Cirkusztól az elmegyógyintézetig: A varázsfuvola szinte mindenütt jól érvényesül.
Mesés-fantasztikus történet, hermetikus és sokértelmű utalások egész sora, prózai dialógusok, no és persze Mozart zenéje: A varázsfuvola mintha arra lenne teremtve, hogy egyszerre bátorítsa szabad szárnyalásra a rendezők fantáziáját és barátkoztassa az opera műfajával a serdületlen és a serdülő ifjúságot. Márpedig ez korántsem minden operáról mondható el, hiszen hol a rendezői beavatkozásoknak áll ellen egyik-másik remekmű, hol meg az ifjúság számára bizonyul elsőre túlságosan nehéz falatnak.
A varázsfuvolával nem így áll a dolog. Lehet belőle marionett-előadást készíteni:
Vagy épp rajzfilmet:
Ideális gyermekelőadás válhat belőle, mint ahogy azt az Erkel Színház Parázsfuvolácskája is bizonyítja, cirkusszal, porondmesterrel, bohóc Papagenóval és késdobáló Monostatosszal:
Az Erkel Színházban most induló újabb Operakaland-sorozaton azonban már egy ennél komolyabb feldolgozás vár a kamaszokra, melyben Szinetár Miklós jelenre vonatkoztatott rendezésével találkozhatnak. A nyitójelenetben Taminót fenyegető sárkánykígyó például erőszakos atrocitások, zavargások képeiből áll össze, mondhatni kapcsolódva ahhoz a – görög mitológiai alapozású – Vörösmarty-sorhoz, mely szerint „az emberfaj sárkányfog-vetemény”.
A varázsfuvola komorabb értelmezéseire hazulról és külföldről egyaránt hozhatunk még számos példát. Vehetjük például Kenneth Branagh operafilmjét, melyben első világháborús lövészárkokból indul a cselekmény:
Vagy akár Alföldi Róbert szegedi rendezését, amely egy elmegyógyintézet közegébe helyezi a történetet:
Nem kevésbé modern világot mutatott A varázsfuvola apropóján 2010-ben Marton László, aki Sarastro birodalmát felfordított világ gyanánt mutatta be: Michael Levine díszletei a plafonra vitték át a cselekményt, s a címszereplő varázshangszer ebben a produkcióban radiátort is bűvölt.
Színházban ülve vagy épp videómegosztón böngészve mindenki találhat magának további ötletes, és szerencsés esetben érvényes megoldásokat A varázsfuvolára. Mondjuk, az e téren megkerülhetetlen Ingmar Bergman 1975-ös operafilmjét, melyben először éltek az azóta sokak által újrahasznosított megoldással: a Képáriában épp megénekelt Pamina kimosolygásával a képkeretből.
