A Nobel-díjas Gabriel Garcia Márquez utolsóelőtti regénye, A szerelemről és más démonokról 1994-es megjelenése óta milliók kedvenc kortárs prózai művévé vált. A mágikus realista regény dokumentarista látszatot keltő prológgal kezdődik: 1949. október 26-án az ifjú riportert, Gabriel García Márquezt megbízzák a feladattal, hogy tudósítson egy régészeti leletről, amelyet a Cartagena de Indiasban található Santa Clara kolostor kriptájában tártak fel „A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből. Az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A kriptafülkében csak néhány apró csont maradt utána, és a rücskös salétrom marta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.” A tizenkét esztendős márkilány története e pontról a XVIII. századba visszaugorva tárul az olvasó elé: misztikával, kultúrák találkozásával és – nem mellesleg – ördögűzéssel, amely a regény egyik legfontosabb eleme.   

A regény nyomán 2006 és 2008 között operát komponáló, méghozzá a híres Glyndebourne-i Fesztivál számára operát komponáló Eötvös Péter 2015-ben megjelent interjúkötetében (parlando rubato) így emlékezett vissza a Márquez művével való nagy találkozására: 

„Amikor azon töprengtünk, milyen szerzőt, milyen könyvet válasszunk kiindulásul, Marika odaadta Márquez regényét, amit akkor még nem olvastam. Rögtön felismertem a regényben, a figurákban, a stílusban rejlő rendkívüli operalehetőséget, amelyet, meg kell mondanom, eszményi alapanyagnak találtam, különösen a glyndebourne‑i közönségnek. […] mert egy-egy opera tervét mindig az adott ország, az adott helyszín függvényében gondolom ki, ahol a művet majd bemutatják. Mindig azt mérlegelem, mi lehetne a legérdekesebb, mit értékelnének a legjobban, és ebben a konkrét esetben azt mondtam magamban, hogy az angol közönség bizonyára fogékony lesz egy történetre, amelynek a csúcspontja egy drámai szempontból nagy hatású ördögűző jelenet egy olyan műben, amely ráadásul gyarmati környezetben játszódik. Ha van ország, ahol jól ismerik a gyarmatok életét, hát Anglia az, s még ha az inkvizíció Őfelsége birodalmában nem követett is el olyan szörnyűségeket, mint a katolikus országokban és gyarmatokon, úgy véltem, hogy az angol közönség számára ismerős lehet ez a kontextus, el tudja képzelni ezt a drámát.”

A 2008-as ősbemutatót a világhírű román rendező, Silviu Purcărete állította színpadra, s az elmúlt szűk évtized során Eötvös Péter operája eljutott többek közt Vilniusba, Kölnbe és Strasbourgba is. A január 27-i operaházi premiert, amely Purcărete rendezését és egyúttal a mű új, úgynevezett „budapesti változatát” ígéri a közönség számára, maga a zeneszerző vezényli majd. A műről és e budapesti változatról maga Eötvös Péter mesélt Ókovács Szilveszter kérdéseire válaszolva: