Barisnyikov idejében az American Ballet Theater vezető karmestere volt, Balanchine és Robbins alatt a New York City Balletnél vendégeskedett, az elmúlt három évtizedben pedig a vezető európai balett-társulatok produkcióit vezénylő Paul Connelly idén ősszel a Magyar Nemzeti Balettel és az OPERA Zenekarral a Don Quijote és a Spartacus című darabokon dolgozott. A Franciaországban élő amerikai dirigens mesélt többek között a táncos színházhoz vezető útjáról, a budapesti együttesnél szerzett tapasztalatairól, és megosztotta véleményét kedvenc balettjeiről is.

Paul Connelly (fotó: Nagy Attila)

Remélem, nem tartja túl profán indításnak ha megkérdezem, mit vezényel szívesebben, Minkust vagy Hacsaturjánt?

Azt hiszem, a válasz egyértelmű. Úgy értem, Minkus megfelel a célnak, de Hacsaturján esetében már egészen más minőségről beszélhetünk.

Feltételezem, sokkal több alkalma lehetett eddig Don Quijote-t vezényelni, mint Spartacust.

Igen, a Spartacust még soha nem játszottam. Ez volt a debütálásom.

Ráadásul ez egy különleges Spartacus, hiszen ez nem követi Hacsaturján eredeti koncepcióját, a zenék sorrendjét az alkotók az előadás koncepciójához jelentősen átszerkesztették, részben meg is húzták.

Igen, amikor elvállaltam a felkérést, nem tudtam, hogy ez egy magyar változat. Kíváncsiságból belenéztem egy kicsit a Bolsoj produkciójába. Nagyon más, de szerintem a koreográfus (Seregi László, Pál Tamás karmesterrel közösen – a szerk.) nagyon ügyes munkát végzett. Szerintem érvényes elképzelésekkel rendelkezett, amik nagyon jól működnek, a közönség pedig imádja.

Balettkarmesterként igen nagy hírnévre tett szert. Miben különbözik a balett vezénylése az operáétól? Laikusként a balett mintha kötöttebb műfaj lenne, például a tempóknál jobban oda kell figyelni a táncosok igényeire.

Nos, a balett és az opera két nagyon különböző állatfaj, de az operánál is vannak kihívások és kompromisszumok, akárcsak a balettnél. Sok tényezőt kell figyelembe venni: ott a repertoár, a zenekar, a produkció, a koreográfus vagy a rendezői koncepció sérthetetlensége, az énekesek vagy a táncosok sérthetetlensége, a darab stílusa. Az értelmezési szabadság megint csak függ a repertoártól. Úgy értem, ha Balanchine-művet vezénylek, akkor több a kötöttség, mert a koreográfus elképzelései sziklaszilárdak voltak. Amikor sok évvel ezelőtt a New York City Balletnél vendégszerepeltem, a táncosok nem szólhattak a karmesterhez. A zenét az észszerűség határain belül kellett előadnunk, a táncosok pedig tették a dolgukat. Ezt nem lehet minden mű esetében megtenni.

Azt mondanám, hogy a tánc kicsit nehezebb, különösen a balett, mert különböző testekkel dolgozik az ember, és meg kell érteni az igényeiket, de nem szabad túlkompenzálni. Ez vékony mezsgye. Arra kell törekedni, hogy a  táncos a lehető legjobban mutasson a színpadon. Ők sem mindig tudják, hogy a zene terén mi az, ami leginkább hasznukra válhat. Ez nem leminősítés, csupán arról van szó, hogy egy táncos energiáit hatalmas fizikai kihívások kötik le: idegesség, a közönség, fájó lábak stb., és lehet, hogy azt mondja valaki: „Jaj, ez lehet sokkal lassabb is!” De ennek nem biztos, hogy hasznát veszik. Ha egy táncos olyan karmesterrel beszél, aki az ilyet nem tudja helyiértéken kezelni, és értelmezni az igényüket, akkor nagy bajba kerülhet. Láttam már ilyet olyasvalakivel, aki először táncolt Giselle-t. Nem ez az univerzum legmélyebb zenéje, de a koreográfia nagyon függ a tempótól, és egy táncost ki lehet vele nyírni. Az opera egy másik történet. Az inkább a sajátod, ott viszont az énekesekkel van dolgod, tehát a kérdésre a válasz az, hogy mindenkinek vannak igényei, így azt mondanám, hogy egyformán vannak kihívások, csak eltérő formában.

