A karácsonynak régen kialakult már a maga népszerű zenei repertoárja, amely az évnek ebben az ünnepi szakában jószerint mindenünnen elér hozzánk. A karácsonyi dalok megszólaltatásából természetesen a nagy operaénekesek is kiveszik a részüket, s mi igazán nem járunk rosszul, ha őket választjuk az ünnepi hangulat biztosítására.

Kezdjük a Közép-Európában talán legnagyobb népszerűségnek örvendő Csendes éjjel, vagyis a Stille Nacht című dallal, amely épp kétszáz éves lesz jövőre, hiszen legelső ízben 1818. december 25-én hangzott fel az ausztriai Oberndorf bei Salzburg Szent Miklós-templomában. A világhódító ünnepi szám egyik emlékezetesen szép, többnyelvű előadását a Három Tenor egy hajdani bécsi, karácsonyi koncertjéről idézzük ide:

A német nyelvterület másik nagy karácsonyi slágere kétség kívül az Óh, szép fenyő, vagyis az O Tannenbaum, amely ugyancsak a 19. század első harmadában nyerte el ma ismert formáját, jóllehet a dal eredete jóval régebbre nyúlik vissza.

Jóval fiatalabb a spanyol nyelvterület egyik legkedveltebb karácsonyi dala, a derűs-latinos Feliz Navidad, amelyet 1970-ben komponált a Puerto Ricó-i José Feliciano.

Jóval régebbi, de ugyancsak világszerte elterjedt – és operaénekesek hangján is gyakran felhangzó karácsonyi dal az Adeste fideles, amelynek szerzőjeként többek közt egy 17. századi portugál királyt is gyanúba vettek a szám eredetének kutatói. Latinul, de persze nemzeti nyelveken is gyakran elénk kerülhet e napokban ez a dal, mi Mario Lanzával ajánljuk:

Az Egyesült Államok alighanem máig legnépszerűbb karácsonyi dala, a 19. század közepén James Lord Pierpont által szerzett Jingle Bells eredetileg a Hálaadás napjára volt szánva, ám hamar a karácsonyi szezon világbíró slágerévé lett. Az 1965 decemberében még az űrben, a Gemini 6 fedélzetén is felhangzó Jingle Bells szólaljon meg itt az idén 70 esztendős osztrák basszista, Kurt Rydl előadásában:

A kisdobos fiú, vagyis a The Little Drummer Boy szintén elmaradhatatlan szám az ünnepek táján, és korántsem csupán az angol nyelvterületen. Amint az José Carreras és Diana Ross 1992-es bécsi előadásából is kihallható:

És zárjuk most a sort Irving Berlin 1942-es dalával, amelynek Bing Crosby által énekelt felvétele mind a mai napig megdönthetetlen lemezeladási rekordot tart, mely rekord – a lemezpiac jelenének ismeretében – alighanem mindörökre túlszárnyalhatatlan is marad. Természetesen ezt a számot is megannyi operaénekes is előadta már az elmúlt évtizedek során, mi most Carlo Bergonzival ajánljuk:

Karácsony előtt hagyományosan újra visszatér a műsorra a Bohémélet klasszikus produkciója, ezúttal az Erkel Színházba. 80 év, közel 900 előadás, és persze nagy énekesek egész sora Nádasdy Kálmánék tartós remekében.

A Magyar Királyi Operaház már több mint három évtizede, egészen pontosan 1905. április 27-e óta játszotta Puccini Bohéméletét, a mű budapesti előadástörténetének meghatározó dátumát mégis 1937. május 31-e jelenti a magyar közönség számára. Ekkor került sor ugyanis a Bohémélet sorban immár harmadik felújítására: Nádasdy Kálmán rendezésében. A Színházi Élet egykorú lelkes beszámolója ekképp tudósított az eseményről:

Az előadás rendezője Nádasdy Kálmán. A Bohémélet majdnem az egész világon a rendezők elhanyagolt és mellőzött mostohagyermeke. A második felvonásban ugyan mindenütt csinálnak egy kis szegényes zűrzavart, de a többi csak úgy „magától adódik”. Nádasdy most felrázta álmából ezt az operát, mint használat előtt a leülepedett és kifáradt orvosságot szokás. Visszanyúlt az eredethez, a kezdethez: Murger szövegéhez és megtalálta a benne rejlő kincseket. Ezeket nemcsak kiaknázta, hanem rengeteg új ötlettel, színnel toldotta meg és mindezzel elsöpörte azt a sok fölösleges, túl édeskés, túlaffektált sallangot, amely gátja annak, hogy megtaláljuk a Bohéméletben mindazt, ami értékes és szép. Az új díszleteket ifj. Oláh Gusztáv tervezte, akinek fantáziája, ízlése, kultúrája megint sikert aratott. Valóságos esemény a Bohéméletnek mind a négy díszlete.

Ebben az 1937-es produkcióban ott énekelt Székely Mihály is, hiszen Colline, a filozófus hosszú éveken át az ő szerepe volt Budapesten:

Az egykorú lelkes tudósítót, s alighanem magukat az előadás létrehozóit is meglepte volna a tény, hogy a Bohémélet 1937-es formája ennyire tartósnak bizonyul. Bár hogy mindmáig változatlanul megőrizte volna a produkció a maga hajdani alakját, az azért biztosan nem állítható, hiszen Nádasdy Kálmán 1957-et követően személyesen már nem foglalkozott Bohéméletével. A közönség több nemzedéke és a művészek többsége mégis úgy érzi, hogy mindmáig él ez az előadás, amelynek keretei között annyi emlékezetes Bohémélet-előadás zajlott már le az eltelt nyolc évtized során.

Ebben a Bohéméletben ismerte meg a pesti közönség például Házy Erzsébet Mimijét, Ilosfalvy Róbert Rodolfóját, László Margit Musettáját és Melis György Marcellóját is:

Énekelt e produkcióban Jussi Björling csakúgy, mint Monserrat Caballé, s ebben a Bohéméletben lépett 1986-ban az Erkel Színház színpadára Luciano Pavarotti is, Kincses Veronika oldalán, s immáron értelemszerűen nem Radó Antal 1905-ös magyar fordítását, hanem az eredeti olasz szöveget énekelve:

December második felében most újra elénk kerülnek azOláh Gusztáv által megálmodott, s persze idővel mégis valamelyest módosult színpadképek, valamint Márk Tivadar azóta ugyancsak át-átszabott jelmezei is. Az illúzió mégis teljesnek ígérkezik, idén csakúgy, mint az elmúlt nyolc évtized során majd' mindenkor.

A Jancsi és Juliska története elképzelhetetlen a mézeskalácsházban lakozó és kisgyermekeket sütögető mesealak nélkül. Azonban korántsem ő az egyetlen boszorkány a repertoáron, hiszen egy sor operában jut szerep démoni képességekkel, varázserővel rendelkező nőknek és férfiaknak. A Macbeth, Giuseppe Verdi operája például el sem kezdődhetne a címszereplőnek jósoló vészboszorkák nélkül:

Antonin Dvořák Ruszalkájában is beavatkozik a címszereplő sorsának alakulásába egy boszorkány, vagyis Ježibaba: ő segíti a vízitündért emberré, vagyis önmagát némaságra kárhoztató asszonnyá válni. Varázsigés áriája az abrakadabra cseh megfogalmazását is megismerteti velünk:

Pogány varázslónő, vagyis boszorkány Ortrud is, aki Telramund életének megrontójaként és démoni manipulátorként válik a Lohengrin cselekményének rossz szellemévé:

A vád szerint boszorkányok, valójában persze csak a tömeghisztéria által megvádolt szerencsétlen áldozatok a szereplői Robert Ward 1962-es, Pulitzer-díjjal is elismert operájának, A salemi boszorkányoknak (The Crucible). Az Arthur Miller drámája nyomán, és valós történelmi eseménysorozat, a 17. század végén az amerikai New Englanden végigsöprő boszorkányüldözés alapján íródott opera szűk évtizede hazánkban is színre került: a Mezzo Operaverseny és Fesztivál programján, Alföldi Róbert rendezésében.

Az utolsó passzus mégis szóljon az igazi mesebeli boszorkányról, aki a Jancsi és Juliska új változatában  Wiedemann Bernadett és Németh Judit megformálásában lép elénk, ezúttal egy édességgyár díszletei között. A figura hol női hangon, hol karaktertenorok előadásában válik Engelbert Humperdinck meseoperájának izgalmas szereplőjévé:

„A legjobb minőségű remekmű” – így ítélte meg Richard Strauss Engelbert Humperdinck 1893-as meseoperáját, amely nemcsak „minden ízében eredeti, új és igazán német”, de mondhatni a kezdetektől fogva igazi karácsonyi darab is. Hiszen a weimari ősbemutatót december 23-án tartották, s a Jancsi és Juliska már a keletkezését is egy karácsonyi ajándékul kapott gyermek-bábszínháznak köszönheti. Humperdinck húga, Adelheid Wette ugyanis a maga gyermekei számára, az ő kis bábszínházuk műsorául kezdett népszerű meséket feldolgozni, és ebbe a családi játékba szállt be kevéssel utóbb a zeneszerző báty is. Méghozzá olyan sikeresen, hogy a családi játékból egész estés opera lett: a Grimm testvérek meséinek talán leghíresebb operai adaptációja.

Az emlegetett Richard Strauss nemcsak dicsérte e művet, de az ősbemutatót is ő vezényelte. Ám Humperdinck operájával kapcsolatban mégis inkább a német zene másik nagy Richardját, vagyis Wagnert szokás emlegetni. Humperdinck ugyanis Wagner csodálója és asszisztense is volt, s a Mester hatása a Jancsi és Juliska zenekari részleteiből is kihallható:

A gyorsan népszerűvé váló és a világot meghódító meseopera (amely Budapestre alig több mint egy évvel az ősbemutatót követően jutott el) néhány szakasza német népdalokat, illetve népies dalokat idézett.

Más részlete viszont olyan kedveltté vált, hogy utolérte a folklorizálódás: vagyis egy idő után sokan népdalnak tekintették a zeneszerző munkáját. Ilyen volt például az operát nyitó kép táncjelenetének zenéje:

Humperdinck operájában két manócskának, az Ébresztő és az Altató manócskának is jut szerep, ám a történet ismeretében a legtöbben a boszorkány felbukkanására számítunk a mesebeli alakok sorából. A mézeskalács házikójában lakozó boszorkány nem is okoz csalódást: ármányos és mégis komikus figurája – akár alténekes, akár (karakter)tenor formálja is meg – mindig az előadás egyik főszerelőjévé válik.

A boszorkány természetesen a kemencében végzi, a korábban mézeskaláccsá változtatott gyerekek visszaváltoznak, Jancsira és Juliskára pedig végre rátalálnak aggódó szüleik:

A mese szombat este az Erkel Színházban Kovács János karmesteri és Rafael R. Villalobos rendezői irányítása alatt ér majd el e derűs végkifejletig, bizonyosan nem csupán a gyermekek örömére.  

Jövő szombaton újra a budapesti közönség elé kerül majd Engelbert Humperdinck meseoperája, a Jancsi és Juliska, amelynek természetesen mindkét címszereplője serdületlen gyermek, ami külön feladat elé állítja az e két szerepet megformáló mindenkori énekesnőket, akik közül az egyiknek ráadásul nadrágszerep, sőt rövidnadrág-szerep jut:

Sokszor okkal megfeledkezhet róla a közönség, de Jancsinál és Juliskánál alig néhány esztendővel idősebb Cso-cso-szán, vagyis Puccini Pillangókisasszonya, aki színre lépését követően szégyenkezve vallja be: öreg már, hiszen tizenöt esztendős. (Ez már rögtön az ősbemutatón problémát okozott, miután az első Cso-cso-szán kamaszlány helyett sokkal inkább terhesnek látszott.)

"Tizenhat éves hercegnő Izolda-hanggal" - egyfelvonásosának hősnőjét, Salomét maga Richard Strauss jellemezte e szavakkal: az életkori kihívás mellett rögtön a szerep vokális elvárásait is érzékletessé téve. És akkor a Hétfátyoltánc előadását még nem is említette!

Érzékeny korkérdés Strauss Rózsalovagjában is rejlik, hiszen ott a vonzó és viruló nőiességű Tábornagynénak a cselekmény egy pontján rá kell ébrednie az idő múlására, vagyis a saját öregedésére. Furcsa, de a nagy múlt századi énekesnő, Lotte Lehmann visszaemlékezéséből tudható, hogy Strauss nagyjából 35 évesnek képzelte el az ideális Tábornagynét:

Ezek után talán nem meglepő, hogy az operai szerepek abszolút, vagyis megdönthetetlen ifjúsági rekordja is Richard Strauss nevéhez fűződik. Mivel Az árnyék nélküli asszony című operájában ott énekel hat, még meg nem született gyermek, akik tehát a történet adott pontján 0, azaz nulla évesek. Hangjukat az opera gyönyörű fináléjában is halljuk:

Az öregségi rekordot viszont alighanem Leoš Janáček állította be, amikor A Makropulosz-ügy című operájában - Karel Čapek színdarabja nyomán - a női főszereplőről, Emilia Martiról kiderül: koronkénti névváltással, de immár nem kevesebb, mint 337 esztendeje van az élők sorában, egy csodálatos elixírnek köszönhetően. A végtelen lét persze inkább átok, mint áldás, s ezt megértve Emilia Marti, vagyis eredeti nevén Elina Makropulos inkább az elmúlást választja:

Ötven éve van a pályán a világ és benne a magyar operaközönség egyik kedvenc baritonistája, a 75 esztendős Leo Nucci. 1967-ben Spoletóban debütált, s első szerepe A sevillai borbély volt, s később, 1975-ben szólistaként ugyancsak Figaro szerepében mutatkozott be az énekes a milánói Scala színpadán is. A tragikus baritonszerepek örök birtokosa éveken, sőt évtizedeken át ragyogott e derűs és ravasz alak operaszínpadi megformálójaként is:

1978-ban azután Nucci nemzetközi karrierje is meglódult, immár egy tragikus sorsú Verdi-alak, s egyúttal egy apaszerep megszólaltatójaként. A londoni Covent Garden közönsége ugyanis Miller szerepében ismerte meg az énekest, és a Luisa Miller zenészből öreg katonává átigazított lányos apája valósággal összeforrt Nuccival az azóta eltelt évtizedek során:

Ahogyan Az álarcosbál baritonszerepe is, Renato és Anckarström név alatt egyaránt. Leo Nucci legendás előadásokon alakította ezt a szerepet, így ő énekelt azon a salzburgi Álarcosbál-előadáson is, melynek vezénylését a produkció előkészülte alatt elhunyt Herbert von Karajan helyett Solti György vette át:

Ekkorra Leo Nucci már rég a legfoglalkoztatottabb operaénekesek szűk nemzetközi elitjébe tartozott, s ebben okvetlenül szerepe volt a bariton fáradhatatlanságának és megbízhatóságának is. S persze még inkább Nucci mindig erős és drámai légkörű színpadi jelenlétének, amely talán emblematikus szerepében, vagyis a Rigoletto címszerepében nyilvánul meg a legérzékletesebben. Rigolettóként a budapesti operabarátok is testközelből megcsodálhatták már  a nagy bariton aprólékosan kidolgozott, árnyalt alakítását - és kirobbanó indulatát. A Rigoletto második felvonását záró kettőst rendszerint meg is ismételteti Nuccival és mindenkori Gildájával a világ bármely operaközönsége:

Ám hogy Nuccinak van érzéke a derű és a felszabadultság iránt is, azt bizonyítsa most egy olasz műdal, Bixio Mammája, melyet a milánói Scala publikumát is megénekeltetve ad elő az alábbi felvételen a művész:

A Budapestre kedves vendégként visszajáró Leo Nucci most a Traviata Anger Ferenc által rendezett előadásába jött két alkalommal beállni. Az idősebb Germont szerepét alakító, 75 esztendősen is bámulatos kondíciójú énekes mindazonáltal már korábban is énekelte e szerep híres áriáját az Erkel színpadán. Két éve, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon adott áriaestjének programján ugyanis ez a szám is felhangzott, emlékezetesen szép formálással:

Egyáltalán nem meglepő, hogy Richard Wagner a forradalmi operareformer tisztelettel, méghozzá tettekben is megnyilvánuló tisztelettel viseltetett az opera történetének XVIII. századi reformátora, Cristoph Willibald Gluck iránt. Így hát Wagner drezdai működésének idején, egészen pontosan 1847-ben betanította és bemutatta Gluck lovag 1774-es, Íphigeneia Auliszban című operáját. Előtte azonban a művet a kor ízléséhez, és főleg saját maga színpadi elképzeléseihez igazította. Maga fordította németre a szöveget, s az utóbbi szempont érvényesítéseként az opera befejezésén is érdemben módosított, hogy a történet jobban megfeleljen a - Wagner számára ugyancsak végtelenül fontos - görög drámai előzménynek, vagyis Euripidész tragédiájának.

A romantika korában nem csupán Wagner bizonyította ilyen érzékletes módon a Gluck iránt táplált tanítványi rajongását és kollegiális tiszteletét. Így tett Hector Berlioz is, amikor 1859-ben új verziót készített a mesteri előd legnépszerűbb operájából, az Orfeusz és Euridikéből.

Gluck azután még Richard Strauss számára is kínált kegyelettel elvégzendő feladatot, hiszen Strauss 1889-ben új, "korszerű" hangszerelést készített az 1779-es Íphigeneia Tauriszban elkövetkező előadásaihoz. 1900-ban Weimarban be is mutatták ezt az új változatot, amely 1916-ra még a New York-i Metropolitanig is eljutott. Három éve ezt a verziót mutatta be az Opera is, Alföldi Róbert rendezésében és Vashegyi György vezényletével.

Bő negyven évvel a Gluck-átdolgozást követően, Strauss Mozart Idomeneójához is hozzányúlt. 1931-ben Bécsben színre is került az új változat, melyben Strauss az opera eredeti anyagának mintegy az egyharmadát lecserélte, és helyére a saját zenéjét illesztette, de érdemi dramaturgiai változtatásokat is elvégzett az Idomeneón.

Gustav Mahler viszont egy befejezéssel gazdagította az operatörténetet. Carl Maria von Weber ugyanis befejezetlenül hagyta A három Pinto című operáját, melyen élete utolsó fél évtizedében megszakításokkal dolgozott. 65 évvel Weber halála után a fiatal lipcsei másodkarmester, Mahler fejezte be ezt az operát, s 1888 januárjában, alig néhány hónappal budapesti szerződését megelőzően, a mű lipcsei ősbemutatóját is maga vezényelte.

A hangszerelés terén szinte páratlan tehetségű Nyikolaj Rimszkij-Korszakov egy sor orosz operát segített a színpadra a maga zeneszerzői közreműködése révén. A Borisz Godunovot hangszerelte és átdolgozta, a Hovanscsinát átdolgozta és befejezte, s - Galzunovval közösen - ő adott befejezést és játszható formát az Igor hercegnek is.

A leghíresebb befejezés-történet azonban mégis alighanem a saját jogán kevéssé emlékezetes Franco Alfano nevéhez fűződik. Hiszen neki jutott a hálás-hálátlan lehetőség, hogy befejezze az 1924-ben elhunyt Giacomo Puccini Turandotját. Maga Puccini ugyan Riccardo Zandonait jelölte meg munkája esetleges folytatójaként, ám a feladat végül mégis Alfanónak jutott, és 1926 óta a legtöbbször mindmáig az ő befejezésével hallhatjuk Turandot és Kalaf herceg nagy egymásra találását.

Az Olasz nő Algírban történetének egyik főszereplője Musztafa, a nőbolond algíri bej, akit erősen megtréfálnak a rabságába esett olaszok, közülük is elsősorban a szép és okos Isabella. Rossininek annyira megtetszett e két világ mulatságos találkozása, hogy egy évvel az Olasz nő Algírban után, 1814-ben mondhatni megkomponálta annak párdarabját, A török Itáliában című vígoperát. Itt egy Selim nevű roppant előkelő török érkezik meg Nápolyba, s ott rögtön beleszeret egy rafinált szépasszonyba, bizonyos Fiorellába.

Ez a Szelim rokonszenvesebb, nemesebb - és végeredményben jóval bölcsebb is Musztafánál, azonban névrokona, a Szöktetés a szerájból Szelim pasája még nálánál is emelkedettebb szellemnek bizonyul, amikor önként szabadon ereszti foglyait, köztük a szerelmi közeledését elutasító Constanzét, valamint halálos ellenségének fiát, Belmontét. A renegátból lett pasa végül a saját boldogságáról lemondva hallgathatja a szabaddá tett két szerelmespár öröménekét Mozart operájának fináléjában:

Bej és pasa mellett felbukkan az operaszínpadon valódi török császár, vagyis szultán is. Mondjuk, újra csak Rossininél, aki 1820-ban operájának címszereplőjévé emelte II. Mohamed (Mehmed) szultánt, vagyis Maometto Secondót, aki egyszerre hadvezér és szerelmes férfi:

Rossini azután 1826-ban elkészítette e műve új, francia változatát, a Korinthosz ostromát, amelynek így is változatlanul az említett padisah maradt a középponti alakja:

Nagyvezírként és újra csak szerelmes férfiként ismerjük meg Erkel Ferenc operájában, a Brankovics Györgyben Murátot, akiről azonban utóbb azt is megtudjuk, hogy az uralkodó fia, és így a trón várományosa is egyúttal. Az opera negyedik felvonásában pedig át is veszi apja örökét: belőle válik II. Murád szultán:

No és persze a leghíresebb és legnagyobb szultánnal, I. Szulejmánnal is találkozhatunk az operaszínpadon! Ivan Zajc horvát nemzeti operájában, a számunkra is oly fontos történetet elbeszélő 1876-os Nikola Šubić Zrinski című műben az öreg szultán utolsó hadjáratán Szigetvár alá vonul. Tavaly szeptemberben az eszékiek vendégjátékán az Operaházban is láthattuk ezt a különleges operát.

Ahogy az életben, úgy az operaszínpadon is változatos okok motiválhatják a valódi személyazonosság és vele az igazi név eltitkolását. A Rigoletto lelkiismeretlen nőcsábítója, a mantuai herceg például az ártatlan és naiv Gilda bizalmát csalja ki azzal, hogy önmagát mint szegény diákot mutatja be. Gualtier Maldè - így mutatkozik be a lány előtt, aki az elraboltatása előtt felhangzó áriájában boldogan énekel erről a "kedves névről":

Még nagyobb bűnök terhelhetik A Nyugat lánya álnév alatt banditáskodó tenorjának lelkiismeretét, ám az említett hercegnél mégis derekabb férfinak bizonyul Dick Johnson, vagyis a Vadnyugat rettegett bandavezére, Ramerrez. Aki végül az akasztófa alatt még a kivégzésére készülődő kemény fickókat is meghatja szavaival:

A sevillai borbély Almaviva grófja jóval tisztább okból titkolja Rosina elől a maga kilétét, habár a ravaszkodásnak azért itt is jut érdemi szerep. Almaviva Lindoro név alatt udvarol a gyámja által elzárt lánynak, és ez a név más Rossini-operából is ismerős lehet számunkra, hiszen a most szombaton bemutatandó Olasz nő Algírban tenorját is így hívják. Almaviva, aki arra vágyik, hogy ne a grófot szeresse benne a választott hölgy, az alábbi szerenádban mutatkozik be választott álnevén Rosinának:

A Borisz Godunov szökött szerzetese, Grigorij viszont nem kevesebbért, mint minden oroszok cárjának trónjáért ölti magára a rég megölt Dimitrij cárevics személyazonosságát. A nagyravágyó fiatalember a krónikaíró Pimen atyától tudja meg, hogy a meggyilkolt Dimitrij épp egyidős lenne vele, és ez elegendő számára, hogy - követve álmait - trónkövetelő váljon belőle:

Míg A rózsalovag ifjú Octavian grófja nem csupán nevet, de ruhát és színleg még nemet is kénytelen váltani, hogy rajta ne kapják kedvese, a Tábornagyné hálószobájában. Octavian szobalány-alteregója, Mariandl azután a Strauss-opera harmadik felvonásában még randevúzik is (a nemcsak a neve szerint ökör) Ochs báróval, és kegyetlenül megtréfálja riválisát:

Ennyit az álneves férfiakról, ám az operaszínpadokon olykor a nők is hasonló megoldásokkal élnek. Őket egy későbbi posztban vesszük majd sorra.

Mozart operájában a Figaro házasságában nem is egy, de mindjárt két ilyen hölgyet is lelhetünk: Susannát és a Grófnét, akik együttes erővel nemcsak a csapodár Almaviva grófot leckéztetik meg, de még az oktalanul féltékenykedő Figarót is. Közös női bölcsességük legérzékletesebb és egyúttal legvarázslatosabb zenei pillanata a Levélkettős:

Rosinának persze már akkor sem kellett a szomszédba mennie a ravaszságért, amikor még Bartolo gyámleánya és Almaviva távolról imádott szerelme volt. Igaz, nem is mehetett volna a szomszédba, hiszen gyámapja sehová se engedte a női praktikákat azért mégiscsak mesterien kitanuló leányt. Aki így azután még a nagyokos Figarót is képes meglepni:

Rossini operáiban amúgy is az okos nők egész garmadáját ott találhatjuk. Ilyen mindentudó fehérszemély például az 1821-es, s mostanában újra felfedezett Matilde di Shabran címszerepe. Ő szinte egy szempillantás alatt az ujjai köré csavarja az addig tüntetően nőgyűlölő, csakis a fegyverekbe szerelmes, "vasszívű" Corradinót, akiből így aztán egy csapásra Matilde engedelmes kutyuskája válik. „Io son donna, e tanto basta" - jelenti ki a szép dáma rögtön a színre lépését követően, és az események messzemenően őt igazolják:

Saját hölgyerényét védve ugyancsak okosnak és egyúttal rafináltnak bizonyul az utolsóelőtti Rossini-opera, az Ory grófja ostromlott szépasszonya, Adele grófnő is. Hiába ölt magára változatos álruhákat a nőbolond címszereplő, Adele nem enged a csábításának - és inkább Isolier, az apród vonzalmát viszonozza:

És akkor hát itt van még Isabella, az Olasz nő Algírban szép és okos, s mindemellett még honleányi érzelmektől is áthatott címszereplője, aki a férfiakat az orruknál fogva vezetve szabadítja meg kedvesét, Lindorót az algíri bej rabságából.