra, és hogy szeretem a nyelveket, bár elég nehezen tanulnom őket. Még az egyetem alatt énekeltem rockzenekarban is, és azt hiszem, épp lediplomáztam és elkezdtem kínait és angolt tanítani, amikor apám mondta, hogy szükségük van még egy Júdásra a Jézus Krisztus Szupersztárban, és mivel tudtam a szerepet angolul, elmehetnék egy meghallgatásra. Gondoltam, miért is ne? Vicces volt a meghallgatáson apámmal közösen Júdás árulását előadni. Én azt énekeltem, hogy „I don’t need your blood money”, mire apám azt válaszolta: „Но деньги есть деньги, что не говори.” Aztán természetesen oroszul is megtanultam a szerepet, de mivel nem volt felsőfokú zenei végzettségem, két évig csak vendégként léphettem fel. Aztán mikor azt akarták, hogy menjek el egy színházi turnéra, és az akkor énekelt két rockoperánál nagyobb repertoárom is legyen, elkezdtem operaénekesnek tanulni, és így lehettem szólista az Irkutszki Zenés Színházban.

Tudatos döntés volt, hogy musicalből operára vált, vagy a sors hozta így?

Azt mondanám, tudatos döntés volt. Egy idő után azt mondták, hogy a musical terén nem tudnak többet tanítani, mert a hangom kinőtte ezt, túl operásan éneklek, az operához viszont túlságosan musicalszerű voltam. És meg akartam ugrani ezt a váltást, ezért a szülővárosomban kezdtem el tanulni Viktor Vaszilijevics Leszovojnál, aki egyben színházi kollégám is volt, egy igazán remek tenor, aki most a 60-as évei elején jár. Nagyon jó alapot adott az operaénekesi pálya kezdetéhez, aztán így próbáltam bekerülni az operavilágába.

Andrei Danilov a Marton Éva 80 gálán 2023. június 18-án a Magyar Állami Operaházban
Fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Több nemzetközi énekversenyen elért előkelő helyezések után hogyan került kapcsolatba a Deutsche Oper Berlinnel, ahol 2019 óta rezidens szólista?

Azt mondanám, ez csak a kezdő szerencséje volt, mert nyertem néhány versenyt különböző műfajokban. Először musical, majd operett kategóriában értem el első helyezést, majd, elkezdtem operaversenyeken is részt venni. 2018-ban a torinói Renata Scotto-versenyen második díjat értem el, majd voltam a Belvedere Versenyen Urmalában, ahol bejutottam a döntőbe. Itt látta a fellépésemet Christoph Seuferle, a berlini Deutsche Oper igazgatója, aki felvette a kapcsolatot a leendő ügynökömmel, hogy keressen meg, és hívjon el egy Hoffmannra vendégeként, ami akkor még korai volt számomra. De aztán úgy döntöttek, hogy a vendégszerződést állandó fesztiválszerződésre cserélik. És azóta ott vagyok.

Kevesebb, mint egy évtized alatt elég széles repertoárt épített fel számos főszereppel Mozarttól a bel cantón, a francia operán, Verdi és Puccini művein át egészen a 20. századi orosz zeneszerzőkig, mint Sosztakovics és Rahmanyinov. Melyik zeneszerzőt vagy korszakot érez magához a legközelebb? Ön szerint jelenleg mi illik legjobban a hangjához?

Jelenleg azt mondanám, hogy a Verdik jól állnak, a herceg, Alfredo. Donizettit is szeretem, de a műveit sajnos ritkán van lehetőségem énekelni. Nagyon hiányzik a Szerelmi bájital, amiben egyetlen sorozatban volt alkalmam fellépni Cottbusban, a nagy rendező, Anthony Pilavachi színrevitelében. Csodálatos emlékeket idéz fel bennem, mert az első nagy operám Európában. Azt hiszem, a hangom a kicsit fajsúlyosabb repertoár irányába fejlődik, pedig még elérem a könnyedebb színeket is. A 2021/22-es évadban volt az első Rossini-operám, A reimsi utazás, ami elég kemény volt, mert még soha nem énekeltem ilyesmit, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is fogok, pedig jól sikerült. Egy kisebb szerepem volt, Belfiore. Ebben még mindig megvan az a könnyed, játékos koloratúra, amit meg kell őrizni, és szórakoztató volt megcsinálni, de ez abban az időszakban történt, amikor Puccini Bohéméletében is fel kellett lépnem. Ez volt a valaha volt legnehezebb váltásom, mert Puccinit ugyanúgy énekelni, mint Rossinit. Viszont még mindig egy álomszerep számomra a Tell Vilmos a cabalettája miatt, ahogy lépésről lépésre halad a magas C-ig. Csodálatos darab. Összességében úgy érzem, jól érzem magam a francia zenében, Gounod, Offenbach műveiben, illetve Verdi és Puccini darabjaiban is. Mozarttól pedig azt hiszem, szinte bármilyen körülmények között tudok Varázsfuvolát énekelni.

Milyen szerepekre készül a következő évadban?

Debütálások közt említeném a Gianni Schicchi Rinuccióját, amit a Deutsche Operben fogok énekelni szeptemberben, épp tegnap kezdem el tanulni a szerepet. Aztán Münchenben Rahmanyinov Alekóját éneklem koncertverzióban, és ugyancsak tőle a szereplek a Francesca da Riminiben. Düsseldorfban Bellini Romeó és Júliájában fogok debütálni. Továbbra is éneklek a Rigolettóban, Verdi Requiemjében, a Lammermoori Luciában és a kortárs opera világpremierben, Giorgio Battistelli Pasolini tételében (Il teorema di Pasolini), ami nagyon trükkös feladat. Néha csak az izommemóriára hagyatkozhatok a megfelelő hangmagasság elérésében, különben teljesen el lehet tévedni. Érdekes darab és a nagyszerű színpadi produkció, technikailag nagyon bonyolult, sok videóval és mozgó díszlettel, egyfajta thrillernek vagy horrornak mondanám. Jövő nyáron pedig természetesen jövök vissza Budapestre egy újabb Rigoletto-sorozatra!