Paul Conelly a Magyar Állami Operaház Zenekarát vezényli a Mayerling 2021/2022-es sorozatában
(fotó: Berecz Valeter)

Hogyan került ilyen közeli kapcsolatba a balettel? Az Ön döntése volt, vagy így szerzett hírnevet?

A kettő kombinációja volt. A San Franciscó-i Operában segédkarmesterként rengeteg mindent csináltam: énekesekkel gyakoroltam, próbákon játszottam, hívtam a fényeket, a függönyt, játszottam harmóniumon a kórusnak a zsinórpadláson, ültem egy kő alatt a színpadon, hogy szóljak, mikor forduljon, szóltam az énekeseknek, hogy menjenek a színpadra, ha esetleg elkalandoztak. Mindenekelőtt pedig rengeteg csakugyan nagyszerű karmestert láthattam munka közben, ami teljesen lenyűgözött.

Egy este átmentem Berkeleybe az öböl túloldalán, hogy megnézzem az American Ballet Theatert (ABT). Az egy igazán kimagasló időszak volt az ABT történetében Barisnyikovval, Alekszej Godunovval, Gelsey Kirklanddal és Cynthia Gregoryval. Tele volt tehetséggel, a karmester pedig John Lanchbery volt. Ő arról híres, hogy ő hangszerelte A bajadért, a Don Quijote-t, a Giselle-t, A rosszul őrzött lányt, a Mayerlinget, sok mindent. De nagyon jó zenész is volt. Rendkívül lenyűgözött, ahogyan a dolgokat kezelte, mégis elegáns maradt, ezt nagyon izgalmasnak találtam. Épp akkoriban vezényeltem egy turnén a Porgy és Besst, amiről volt felvételem és odaadtam neki. Ő visszaírt, hogy ez az egyik kedvenc darabja, és szól, ha lesz egy szabad állás az ABT-nél.

És valóban, felajánlotta nekem a harmadik karmester pozícióját, amiről azt mondta, hogy általában zongorázást jelent némi vezényléssel, de ígérte, hogy fordítani fog ezen az arányon. Aztán aznap, amikor én megérkeztem New Yorkba, felmondott. Én pedig hirtelen másodkarmester lettem, és hirtelen rengeteg dolgom lett. Szerencsére az első karmester, az ausztrál Alan Barker nagyon sokat segített a betanulásban. Aztán csak tanultam, részt vettem a különböző produkciókban, illetve a New York City Ballet és a Kanadai Nemzeti Balett előadásaiban, végül meghívtak néhány európai fellépésre, és végül már régóta itt maradtam. Szóval a szájhagyomány és a hírnév juttatott ide. Élvezem ezt a munkát, és nagyon boldog vagyok, hogy hozzájárulhatok a szakmához, és az ember sosem hagyja abba a tanulást. Azt is, amikor egy koreográfia kapcsán a zenéről egyeztetünk, amikor valami zeneileg nem a megfelelő helyen van, és megpróbálod úgy alakítani, hogy a táncosok is jól mutassanak, és a zene színvonalát is egy kicsit feljebb vitted. Nagy öröm ezt csinálni.

Nagyszerű társulatoknál dolgozott a fénykorukban, olyan koreográfus- és táncoslegendákkal együtt, mint Jerome Robbins, George Balanchine, Kenneth MacMillan, Rudolf Nurejev, Mihail Barisnyikov és még sokan mások. Abban az időben volt néhány híres magyar szólista is...

