Anyákat, édeseket és mostohákat az operaszínpadokon is sokat találhatunk. Ám egyszerre boldog és jó anyát csak igen keveset, mely tény éppúgy az opera műfaj általános jellegzetességei közé illeszthető, mint az, hogy apaszereplőt okvetlenül többször léptetnek fel a szerzők, mint anyát. Tudjuk, Verdi egész operai életművében például számos apafigura mellett alig akad anya: a Manricót saját gyermekeként felnevelő Azucena, Az álarcosbál Ameliája, aki gyilkos haragú férjétől csak annyi időt kér, hogy elbúcsúzhasson alvó kisfiától, valamint Alice Ford a Falstaffból - az egyetlen, aki vidám és elégedett anya lehet egy Verdi-opera végén. Mi most mégis A trubadúr utolsó felvonásának egyik drámai részletét mutatjuk, az anyai és fiúi szeretet szép operai példájaként:

Ahogy Az álarcosbál Ameliája, úgy a Bánk bán Melindája sem kér mást felindult férjétől, mint közös gyermekük kíméletét:

A Pillangókisasszony Cso-cso-szánja pedig nem csak szerelmes nőként, de anyaként is inkább a saját élete föláldozását választja:

Van aztán, amikor nem az anya búcsúzik, hanem tőle búcsúznak. Egy végzetes párviadalra készülő fiú például: a Parasztbecsület Turridúja, akinek utolsó szólószáma a Búcsú az anyától.

Mi tagadás, akadnak aztán tragikusan rossz anyák is az operaszínpadon (Norma, Medea), de még az Éj királynőjének anyai bánatát is átszínezi a bosszúvágy sötét indulata. De nézzünk végre inkább vidám és derűs anyákat! Mondjuk Donizetti könnyűkezű vígoperája, az Éljen a mama! főszereplőjét, a mulatságos és nagylelkű színházi mamát, akit mindenkor bariton vagy basszista alakít:

És végezzük egy dallal, amely ugyan nem operából való, de amelyet nagy tenoristák sora énekelt az anya és az anyák iránti szeretetteljes érzéseink kifejezésére. Bixio 1940-es olasz dala, a Mamma - de ezúttal egy nagy bariton, a Scala közönségét is megénekeltető Leo Nucci előadásában: