Legutóbbi posztunk a francia nagyopera, a grand opéra jellegzetességeit emlegette, és szóltunk a műfaj legismertebb képviselőjéről, Giacomo Meyerbeerről, akinek egyik főművét, A hugenottákat pár hét múlva az Erkel Színházban is bemutják majd. Ám ha méltán Meyerbeer jut is elsőként az eszünkbe a grand opéra említésekor, azért tudható, hogy nálánál nagyobb és máig népszerűbb zeneszerzők is kokettáltak e nagyszabású és látványos zsánerrel - különösen, ha épp Párizs számára, a Nagyopera megrendelésére dolgoztak.

Négy felvonásával, extrém hosszúságával, balettbetétjeivel és tömegjeleneteivel, no meg virtuóz énekest igénylő több szerepével ilyen például Gioachino Rossini utolsó operája, a Tell Vilmos is 1829-ből. A híres nyitányú, de sokáig csak ritkán és erős húzásokkal játszott Tell Vilmos az utóbbi években-évtizedekben kezd kurtítatlan formájában visszatérni a nemzetközi repertoárra:

Párizsi felkérésre alkotva Giuseppe Verdi is igazodott a helyi elvárásokhoz. Először akkor, amikor a Lombardok című 1843-as operáját 1847-ben a francia főváros számára átdolgozta. A Jérusalem nemcsak az előadás nyelvében tért el az eredetitől, de az opera története, struktúrája is sokat változott, például balettbetét is került a műbe.

Verdi és a francia nagyopera leghíresebb találkozása azonban alighanem A szícíliai vecsernye, amely 1855-ben e műfaj reprezentatív - és így természetesen francia nyelvű - alkotásának íródott. A mű nem igazán állt közel Verdi szívéhez, viszont Párizsban nagy közönségsikert aratott, és Hector Berlioz meg Adolphe Adam is komoly elismeréssel szólt róla. Az operát ma rendszerint az olasz verzióban adják, ha adják, viszont a mű nyitánya nélkül alig akad rendes operagála:

A legkevésbé tipikus zeneszerző, aki így vagy úgy, de a francia nagyopera hatása alá került, nyilvánvalóan Richard Wagner. Ő a párizsi Operában és Meyerbeer támogatásában bízva alkotta meg a Rienzit, azonban Meyerbeer ajánlása nem győzte meg a párizsi direkciót. Wagner egy életre meggyűlölte Meyerbeert (igazságtalanul), de az ötfelvonásos romantikus nagyopera végül Drezdában is tetszésre talált az 1842-es ősbemutatón. Sokáig e műnek is leginkább csak a nyitányát játszották, valamint a címszereplő imáját:

Aztán Wagnernek akadt még egy balsikerű, ám botrányosságában hatalmas publicitást jelentő találkozása a párizsi Operával, amikor 1861-ben a Tannhäuser III. Napóleon kívánságára a francia fővárosban is színre került. Wagner a "rosszul" elhelyezett balettjelenettel ugyanis kihívta maga ellen a páholyok arisztokratáinak ellenszenvét. Merthogy ezek az urak nem a darab elején, hanem - az operába illő késéssel érkezve - a második felvonásban szerették volna a táncosnőket fixírozni.