...köztük Nagy Iván, akit még azelőtt láttam az ABT-ben fellépni, hogy csatlakoztam a társulathoz. Ő fontos volt! Sok fiatalabb táncos van, aki nem tud a tapasztalataimról (hacsak nem nézett vagy kérdezett utána), de ez nem számít. Nem kell olyanokat mondanom, hogy „Tudod te, ki vagyok?” A tapasztalatom segíti őket, ők pedig nagyon jól tudják, mikor támogatják őket és mikor nem.

Milyen benyomásai vannak a Magyar Nemzeti Balettről és az Opera Zenekaráról?

Nagyszerűek. [Solymosi] Tamás kiváló táncosokból álló társulatot állított össze. Nagyon elhivatott igazgató, minden előadáson itt van, végig marad, és figyelmes, építő jellegű megjegyzéseket tesz utána. Nagyon gyakorlatias, és ez nem minden igazgatóra igaz. Társulatot vezetni bizonyos értelemben olyan, mint séfnek lenni egy rangos étterem. A munkáját vette feleségül! Ezt vagy elfogadja valaki, vagy nem. És ő megteszi. A táncosok nagyon jók. Jó, hogy vegyesen vannak magyarok, akiket nagyon jól képeztek itt, és vannak olyan táncosok, akik más országokból érkeztek, ez egy nagyon jó elegy. A zenekarral öröm együtt dolgozni, profik minden szempontból. Előző este a Nabuccót néztem meg, és abszolút csúcsszínvonalú volt.

Paul Conelly a Magyar Állami Operaház Zenekarát vezényli a Mayerling 2021/2022-es sorozatában
(fotó: Berecz Valeter)

Van kedvenc balettje, vagy olyan balett, amit mind zeneileg, mind koreográfiáját tekintve szeret?

Zenéjét tekintve a Hamupipőke, de azt mindig is lehetetlen volt színpadra állítani. Nem tudom pontosan, miért. Számomra sokkal érdekesebb, mint Prokofjev másik balettműve, a Rómeó. A Hamupipőke sötétebb, összetettebb. A Rómeó inkább olyan, mint egy filmzene. Az emberek szeretik, de ha valaki kitalálná egy okos módját a Hamupipőke színrevitelének, az nagyszerű volna.

Egyébként nem tudom. A hattyúk tava jó, csak már nagyon sokszor csináltam. Koreográfusként Alexei Ratmanskyt találom érdekesnek, mert az eredeti forrásokhoz visszanyúlva különböző módon kelti életre a műveket, és zeneileg is nagyon éles eszű. Ami azt illeti, decemberben a Scalában az ő új Coppéliáját fogom dirigálni. Roland Petit-vel, Jiří Kiliannal, Mats Ekkel mind nagyszerű volt dolgozni. Természetesen sok más tehetség is van, de velük még nem volt alkalmam a közös munkára.

Az emberek szeretik a sztoribaletteket. A dolog iróniája pedig az, hogy ha komolyan végignézzük, a klasszikus balettekben nagyon kevés a tényleges cselekmény, a történet inkább egyfajta „kötőanyag”, ami összetartja a jelenetek/felvonások sorozatát. Petipától MacMillanig a koreográfusok ügyesen választottak koncepciót. De mi köze van a Don Quijote balettnek Cervanteshez? Fontos, hogy az új koreográfusokat a lehető legnagyobb mértékben bátorítsák, esetleg azzal, hogy lehetőséget adnak nekik, hogy kezdetben rövidebb műveket mutassanak be, majd végül megpróbálkozzanak az egész estés balettekkel.

Rendkívül kiváltságosnak érzem magam, hogy a balettkarmester lehetek. Ez egy soha véget nem érő tanulási folyamat, és nem tudnék elképzelni semmi kielégítőbbet, mint támogatni a színpadon állókat és örömöt szerezni a közönségnek!