Egyáltalán nem meglepő, hogy Richard Wagner a forradalmi operareformer tisztelettel, méghozzá tettekben is megnyilvánuló tisztelettel viseltetett az opera történetének XVIII. századi reformátora, Cristoph Willibald Gluck iránt. Így hát Wagner drezdai működésének idején, egészen pontosan 1847-ben betanította és bemutatta Gluck lovag 1774-es, Íphigeneia Auliszban című operáját. Előtte azonban a művet a kor ízléséhez, és főleg saját maga színpadi elképzeléseihez igazította. Maga fordította németre a szöveget, s az utóbbi szempont érvényesítéseként az opera befejezésén is érdemben módosított, hogy a történet jobban megfeleljen a - Wagner számára ugyancsak végtelenül fontos - görög drámai előzménynek, vagyis Euripidész tragédiájának.

A romantika korában nem csupán Wagner bizonyította ilyen érzékletes módon a Gluck iránt táplált tanítványi rajongását és kollegiális tiszteletét. Így tett Hector Berlioz is, amikor 1859-ben új verziót készített a mesteri előd legnépszerűbb operájából, az Orfeusz és Euridikéből.

Gluck azután még Richard Strauss számára is kínált kegyelettel elvégzendő feladatot, hiszen Strauss 1889-ben új, "korszerű" hangszerelést készített az 1779-es Íphigeneia Tauriszban elkövetkező előadásaihoz. 1900-ban Weimarban be is mutatták ezt az új változatot, amely 1916-ra még a New York-i Metropolitanig is eljutott. Három éve ezt a verziót mutatta be az Opera is, Alföldi Róbert rendezésében és Vashegyi György vezényletével.

Bő negyven évvel a Gluck-átdolgozást követően, Strauss Mozart Idomeneójához is hozzányúlt. 1931-ben Bécsben színre is került az új változat, melyben Strauss az opera eredeti anyagának mintegy az egyharmadát lecserélte, és helyére a saját zenéjét illesztette, de érdemi dramaturgiai változtatásokat is elvégzett az Idomeneón.

Gustav Mahler viszont egy befejezéssel gazdagította az operatörténetet. Carl Maria von Weber ugyanis befejezetlenül hagyta A három Pinto című operáját, melyen élete utolsó fél évtizedében megszakításokkal dolgozott. 65 évvel Weber halála után a fiatal lipcsei másodkarmester, Mahler fejezte be ezt az operát, s 1888 januárjában, alig néhány hónappal budapesti szerződését megelőzően, a mű lipcsei ősbemutatóját is maga vezényelte.

A hangszerelés terén szinte páratlan tehetségű Nyikolaj Rimszkij-Korszakov egy sor orosz operát segített a színpadra a maga zeneszerzői közreműködése révén. A Borisz Godunovot hangszerelte és átdolgozta, a Hovanscsinát átdolgozta és befejezte, s - Galzunovval közösen - ő adott befejezést és játszható formát az Igor hercegnek is.

A leghíresebb befejezés-történet azonban mégis alighanem a saját jogán kevéssé emlékezetes Franco Alfano nevéhez fűződik. Hiszen neki jutott a hálás-hálátlan lehetőség, hogy befejezze az 1924-ben elhunyt Giacomo Puccini Turandotját. Maga Puccini ugyan Riccardo Zandonait jelölte meg munkája esetleges folytatójaként, ám a feladat végül mégis Alfanónak jutott, és 1926 óta a legtöbbször mindmáig az ő befejezésével hallhatjuk Turandot és Kalaf herceg nagy egymásra találását.