A Bunka Kai-Kan, Tokió büszkesége számomra a világ legjobb akusztikájú operaterme. Egyszerűen nincs párja: se a Scalában, se a Metben, se Berlinben vagy Párizsban, Münchenben vagy Zürichben, vagy végképp Bécsben: sehol se lehet így hallani. Pedig nem mai csirke, a látszóbeton akkor még igazán újdonság lehetett, amikor épült, amőbaszerű fa hangterelői is a rendíthetetlen retróhangulatot sugározzák. Három fotóból lehet csak valamennyire összerakni ezt a bő kétezres színházat: semmik különös, mégis optimális.
A zenekar mély, tágas árokban játszik, amelyből ugyan ki se látszanak, annál inkább viszont kihallatszanak. Minden énekesi megszólalás árnyaltan jön át, de a mai estét nemcsak ez a pompás terem dobja meg, hanem egy utánozhatatlan csoda jelenléte. Edita Gruberova jó 12 éve nem énekelte már színpadon Lammermoori Lucia szólamát. Amikor tavalyelőtt rávettük a művésznőt, hogy az Erkel Színházban koncertszerűen énekelje el mégis, még egyszer ezt a legendás szerepét. Én akkor úgy gondoltam, hogy – természetesen Bátor Tamással, az ügyben rendszeresen közreműködő tanácsadóval együtt – a világ tetején ülünk, mert igent tudtunk kicsikarni. Aztán Kobayashi Masayuki, az itteni ügynök felvetette, hogy Rost Andrea és Miklósa Erika mellett Gruberova is énekelne Luciákat idekint, a turnén. Na, az nem fog menni, gondoltam én, pedig általában kimondottan vonzanak a lehetetlen vállalkozások. És a művésznő, aki nem rejti véka alá, hogy múlt Karácsonykor bizony, betöltötte a hetvenet (mondom, a 70-et!), bólintott. Úgyhogy Koba a császár, nem mi… (Na jó, azóta nekünk is van két dátumunk 2019 februárjában, az újranyitott Operaházban Luciára…)
Az őrjöngés, amely Gruverovát fogadja, nemcsak a mai estének szól. Nem annak a teljesítménynek, pedig hihetetlen vokális pillanatok születnek, az alakítás pedig egészében érinti meg az embert. A taps, a kiáltozás egy 50 esztendős pályafutásé, fachváltás nélkül, fél évszázadon át csalogánynak megmaradni… egészen hihetetlen! És az is, milyen kovásza tud lenni egy ilyen különleges alkalom a mi szólistáinknak is! Ma nem Erika csapata énekel, hanem a másik szereposztás: Kelemen Zoltán, Kovács István, Megyesi Zoli 120 százalékon teljesítenek, azt pedig megkockáztatom, hogy Balczó Petit így még sosem hallottam énekelni. Nagyon meg is gratulálom, mert nem remegett meg a lába a világ legjobb Luciájával, egy igazi legendával egy színpadon állni, szerelmespárt alakítani. (Hisz az a másik, a rossz út: nem négyzetre emelni magad, hanem pont összerogyni a súly alatt.)
Az énekkar majd felfalta a szemével Gruberovát, látom rajtuk, beszéljük is, hogy többen, mint én, ifjúkori példaképüket, a tökéletes énekesnőt látják benne, aki nem egyszerűen ugyanazon színpadon van velük (most már nem is először, de először igazi, jelmezes előadásban), de magyarul szól hozzájuk, és allűrmentes, kedves. A parókájának nagyon örült, a mi műszakunk igen gondos valóban, és onnan, ahova én jegyet kaptam, negyvenes énekesnőnek tűnik, esetében semmi nem zavarja az illúziót – igen ám, de ennek az előnynek csakis a hang a fedezete. Ha nem lenne annyira maximalista és versenyló-alkat is egyben, hogy mindenáron, minden eltervezettet elénekel, tökéletes volna az este, de van pár jelenetvégi keményebb hang, ami miatt szeplős.
De hát tud egy szeplő jól is állni, meg aztán sose árt magunkat, mindenkit emlékeztetni arra, miért is hagytak hibát az iniciálékban a középkor buzgó kódexmásolói. A legendák világa megközelíthetetlen ugyan, de csak a Jóistennél a tökéletesség.
(Holnap Rost Andrea Luciáját halljuk, igazán el vagyunk kényeztetve, nem igaz?)
