Egy tragikus sorsú zeneszerző a huszadik századból: Aldo Finzi. Felfedezés Budapest és New York számára.
Ne szégyellje el magát az olvasó, ha nem ismeri az 1897-ben született, s 1945 februárjában, álnév alatt bujkálva meghalt olasz zeneszerző, Aldo Finzi nevét, ahogyan az életművét sem. Ezért ugyanis mindenekelőtt a világtörténelem huszadik századi rettenete hibáztatható. A felettébb muzikális polgárcsaládból származó Finzi Milánóban született, s viszonylag későn, a húszas évei elején fordult a zeneszerzés felé. Pályafutása legelején, 1920-ban vetette kottapapírra ezt az elegánsan lélegző Pavane-t:
Ebben az esztendőben iratkozott be a nevezetes római konzervatóriumba, a Santa Ceciliába, s már az első nagyobb kompozícióival felhívta magára a hozzáértők, így többek közt a jelentős zeneműkiadók, a Ricordi és a Sonzogno cég figyelmét is. Így aztán a Leopardi költeményén alapuló szimfonikus költeménye, a L'infinito, vagyis A végtelen éppenséggel a Ricordinál jelent meg:
E gazdagon áradó melodikájú, a későromantika felől a modernizmus felé haladó, tömény muzsikát azután újabb és újabb kompozíciók követték, s a harmincas évek elején Finzi az operakomponálással is megpróbálkozott. Az elkészült derűs vígoperát, amely a La serenata al vento (Szerenád a szélben) címet viselte, a zeneszerző benyújtotta arra a pályázatra, amely a Scala 1937-38-as évada számára keresett új művet. Ám hiába méltatta több döntnök is Finzi művét informálisan, a pályázat díját hivatalosan mégsem nyerte el a komponista, mi több 1938 tavaszán az egész pályázatot berekesztették.
1938-tól, a nácikat követve, Mussolini fasisztái is hivatalossá tették az antiszemita faji politikát, Ezzel a zsidó származású Finzi pályafutását gyakorlatilag derékba törték, noha a megelőző években olyan jelentős kompozíciókat alkotott meg, mint az 1934-es, zongorára és zenekarra szerzett versenymű, az Interludio, vagy az 1937-es, ugyancsak zongorára és zenekarra szerzett szimfonikus költemény, a Nunquam.
Finzi innentől kezdve jószerint a fiókjának komponált. Így belekezdett például egy erősen aktuális és áthallásos Shylock-opera megírásába is, ám csupán az első felvonást sikerült befejeznie.
Már a második világháború éveiben, teljes művészi elszigeteltségében komponálta meg a zeneszerzői hitvallásnak is tekinthető Salmót. A zenekarra és kórusra szánt mű 1944-ben, Torinóban íródott, bujkálás közben és zongora híján, közvetlenül azután, hogy Finzinek sikerült kikerülnie az olaszországi SS karmai közül.
1945 februárjában azután szívroham végzett Aldo Finzivel, akit álnév alatt kellett eltemetni. A szeretteihez intézett végső szavaival azt kívánta, hogy művei jussanak el a közönséghez. Ez az utolsó kívánság azonban mégis csak a legutóbbi időkben kezd valóra válni. Az Opera zenekara ebbe az (újra)felfedezési folyamatba kapcsolódik be ezen az őszön azzal a koncertprogrammal, amelyet döntően Aldo Finzi nagyzenekari műveiből állítottak össze. E hangverseny nyilvános főpróbája most pénteken az Olasz Kultúrintézetben lesz, Kocsár Balázs irányításával, hogy azután november 5-én immár a New York-i Carnegie Hallban szólaljanak meg Finzi szerzeményei. Méghozzá egy olyan koncerten, ahol maga Plácido Domingo is a karmesteri dobogóra lép majd. A budapesti főpróba ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
