Volt rá eset, hogy a nézőtéren is, hiszen ilyesféle botrányok emlékét is megőrizte a zenetörténet, ám ezúttal az operaszínpadon megjelenő erőszakról szól ez a poszt. Az opera műfaja ugyanis valóságábrázoló művészeti forma, még ha ebben sokan kételkednek is, s mint ilyen, nemcsak kosztümös szerelmi gyilkosságokat, rafinált mérgezéseket és romantikus párbajokat mutat nekünk, hanem ismerősen elszabaduló indulatokat is.

Ezek után nem is nagyon kezdhetnénk mással, mint a realista (s majd a verista) operák egyik műfajteremtőjével, vagyis Bizet Carmenjével, melyben a címszereplő a színfalak mögött összevész egyik dohánygyári kolléganőjével. Carmen és Manuelita hajtépéséből, ahol a kés is előkerül, pedig nagyobb felfordulás támad:

Az események java itt még jobbára a színpadon kívül sejthető, ám Wagner már egy komplett éjszakai tömegverekedést rendelt A nürnbergi mesterdalnokok második felvonásának végére, persze a középpontban Beckmesser elagyabugyálásával:

Puccini vadnyugati operájának férfijai pedig már egyenesen lincselésre, vagy ha úgy tetszik, statáriális kivégzésre készülnek, miután sikerült elfogniuk Dick Johnsont, azaz Ramerrezt, a banditát. Ezen a közös álláspontjukon még a bandita gyönyörű tenoráriája sem változtatna, ha nem érkezne meg az utolsó pillanatban a címszereplő, vagyis a felfegyverzett Minnie:

Hindemith Cardillac című operájában azután befejezett lincselést is találunk: a címszereplőt éri ez a végzet, igaz, korántsem ártatlanul, hiszen kiderül róla, hogy a saját maga által készített ékszerekbe beleszerelmesedett sorozatgyilkos.

De elég az erőszakból, vagy ahogy azt a katonái között kitört (vagyis Jago által gerjesztett) viaskodásba betoppanó Otello énekli: Abbasso le spade, le a kardokkal!