Az ország Éj királynője, a társadalmi szerepvállalásairól is ismert világhírű szoprán, Miklósa Erika idéntől a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja. Az elismerés apropóján a siker nyitjáról, a tudás továbbadásáról és nagyszabású jubileumi terveiről Mona Dániel kérdezte a művésznőt.

Miklósa Erika

Mona Dániel: Tokody Ilona, Simándy József, Marton Éva, Gregor József, Komlóssy Erzsébet, Miller Lajos – csak néhány név olyan operaénekesek közül, akik Örökös Tagjai a Halhatatlanok Társulatának. Milyen érzés felkerülni erre a listára?

Miklósa Erika: Mi mást mondhatnék: nagyon-nagyon jó! Tisztelem a felsorolt művész kollégákat. Annyira jó, hogy mindegyiket ismerhettem személyesen! És ami nagyon jólesik még, hogy ezt a kitüntetést a közönség szavazta meg. Annál nagyobb elismerést szerintem nem kaphat pályája során egy művész, mint hogy ilyen sok ember veszi a fáradságot, és rá kattint egy szavazáson. Nekik köszönhetően lettem a Halhatatlanok Társulatának tagja.

MD: A kitüntetéshez azonban egy szakmai zsűri terjeszti fel a jelölteket, és csak utána dönt a közönség a végeredményről. Ahhoz tehát, hogy valaki Örökös Taggá váljon, a szakma és a laikus tömegek elismerésére is szükség van, amit nem is olyan egyszerű összehozni. Én úgy látom, a pályád során mégis végig megvolt ez a kettős támogatás. Milyen tudatos döntések vezettek oda, hogy világszinten ilyen egységes megítélésed legyen?

ME: A legfontosabb számomra, ami mindig is ars poeticám volt, hogy sose felejtsem el, honnan indultam. Gyakran emlegetik az önazonosságot, én azonban inkább úgy fogalmaznék, hogy az emberségesség mindig legyen erősebb a művészségnél. Persze nem beszélhetek más nevében, mert a művészetben sosem lehet általánosítani, nekem mégis nagyon fontos, hogy tudjam, mi volt a kezdet. Hogy milyen állapotok voltak akkor, mit éreztem fizikailag és mentálisan. Az ember úgy haladjon az útján, hogy amikor a visszafelé vezető úton megy, ugyanúgy szemébe tudjon nézni azoknak az embereknek vagy dolgoknak, akik és amelyek akkor kísérték őt. Nagyon fontos a természetesség, illetve hogy szeressük önmagunkat, mert ez a szeretet tud aztán kifelé is áramolni, megteremtve a művészethez szükséges körkörösséget.

Traviata, fotó: Pályi Zsófia

MD: Nem szokás egy hölgy korát szóba hozni, de a jubileum miatt talán ez most nem titok: a napokban lettél 50 éves. Az ilyen kerek évfordulókon a művészek gyakran számot vetnek addigi pályájukkal kapcsolatban, összegeznek és értékelnek. Mire készülsz zeneileg a jubileum alkalmából, és mire jutottál az említett számvetés és értékelés során?

ME: Semmilyen számvetésem nincs. Viszont rengeteg gondolat feljött bennem mostanában. Biztos, hogy kellett a karantén, a korlátozás, vagyis ez a rendkívüli helyzet is, hogy nyugodt lehessek, hogy ne rohanjak sehová, hogy a mindennapjaim ne csak a hivatásról és a kötelességekről szóljanak. Leültem, megnéztem a „buta” filmjeimet, a családommal voltam és egyszer csak elindultak a gondolatok… Arra jutottam, hogy nem tudnám egyetlen jubileumi eseménybe beleszorítani sem az 50 éves születésnapomat, sem a 30 éves pályafutásomat. Olyan sokat kaptam ugyanis a különféle műfajok jeles képviselőitől (zeneszerzőktől, zenészektől, színészektől), hogy kizárólag azt tudom elképzelni, hogy egy egész eseménysorozattal ünnepeljek. És miért ne? Elvégre azt csinálok, amit akarok, nem? [Nevet.]

Azt gondoltam ki, hogy legalább egy évig fogom ünnepelni az 50. szülinapomat meg ezt a hosszú pályafutást. És ebben benne lesz minden… Benne lesznek a vágyaim, azok, akikkel nagyon szerettem volna énekelni, de nem volt rá lehetőségem; és persze benne lesznek a barátaim, kollégáim, azok az előadók és művészek, akiket nagyra tartok, és akikkel nagyon szeretnék (még) egyszer egy színpadon alkotni. Szeretném, ha a sorozat pl. egy jótékony futóversennyel kapcsolódna az erős társadalmi szerepvállalásaimhoz is. Szóval egy csomó olyan dolgot készülök csinálni, amivel méltón tudnék adózni az egész hivatásom, az életem előtt, és azon emberek előtt, akik szeretnek és akiket én is szeretek.

Miklósa Erika

MD: Azt gondolom, hogy egy művésznek, aki több évtizede halmozza fel a tudását, kicsit kötelessége is, hogy tanítás vagy mesterkurzusok útján továbbadja ezt a tudást. Jól gondolom? – teszem fel a cseppet sem irányított kérdést.

