Az Operaházban egy nagy, de ellentmondásos korszak végét hozta el 1956 októbere. (I. rész)
A magyar operatörténet egyik legkülönösebb jelensége az, hogy az intézmény talán leghosszabb, és máig eleven emlékű aranykorát éppen azok az évek jelentik, amelyeket a történelem a kommunista hatalomra jutás, illetve a Rákosi-kor megjelölésével illet. Az 1948-tól jószerint hermetikusan összezárt társulat, soraiban több, az utazási szabadságától megfosztott világnagysággal (mint például Svéd Sándorral és Székely Mihállyal), valamint az 1950-ig itt működő karmesterzsenivel, Otto Klempererrel, különleges operai estéket teremtett.
A korábban zenekritikusként működött Tóth Aladár (a zongoraművésznő Fischer Annie férje) 1946-tól állt az Operaház élén, s azon ritka igazgatók közé tartozott, akik a társulat, a sajtó és a politika irányában is tekintéllyel bírtak. Az Opera intenzíven terjeszkedett ezekben az években: 1951-ben a Városi Színház végleg az Operaház második játszóhelyévé vált (s 1953-ban felvette az Erkel Színház nevet), a Gördülő Opera vállalkozásával pedig az ország majd’ minden sarkába eljutottak a népművelő célzatú előadások.
Tóth Aladár mögött imponáló művészi stáb működött: Nádasdy Kálmán rendező, Oláh Gusztáv rendező és díszlettervező, Ferencsik János karmester és többen mások őrködtek a produkciók minősége fölött. Az azonban még így sem állítható, hogy ez az aranykor kiegyensúlyozottan magas színvonalú lett volna, mi több, az egykorú tanúk szerint a csillagórákat jelentő operai esték tőszomszédságában már-már amatőr szintű előadások is lementek. Mert miközben az előző korszak nagy énekesei mellé beállt egy sor új tehetség (Házy Erzsébettől Melis Györgyig és Ilosfalvy Róbertig), addig korántsem állítható, hogy ezekben az években minden fellépő művész elérte a kívánatos vagy épp a kielégítő színvonalat.
Az ötvenes években ráadásul a politika állandóan jelen volt a Házban: szemináriumokon meg bizalmi elvtársak és elvtársnők révén, a jelentésírókról már nem is beszélve. Ráadásul az Andrássy úti palota ezekben az években újra „udvari operává” vált, hiszen párt- és állami ünnepségek sorát rendezték meg itt. Az egyik ilyen ünnepségen a jelenlévő Illyés Gyula vonakodott csatlakozni az ütemes tapshoz, mire a kulturális ügyek egyik rettegett felügyelője (és hajdani barátnője), Andics Erzsébet számon kérte rajta e bűnös mulasztását. „Az Operaházban csak az énekeseknek tapsolok” – mondta Illyés, mire Andics így replikázott: „Most másnak is kell”. A legnevezetesebb ilyen operaházi ünnepség Rákosi Mátyás 60. születésnapjának főrendezvénye volt 1952-ben:
Aligha csodálható, hogy az Operában, amely talán sohase volt a belső feszültségektől mentes hely, 1956-ra jócskán felhalmozódtak a különböző sérelmek és ellenérzések. S ezen még az sem igen változtatott, hogy épp az 56-os év második felében újra kezdett megnyílni a világ az énekesek és más operai művészek előtt. Október 23-án este, amikor még mindkét játszóhelyen rendben lezajlott A trubadúr, illetve az Anyegin előadása, Tóth Aladár állítólag már nem mert mutatkozni, s elrejtőzött az egyik énekesnő öltözőjében. A pár nappal később megtartott társulati ülésen azután az egyik énekesnő (Palánkay Klára visszaemlékezése szerint Tiszay Magda) e szavakkal mutatott a megelőző tíz esztendő nagytekintélyű igazgatójára: „Ez az ember még mindig itt mer ülni, aki kiszolgálta a Rákosi rezsimet?” Tóth Aladár szó nélkül távozott, s többé vissza se tért az Operaházba.
