Mára már talán nem is csodálkozunk a tényen, hogy az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb tenoristája immár évek óta bariton szerepekkel gazdagítja amúgy is példátlanul dús repertoárját. Hogy Plácido Domingo ilyesmire is képes lesz, arra alkalmasint a Sevilla városának szentelt zenés filmjében adott először bizonyságot, még a nyolcvanas évek elején, hiszen akkor e filmben – Jean-Pierre Ponnelle beállításában – önmagával duettezve énekelte el a tenor Almaviva és a bariton Figaro kettősét:
Persze nem ő volt az egyetlen, sem az első énekes, aki átlépte a tenorokat a baritonoktól elválasztó határvonalat. Carlo Bergonzi például a pályafutása első pár évében baritonként szerepelt, még a Rigoletto címszerepét is elénekelte, mielőtt megkezdte tenorista világkarrierjét. De éppígy baritonként indult az amerikai hőstenor, James King is, hogy aztán nagyszerű Lohengrin, Parsifal és Florestan váljon belőle. Az Opera méltán népszerű művésze, Haja Zsolt pedig néhány éve tenorként is működött, hogy aztán mára a Ház egyik legmegbízhatóbb baritonját tiszteljük a személyében.
Határátlépésekre persze máshol is sor kerülhet, így például a múlt század egyik legnagyszerűbb Verdi-baritonja, Ettore Bastianini eredetileg basszistaként lépett operaszínpadra. Ám az operatörténet legnevezetesebb váltója minden bizonnyal Ramón Vinay, aki Arturo Toscanini Otello-felvételének címszereplője volt. A chilei énekes baritonként indult, majd kora Otellója és nagyszerű Wagner-tenor vált belőle, de utóbb aztán énekelte Falstaff, Scarpia és Bartolo doktor szerepét is.
Sőt mi több, a Youtube-on még egy olyan felvételre is rálelhetünk, ahol Ramón Vinay a Főinkvizítor basszus szólamát énekli:
