Nehéz volt bejutni Az álarcosbál előadásaira, nagy volt az érdeklődés. A második szereposztás premierjét még az egyébként Londonban élő, de épp Budapesten tartózkodó világhírű zongoraművész, Frankl Péter is megtekintette nagy sikerű kamarakoncertje és mesterkurzusa között.

Úgy tudom, az opera, mint műfaj, gyerekkora óta nagy szenvedélye…

…Az álarcosbál pedig szívügyem, sok emlékem fűződik hozzá. Az egyik ilyen, amikor Simándy József épp hangszálproblémákkal küszködött, és egy operáció után Gustavóként tért vissza az Operaház színpadára. A nézőtéren lélegzetvisszafojtva hallgattuk, hogyan sikerül megformálnia ezt a szerepet. Amikor megjelent a színen, tapsvihar tört ki, és a kezdeti apró bizonytalanságok ellenére végül nagyon jól sikerült az előadása.

Frankl Péter (Fotó: Nagy Attila)

A mostani elnyerte tetszését?

Az első szereposztásban éneklő Alexandru Agachét többször hallottam már a londoni Covent Gardenben, ahol többek között Solti György dirigálásával a Simon Boccanegrát énekelte. Szerettem volna hallani Fekete Attilát is, de nagyon örülök, hogy végül Molnár Leventéhez volt szerencsém, mert kitűnő énekes. Az ukrán tenor, Mykhailo Malafii is nagyon jó, Rálik Szilvia igen karakteres művész, és a karmester, Michelangelo Mazza is hozzájárult a sikeres előadáshoz.

Mindig ellátogat az Operába, ha itthon koncertezik?

Ha tehetem, természetesen! Tavaly decemberben láttam a Jancsi és Juliskát, és a Kovács János dirigálta zenekar igen jó formában játszott. 2014-ben Gluck Íphigeneia Tauriszban című operáját néztem meg barátom, Vashegyi György vezényletével és Alföldi Róbert rendezésében. Nagyon érdekes, kiváló előadás volt. Idén novemberben ismét jövök, a Műsorkalendáriumot átböngészve jó pár érdekességet találtam. A Puccini-évadban az olasz komponista ritkán játszott operái, például az Edgar, szintén felkeltették a figyelmemet.

Biztosan olvasott az Opera október-novemberi New York-i vendégszerepléséről is. Bár már harminc év után visszavonult a Yale katedrájáról, el tud látogatni pár előadásra a Koch Színházba?

Sajnos nem, bár szívesen megnézném a Sába királynőjét, amit még sosem láttam.

A növendékeit gyakran kapacitálja, hogy nézzenek meg egy-egy operaelőadást?

Évtizedek óta ezt prédikálom, mert nem lehet valakiből jó muzsikus – pláne zongorista –, csak ha tájékozott a zenei műfajokban. Ahhoz, hogy megfelelően el tudjon játszani valaki egy Mozart-zongoraversenyt, ismernie kell a szimfóniáit, az operáit, más hangszerekre írt darabjait. Nem elég csak egy konkrét művel foglalkozni, a stílust és a hangzást is meg kell találni. Más egy forte Mozartnál, Haydnnál vagy Beethovennél. Frazeálni, karakterizálni is kell tudni, ehhez pedig nagy segítséget jelentenek az operák, amelyek a legtermészetesebb hangszerre, az emberi hangra épülnek.

Ön mikor járt először az Andrássy úti Operaházban?

Gyerekkorom óta rajongok a műfajért, öt-hat éves lehettem, amikor a szüleim elvittek, először A sevillai borbélyra, utána pedig az Aidára. A háború befejezése előtt kerültem be a Zeneakadémiára, és mint minden növendék ingyen beülhettem az Operaház harmadik emeletére, így sok időt töltöttem ott. Bizonyos szempontból szerencsés időszak volt ez, mert bár külföldről csak nagyon kevés énekes érkezett, és mi sem utazhattunk, de így itthon a legjobb magyar énekeseket hallhattuk, többek között Székely Mihályt, Svéd Sándort, Simándy Józsefet, Osváth Júliát, Gyurkovics Máriát.

Tizenéves voltam, amikor Otto Klemperer vezényletével hallhattam az öt Mozart nagyoperát, Beethoven Fidelióját, és három Wagner-művet (Lohengrin, A walkür, Mesterdalnokok), továbbá dirigált Traviatát, Hoffmann meséit, és számos koncertet is. Érdekes történet, amikor Klemperer a monda szerint beleszeretett a nagyszerű színésznőbe, Mészáros Ágiba, aki akkor a Nemzeti Színházban Puckot játszotta a Szentivánéji álomban. Klemperer pedig legalább egy tucatszor dirigálta ott Mendelssohn kísérőzenéjét, végighallgatva az előadást magyarul, hogy a közelében lehessen.

Klemperer előadásain döbbentem rá, hogy nem lehet Mozartot játszani úgy, ha nem ismerjük az operáit, mert a zongoraversenyekben pontosan azok a karakterizálások fordulnak elő, mint zenedrámáiban. Ha Schubertet adunk elő, tudnunk kell, hogy a komponista legfontosabb területe a dalirodalom volt. Mindig az emberi hangból és az énekelt melódia frazeálásából kell kiindulni.

Frankl Péter (Fotó: Nagy Attila)

1958-ban hagyta el Magyarországot, és először Párizsba költözött. Ott milyen volt akkor az operaélet?

1956 őszétől már kijártam a francia fővárosba, mert rendelkeztem érvényes útlevéllel. A párizsi operában láttam egyik szilveszteri előadásként a Sebestyén György vezényelte Borisz Godunovot, amelyben Székely Mihály énekelte a címszerepet – magyarul. Három évig maradtam Párizsban, így rendszeres operajáró voltam ott is. A szintén Sebestyén vezényelte Così fan tutték különösen emlékezetesek maradtak számomra.

1961-ben miért döntött mégis úgy, hogy Londonba költözik?

1957-ben bár megnyertem a párizsi Marguerite Long Zongoraversenyt és imádtam Párizst, de annak idején az általános zeneélet számomra sok kívánni valót hagyott maga után. Onnan többször mentem Londonba, ahol minden szempontból sokkal otthonosabban éreztem magam és ezért elhatároztam, hogy odaköltözöm. Sikeres bemutatkozásom következtében hamarosan megnyíltak előttem az angol nyelvű országok (Amerika, Ausztrália és Dél-Afrika) kapui is.

Mikor tért vissza Magyarországra?

Tizennégy évig voltam távol, 1972-ben jöttem vissza koncertezni először, és attól kezdve megint rendszeresen jártam az Operaházba. Mihály András – korábbi kamarazene tanárom – 1978-tól lett igazgató, kapcsolatban voltam úgyszintén Petrovics Emillel, és Szinetár Miklóssal is. A korán elhunyt Polgár Lászlót szintén többször hallottam, Komlósi Ildikóval pedig, akivel nemrég Brahms Brácsadalait vettük lemezre, múlt nyáron gyönyörű Trubadúrt láttam a Margitszigeten.

Több koncertet is adott az Opera épületeiben.

Az Erkel Színházban 1955-ben egy verseny díjaként játszhattam Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét. Ezen a hangversenyen a két másik díjazott, Gabos Gábor és Vásáry Tamás is fellépett. Felejthetetlen alkalom volt számomra, amikor sok évvel később Brahms B-dúr zongoraversenyét játszottam Ferencsik János vezényletével. Az Operaházban háromszor léptem fel a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának elnök-karnagyaival, Erich Bergellel, Rico Saccanival és később Vashegyi Györggyel.

New York milyen operaélményeket adott Önnek?

1965-ben, amikor még a Lincoln Center meg sem nyílt, a régi épületben a Karl Böhm vezényelte Wozzecket hallottam. A Metropolitanben többek között láttam Herbert von Karajan vezényletével és rendezésében A Rajna kincsét – vagyis nem nagyon láttam, annyira sötét volt a színpadkép... Filmszínházi közvetítésben mostanában hallottam a ritkán játszott gyönyörűséges Verdi operát, a Luisa Millert remek előadásban, ahol Domingo tündökölt az apa szerepében, továbbá a Covent Gardenből Verdi Macbeth-jét és Sosztakovics Lady Macbeth-jét a ragyogó Antonio Pappano vezényletével. A mozis megoldásnál egyébként megvan az a nagy plusz, hogy szünetben interjúkat láthatunk a karmesterrel, énekesekkel arról, hogy mi történik a kulisszák mögött, ahová szintén betekinthetünk, és ez rendkívül érdekes tud lenni. Ha nem lehetünk személyesen éppen abban a városban, ahol az adott produkciót bemutatják, ez a megoldás nagy adomány mindenki számára a világon.

Érdekelnek a kortárs operák is. Az azóta megszűnt New York City Operában láttam Ezra Laderman Marilyn Monroe utolsó napjairól készült művét. A Glyndebourne-i Operafesztiválon ott voltam Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című remekének premierjén. Tervezem megnézni Kurtág György első operáját, amit novemberben mutatnak be a milánói Scalában, és Thomas Adès műveire is kíváncsi vagyok.

Ha valaki idegenkedik ettől a műfajtól, hogyan tudná meggyőzni arról, hogy érdemes zenedrámát nézni?

Számomra felfoghatatlan, ha valaki nem szívesen hallgatja az énekhangot. Nekem például Dietrich Fischer-Dieskau sokkal többet árul el Schubertről, mint számos kitűnő zongorista. Talán egy kivétel volt: Fischer Annie – akit gyerekkorom óta csodáltam és akihez évtizedes barátság fűzött – mert az a természetesség, ahogy a különböző zenei stílusokat interpretálta, mindig meggyőzött. Egyébként tendencia – főleg Amerikában –, hogy a közönség – és sajnos néhány hangszeresről is tudok –, nem igazán szereti az emberi hangot. Én rajongok érte, és egyik régi vágyam volt, hogy eljátsszam olyan dalciklusokat, mint például Schuberttől a Winterreise, és Schumanntól a Dichterliebe. Ez szerencsére megadatott, és talán a jövőben is lesz még rá alkalmam.

A tanításban milyen főbb irányvonalak mentén haladt?

Meg kell találni, hogy melyik zeneszerző miben más. Beethovennél a piano p betűje egyfajta cantabile, éneklő hangot, nem pedig a semmit jelöli. Haydn, Mozart alig írtak be dinamikát a kottáikban, így az előadónak saját magának kell megoldani azt, hogy a mozarti forte nem lehet azonos a beethovenivel. Tulajdonképpen ezért kezdtem el tanítani ötven éven felül, mert azt éreztem, hogy uniformizálódni kezdett a zenélés, és minden egyformán hangzott. Mindenki a technikai tökéletességre törekszik, és nem látják a fától az erdőt, a zenei emóció háttérbe szorul. A Yale nagynevű egyetem, a zenei tagozat kicsi, és ez tetszett nekem. Összesen 24 zongorista növendék van, szemben például a Juilliard több száz főjével, ami nekem inkább gyári jellegűnek tűnik. A Yale-en hárman voltunk zongoraprofesszorok, mindhármunknak nyolc növendéke volt, mindhárman koncerteztünk, de ha elutaztunk, rá tudtuk bízni a tanítványainkat a másikra – és ez jó dolog. Nem az a lényeges, hogy a diákok bibliaként fogadják el azt, amit a tanáruk mond nekik. Saját maguknak kell kialakítaniuk egy elképzelést azokból az ideákból, amiket kapnak, és meg kell találniuk azt, hogy mi a helyes számukra. Nekik kell megformálniuk az egyéniségüket, mi csak irányt mutathatunk. Változik a világ, mások lesznek a szempontok, de a jó tradíciók valóságosak és folyamatosnak kell, hogy maradjanak.

Visszatérve, amikor operát néz, mire figyel leginkább: a zenei megvalósításra, a rendezésre vagy az énekesi teljesítményre?

Minderre egyszerre. De azt kell, mondjam, manapság a rendezők kerültek a fókuszba – még a kritikusok is főként velük foglalkoznak – a zeneszerző partitúrája helyett, és ez nem szerencsés, de remélem, a hangsúlyok idővel visszaállnak majd. Ahogy említettem, gyerekkorom óta rendszeresen járok operába. 1953 és 1956 között Tóth Aladár sokszor meghívott igazgatói páholyába, egy héten néha ötször is ott voltam. Így ismertem meg az operairodalmat. Az angol fővárosban Solti György, Colin Davis, Bernard Haitink invitáltak számtalanszor a Covent Gardenba. Plácido Domingót egy Bohémélet főpróbáján hallottam először, és azóta is csodálója vagyok. Minden szerepébent láttam. Időközben tenorból bariton lett, nyolcvanadik életévéhez közeledik, és a tizenkettedik baritonszerepet énekli, ami egészen fantasztikus! Tavaly jártam Bécsben, ahol Posa márkit alakította a Don Carlosban felejthetetlenül. Hihetetlen művész és még most is nagy vivőereje van a hangjának. Az egyik legnagyobb élményem vele a Carlos Kleiber-vezényelte Otellóban volt, amit kétszer is megnéztem. A Metropolitan Operában hallottam Kleiberrel egy Rózsalovagot, ami szintén egyedülálló élmény volt. Többekkel beszéltem, akik részt vettek a produkcióban, imádtak vele dolgozni és azt mondták, olyan volt az egész, mintha kamarazenéltek volna. Mindig az énekesekkel együtt lélegzett, és a zenekar egy pillanatig sem fedte őket.

Ilyen nagy rálátással hova helyezné el a mai Magyar Állami Operaházat az operaszínpadok nemzetközi térképén?

Ezt nem tudom megítélni, mert ahhoz még több előadást kellene látnom Pesten, de elmondhatom, akárhányszor jövök, mindig nagyszerű énekesekkel, karmesterekkel találkozom, és a zenekart is kiválónak tartom.

Filip Viktória