ME: Sokáig úgy voltam vele, hogy én biztosan nem fogok tudni tanítani, mert nem vagyok alkalmas rá. Aztán elindult a Virtuózok, amelyben zsűritagként, illetve a Kis Virtuózok Alapítvány alapítójaként a kezdetektől részt veszek, és rájöttem, hogy bár a tanítás óriási felelősséggel jár, nem is áll olyan távol tőlem. Nagyon szeretem a fiatal művészpalántákat. Rengeteg tapasztalattal rendelkezem, hihetetlenül sok helyen jártam, számtalan nagy művésszel – karmesterekkel, rendezőkkel, énekesekkel, színészekkel – dolgozhattam. Annyi minden van bennem, hogy önzőség lenne, ha magamban tartanám. Nagyon jól megtalálom a közös hangot, ami létfontosságú egy énekes bizalmon alapuló tanításánál. A Virtuózok nagyon jó gyakorló időszak volt, és az a mai napig. Különböző generációkkal kell megértessem magam, úgy kell építő kritikát fogalmaznom, hogy ne sértsem vele a gyerek lelkét, művészetét, kibontakozását. Tartottam mini-turbó mesterkurzusokat, és úgy láttam, működik a dolog. És ha az ember egyszer rákap, hogy fiatalok veszik körül, onnan nem tud és nem is akar szabadulni. Fantasztikus érzés együtt lenni ezekkel az inspiráló gyerekekkel, és tanulni tőlük. Ők jelentik az én folytonosságomat és továbblépésemet.

MD: Ugyanennek a munkának még elmélyültebb, hosszabb távú változata a mentorálás és a tehetséggondozás. Hogyan tudod például a Virtuózok tehetségeinek pályáját segíteni a verseny után?

Azért alakult az alapítványunk Batta András elnökségével, mert nagyon fontos, hogy ne engedjük el ezeknek a tehetségeknek a kezét. Az ő útlevelük ugyanis nem csak Hegyeshalomig szól. A klasszikus zene határtalan, és ha egy tehetséges fiatal beleteszi a szükséges szorgalmat és megvan benne a világjáró zenész ambíciója, elérheti a csúcsot. Ehhez persze sok támogatásra is szüksége van, hiszen a tanulmányok, mesterkurzusok gyakran nagyon drágák, akárcsak a hangszerek, amelyből sok gyereknek nincs sajátja. Ebben segít szerencsére az állam, és igyekszünk segíteni mi is. Aztán ott a Magyar Virtuózok Kamarazenekar is, annak kapcsán sokukkal találkozhatunk, és követhetjük a fejlődésüket, növekedésüket. A picikből közben már nagyobbak lettek. Csodálatos érzés, olyan, mintha az embernek ilyen sok gyereke lenne.

Arabella, fotó: Csillag Pál

MD: Az Opera jövő évadában, a Francia Múzsa Szezonjában több szerepben is hallható leszel. A Traviata Violettája és A denevér Adélja már bejáratott szerepek, a Szöktetés a szerájból Konstanzéja azonban sokaknak új lesz a budapesti közönség sorai között. Ráadásul a helyszín az Eiffel Műhelyház lesz. Milyen múltbeli élményeid vannak Konstanze szerepével, illetve az Eiffel Műhelyházzal?

ME: Húsz évvel ezelőtt is én csináltam a budapesti Szöktetés premierjét, illetve néhány éve egy matinésorozaton szintén, de ebben a rendezésben valóban új lesz. Németül és magyarul is volt már szerencsém itthon a szerephez.

Láttam már az Eiffelt a március 7-i nulladik megnyitón, ahol énekeltem is. Csodálatos hely! Számomra nem új ez a fajta színtér, mert annak idején énekeltem Németországban, a Ruhr-vidék felújított gyárépületeiben rendezett Ruhr Triennalén. Nagyon örülök az új Műhelyháznak, mert olyan lehetőség és ötlet, amellyel sok embert (elsősorban a fiatalokat) meg lehet nyerni a klasszikus zene műfajának. Egy ilyen laza és innovatív hellyel be lehet bizonyítani, hogy ez a világ nem idegen és nem elérhetetlen egyetlen társadalmi rétegnek sem. Gyerekként, Kiskunhalason, nem ismertem a műfajt, azt gondoltam, nem is jó. Aztán az általános iskolai énektanárom forszírozta, hogy az iskola vegyen bérletet, és menjünk fel évente legalább kétszer az Erkel Színházba. Így jöttem rá 8-9 évesen, hogy mennyire jó is az opera. Az Eiffel Műhelyház akkora újdonság és nagy területe miatt annyi lehetőségeket tartogat (elég, ha arra gondolunk, hogy akár a természetben is lehet programokat csinálni), hogy ez csökkentheti egyesekben a távolságot a műfajtól. Bízom benne, hogy nagyon fog tetszeni a közönségnek!

MD: Úgy legyen! Csak egy gyors zárókérdés: a lábnyomod odakerül majd a Halhatatlanok sétányára. Milyen cipőt veszel fel majd a mintavételhez?

ME: Biztos, hogy sportcipőt fogok felvenni. Az egyik futócipőmet, amiben lefutottam a maratont. Ez száz százalék!