Prévost abbé teremtménye nemcsak Des Grieux lovagot, de zeneszerzők egész sorát is elbűvölte. Manon balettben és operában, romantikus vagy épp dodekafón zenével.

„Ez a lányka oly lenyűgöző hatást tett rám, hogy én, aki eddig sohasem gondoltam a különbségre nők és férfiak között, még sohasem néztem nőre férfiszemmel, én, akit mindenki csodált okossága és tartózkodása miatt, egyszerre egész testemben felgyúltam, s már-már önkívületbe estem.” Antoine François Prévost 1731-ben megjelent regényében így vall az ifjúságára visszatekintő férfi főhős a pillanatra, amikor megismerte a szépséges és oly romlékony Manon Lescaut-t. Des Grieux lovag oly mélyre zuhan a szerelem sötét vermébe, hogy kevéssel utóbb már ilyen kijelentésekre ragadtatja magát: „Az egész világegyetem elpusztulhatna, az sem érdekelne [...] Manon a dicsőségem, a boldogságom, minden kincsem.”

Manon Lescaut elragadó figurája természetesen az olvasók képzeletét is rabul ejtette, s az elmúlt majd' három évszázad során az olvasók között néhány, az olvasmányélménytől alkotásra sarkallt komponista is akadt. A talán legelső zenés színpadi Manon-változat egy balett-pantomim volt, amelyet 1830-ban mutattak be a párizsi Operában, méghozzá Halévy zenéjével. 1836-ban azután megszületett az első Manon Lescaut-opera is, jóllehet a dalmű címe nem leplezi le ezt a tényt. Az angol Michael William Balfe The Maid of Artois című operája ugyanis más szerepnevekkel és boldog végkifejlettel meséli újra a történetet. A címszerep a kor nagy énekesnője, Maria Malibran számára lett megalkotva, így nem csoda, hogy a pályaelődje emlékét megelevenítő Cecilia Bartoli néhány éve e mű egyik áriáját is lemezre énekelte:

Húsz évvel később az első francia Manon-opera is elkészült. Daniel Auber (és Eugène Scribe) 1856-os Manon Lescaut-jából ma a legtöbbször a címszereplő úgynevezett nevetődala szólal meg vállalkozó kedvű koloratúrszopránok előadásában:

1884-ben azután Jules Massenet is a közönség elé bocsájtotta a maga Manon-verzióját. A siker világraszóló volt, s Massenet operájának máig sok rajongója van. Néhányuk alighanem éppoly elragadtatott, mint a múlt század híres angol karmestere, Sir Thomas Beecham, aki nem kevesebbet állított, mint hogy „odaadnám Bach összes Brandenburgi versenyét Massenet Manonjáért, s azt gondolnám, hogy jó vásárt csináltam".

Massenet azonban nem érte be egyetlen Manon-feldolgozással, így aztán egy évtizeddel később, 1894-ben még egy egyfelvonásost szentelt témának. Ez volt a Manon portréja, amelyben ugyan az örömelvű szépség nem szerepelt, de az idősen visszaemlékező Des Grieux lovag igen. És feltűnik a műben egy fiatal leányzó, aki Des Grieux-t rég meghalt szerelmére emlékezteti, s akiről végül kiderül: ő Manon unokahúga.

Csakhogy egy évvel Massenet második Manon-operája előtt, 1893. február 1-én Torinóban bemutatták Puccini Manon Lescaut-ját, s ezzel vitán felül megszületett a legsikeresebb zenés színpadi Prévost-adaptáció.

De azért Puccini és Massenet után még mindig született újabb feldolgozás, méghozzá egy olyan opera, amely a dodekafónia és a jazz hatását egyaránt magán viseli. Ez volt Hans Werner Henze 1952-ben bemutatott egyfelvonásosa, a Boulevard Solitude. Manon Lescaut és Armand Des Grieux története itt a korabeli francia jelenbe helyeztetett át: így az első jelenet egy vasúti pályaudvaron játszódik, Armand pedig kokainistává válik.

A két szerelmes szívszorító története most szombattól a legnépszerűbb változattal tér vissza a pesti operarepertoárra, vagyis az Erkel Színház színpadára. Puccini Manon Lescaut-ját Szabó Máté rendezésében és Kocsár Balázs vezényletével láthatjuk és hallhatjuk majd, a bemutató estéjén Létay Kiss Gabriellával és a világhírű olasz tenoristával, Marcello Giordanival a két főszerepben.