Az operaszínpadi álmok éppoly sokfélék lehetnek, mint a valóságosak: nyomasztóak vagy mulatságosak, a valóságot feltárók vagy félrevezetők, no és persze varázslatosak és fantasztikusak. Rossini Hamupipőkéjének apa- és mostohaapa-figurája, Don Magnifico például - a nevéhez híven - nagyszerű álmot lát, amely hatalmas szerencsét ígér számára. Igaz, őt magát egy szamár (de gyönyörű és ünnepélyes szamár!) jelképezi ebben az álomban, melyet pompás áriában mesél el leányainak: 

Leoš Janáček túlontúl lendületesen sörözgető Broucek (avagy Prücsök) ura viszont komplett operát álmodik: így előbb a Holdban tölt egy felvonásnyit, majd pedig a huszita háborúskodások korában.

A 15-16 esztendős Mozart korai művében, a Scipio álmában ellenben csupa magasztos eszme és fogalom (Szerencse, Állhatatosság stb.), valamint néhány ősének árnya vonul fel az álomba merült ókori római hadvezér ágya körül.

Az álom "a valóságnak képe", mondja Otello, ám épp őt téveszti meg oly végzetesen Jago egy hamis álom oly hitelesnek tűnő, érzéki erejű elbeszélésével:

Az operairodalom tán leghíresebb álomáriája, Massenet Manonjának álomáriája éppily megtévesztő, hiszen des Grieux ébren átélt álma jövőbeli boldogságot ígér a szegény lovagnak és szerelmesének - a valósággal ellentétben.

No és persze van opera, amely mondhatni egészében álom, még címében is, mint a shakespeare-i Szentivánéji álom megzenésítései. Például Britten különleges hangulatú 1960-as operája:

Gyöngyösi Levente ezredfordulón komponált operája, a Gólyakalifa is nagyrészt az álmok világában játszódik: egy sötét és nyomasztó, a főszereplőt megalázó világban.

A 2005-ben az Operaházban bemutatott mű most újra felhangzik a nagyszínpadi premier helyszínén, ezúttal koncertszerű formában: május 29-én, Hollerung Gábor vezényletével, Tábory Elemér főszerepében most is, mint eddig minden alkalommal, Sólyom-Nagy Máté föllépésével.