Játszódjék bár Svédországban vagy Bostonban, Az álarcosbál sokunk kedvenc Verdi-műve volt és marad. A mű április 21-től újra az Opera műsorán.

1792-ben két felkavaró szenzáció foglalkoztatta az európai közvéleményt. Az egyik természetesen a francia XVI. Lajos trónfosztása és letartóztatása, majd perének megkezdése volt (melyet a következő év januárjában a kivégzés követett). A másik egy merénylet volt: a svéd III. Gusztáv elleni gyilkosság, melyet a stockholmi királyi operaház álarcosbálján követtek el. A különleges és a körülmények okán roppant teátrális eset, bármily kényes volt is a téma, nyilvánvalóan színpadra, méghozzá zenés színpadra kívánkozott. 1833-ban - Scribe szövegére - meg is született Daniel Auber operája, a III. Gusztáv, avagy az álarcosbál:

Giuseppe Verdi és librettistája, Antonio Somma tehát járt úton haladt, amikor e témához nyúlt, ám hamar kiderült, hogy amit színpadra lehetett állítani az 1830-as évek Párizsában, az kockázatosnak, sőt tilalmasnak bizonyult az 1850-es évek Nápolyában, ahol a népszerűtlen Bourbon-dinasztia épp uralma utolsó éveit élte. A nápolyi cenzorok valósággal szétcincálták a librettót, s a történetet a XIII. századi Firenzébe helyezték volna át, Adelia degl'Adimari címen. Verdi azonban megtagadta az együttműködést, s a vitából per lett, melynek eredményeképp a bíróság megállapította: "a két librettó közötti különbség elegendő volt ahhoz, hogy megártson a zenének".

Verdi így Rómába, az ottani Apollo színházba vitte tovább ekkorra már elkészült művét, ám a cenzorok itt is akadékoskodtak. Végül kikényszerítették, hogy Gusztáv király és Svédország helyett más legyen az áldozat és a helyszín, s Verdi javaslatára így került át a történet az angol gyarmati korszak Bostonjába, ahol is immár Richard gróf és kormányzó vált az összeesküvők áldozatává. (Az áthelyezés ténye amúgy nem volt előzmény nélkül való, hiszen a merénylet történetét ugyancsak megzenésítő Mercadante 1843-ban a XVI. századi Skóciába volt kénytelen áthelyezni vonatkozó operája, A régens cselekményét.)

Verdi utóbb úgy vélte, ez a változtatás nem ártott a műnek, sőt talán még az előnyére is szolgált. Az 1859. február 17-i római premier mindenesetre hatalmas sikert aratott, s az amerikaiasított Álarcosbál Verdi középső korszakának nagy hármasa (Rigoletto, A trubadúr, Travaita) nyomában és részben árnyékában meghódította a világot. Részben nyilván a keletkezések közelsége miatt, de még inkább a - barátság és a házastársi hűség kötelmeivel megütköző - szerelmi szenvedély sodrása miatt olykor szokás Verdi Trisztánjaként említeni Az álarcosbált. A második felvonás nagy szerelmi kettőse jól érezteti ezt a mindent felkavaró szenvedélyt:

Az igényes és káprázatosan hálás tenor és szoprán főszerep mellett Verdi még három nagy szerepet teremtett: egyet az alt, egyet a koloratúrszoprán, egyet pedig a bariton számára. A koloratúrszoprán nadrágszerepnek, vagyis az apród Oscarnak pedig magyarul ráadásul még egy szállóige is jut: az Oszkár tudja, de nem mondja.

Újabban Bostonból vissza-visszatér eredeti svéd hazájába a tragikus történet: az újrasvédesítés egyik élharcosa az idős Herbert von Karajan volt, aki kevéssel a halála előtt ebben a formában vette lemezre a művet, Plácido Domingo főszereplésével. Karajan Salzburgban is így mutatta volna be Az álarcosbált, de ezt az előadást már nem élte meg, helyette Solti György vezényelte azt a máig emlékezetes produkciót:

Hazánkban pár éve a Szegedi Szabadtéri Játékok programján adták először az eredeti formájában Az álarcosbált. Most az Opera repertoárjára is így, ebben az alakjában tér vissza a mű, amelyet Gabriele d'Annunzio találóan "minden idők legoperaibb operájának" nevezett. A fiatal olasz rendező, Fabio Ceresa és honfitársa, Michelangelo Mazza irányítása alatt többek közt Sümegi Eszter, Rálik Szilvia, Fekete Attila, Alexandru Agache és Molnár Levente szerepel majd a várva várt előadásokban, melyeknek sora április 21-én este, az Erkel Színházban indul.

A 2018-19-es évad elhozza majd Budapestre napjaink operaéletének néhány igazi húzónevét. Üstökösök és állócsillagok az Erkel színpadán.

Szép, szőke, fegyelmezett és hibátlanul technikás – de sohasem hideg: ilyen a mezzoszoprán élboly lett bajnoknője, Elīna Garanča. Sugárzó tökéletessége, stílusérzéke, illúziókeltő színpadi megjelenése és játéka, no meg éppen nem mellesleg érzéki hangszíne: mindezek együtt alkotják azt a varázst, amely több mint egy évtizede Garanča rajongóivá teszi mindazokat, akik New Yorkban vagy Londonban, Bécsben vagy Párizsban találkoznak ezzel a kivételes operaművésszel. Neki elhihető, hogy Carmen igenis lehet szőke, s hogy akad énekesnő, aki akár (háló)ingre vetkőzve is hiteles Octaviannak bizonyul a színpadon:

A művésznő eddig egyszer, 2015-ben lépett fel Budapesten, méghozzá férje, a karmester Karel Mark Chichon társaságában. Most is együtt érkeznek majd Garanča áriaestjére, hogy 2019. február 25-én az Erkel Színházban közösen debütáljanak.

A fenti videó a New York-i Metropolitan Opera előadásának, és egyúttal HD-közvetítésének egy részletét idézte. E közvetítéssorozat 2017-18-as évadának hősnője egy fiatal bolgár szoprán: Sonya Yoncheva. Őt már hallottuk idén Tosca és Mimi szerepében, ezekben a napokban pedig éppen a Luisa Miller címszerepére, s ennek jövő szombaton esedékes világközvetítésére készül:

Ő egy bolgár tévés tehetségkutató megnyerését követően volt William Christie tanítványa, majd 2010-ben Plácido Domingo Operaliáján is diadalmaskodott. 2013-ban azután beugrott a terhes Aleksandra Kurzak szerepébe, és a Rigoletto Gildájaként debütált a MET színpadán. Pályafutása azóta meredeken ível felfelé, s Yoncheva roppant változatos szerepekben-szólamokban bizonyítja, hogy méltán tekinthető az operavilág aktuális üdvöskéjének. S időközben, akárcsak Garanča, úgy ő is egy karmesterrel, a venezuelai Domingo Hindoyannal alapított családot. 

Sonya Yoncheva 2019. március 2-án annak az Olasz Farsangi Estnek lesz sztárja és díszvendége, amely a 2014-es Ezüst Rózsa Bállal indult tradíciót viszi majd tovább. 

Yonchevának a MET-ből pár hónapja közvetített Tosca-előadáson, mint az iménti videón látható, Vittorio Grigolo volt a partnere, s a jövő évad vége felé ő is leteszi majd a névjegyét Budapesten. A sármos tenort fél évtizede már vártuk egyszer az Erkelbe, de akkor nem jött össze a találkozás. Most annál izgatottabban várhatjuk a majdan a PucciniFeszt programját lezáró és megkoronázó Grigolo áriaestjét (2019. június 10.), hogy tudjuk, az énekes hírneve és művészete az elmúlt öt évben csak még magasabb szintre emelkedett.

És itt lesz a körünkben még egy páratlan énekesnő, Edita Gruberová, aki ugyancsak a jelen operai csillaga – ám az ő esetében ez a folyamatos jelen immár több évtizede tart. Őt bemutatni igazán felesleges lenne, hiszen nemcsak kedves és visszajáró vendég Budapesten, de anyja révén ráadásul félig magyar is. Legutóbb tavaly júniusban lépett fel az Erkel Színházban: Donizetti operája, a Roberto Devereux koncertszerű előadásán. Jövő februárban két alkalommal újra egy nevezetes Donizetti-szerepében láthatjuk majd viszont a fiziológiai csodának is beillő szopránt. Lammermoori Lucia szólamát énekli majd az Erkelben Gruberová, akárcsak 2014-ben – csakhogy most végre az Opera repertoárján szereplő, Szabó Máté által rendezett előadásba beállva. Amire eddig csupán Japánban volt példa, hiszen az Opera tavalyi turnéjához egy ponton Edita Gruberová is csatlakozott. Az eredmény akkor egészen csodálatos volt, amit az alábbi osakai felvétel is bizonyíthat:

Az Erkel Színházban rendezett Primavera olyan seregszemle, amely évek óta kiköveteli magának a helyet az Opera évadainak műsorában, hiszen olyan különleges operaélményt nyújt, amire tényleg csak évente egyszer van lehetőség.

Hat nap, amely teljes egészében a magyar operajátszás széles és színes repertoárjába enged betekintést, megerősítve, hogy a hazai minőségi zenés színház egyáltalán nem Budapest- központú, s a varázslatos és igényes előadások szinte behálózzák az országot, sőt sok esetben a határon túl is átnyúlnak. A fesztivál felütése a Győri Nemzeti Színház Rossini-produkciója lesz május 15-én, s bár közhelynek számít, hogy a vígopera mesterének szinte futószalagon gyártott művei a könnyed szórakoztatást tűzték ki célul, a Silló István vezette A sevillai borbély éppen erre próbál rácáfolni. A karmester gyermekkora óta kedvenc darabjaként emlékszik az operára, mint mondja: „lenyűgöz a humora, a virtuozitása, a karakterek komplex, de egyértelmű zenei megjelenítése. Nagyon izgat a lépten-nyomon tetten érhető »Mozartiság«, a zenekari- és az énekszólamok egymásba fonódása, a karakterek tökéletes megformálása a kíséretben is.  Zenei szempontból a legkomolyabb feladatnak az első felvonás fináléját tartom, ahol tetőpontjára ér a félreértések láncolata, ami miatt szinte botrányba fullad a cselekmény. Nem véletlen, hogy Rossini Figaro-története minden idők ötödik leggyakrabban játszott operája, amihez a szövegkönyv, mint mestermű csak hozzátesz” – mondja Silló István, akivel a tavaszi és nyári időszakban a Billy Elliot – a Musical és a Magyar Nemzeti Balett Total Dance című estjének élén is találkozhatunk. 

A sevillai borbély, fotó: Győri Nemzeti Színház

Az első könnyed, mégis az emberi konfliktusokat kifinomultan felvonultató nap után május 16-án Verdi viszonylag ritkán játszott négyfelvonásosa, a Victor Hugo színműve alapján készült Ernani kerül a középpontba. A Szegedi Nemzeti Színház produkciójának nem is lehetne szakavatottabb irányítója Pál Tamásnál, ugyanis több mint negyven évvel ezelőtt egy marseilles-i előadás után ezzel az operával nyíltak meg előtte a nemzetközi lehetőségek.  „Verdi-rajongó vagyok” – meséli ő, akinek lelkesedése különösen az olasz komponista korai korszakának műveire terjed ki. „Szeretem a nagyromantikus stílus komor hangütését, a black-Verdit. A darab semmiképpen sem szokványos karmesteri feladat. Vannak kollégáim, akik idegenkednek is az ennyire erősen énekközpontú művektől, mondván, a zenekar irányítójának alig van dolga. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy ennek az alkotásnak a drámai vonalvezetése mindenképpen a dirigens ügye, s különösen nagy a felelősségünk és szerepünk az értelmezés és a drámai dikció kidolgozása során.” A jó előadáshoz egyaránt szükség van a perfekt vokális technikára és a jellemábrázoló képességre – szögezi le Pál Tamás, akit másnap Cser Ádám, a hosszú idő után újra megrendezett Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny döntőse követ a pulpituson, az ő elképzelései mentén megvalósuló A varázsfuvola című Mozart-klasszikussal. A Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója éppen néhány hónapja mutatkozott be az Erkel Színház színpadán egy koncertszerű produkcióban, most pedig teljes művet vezényel, mégpedig az egyik kedvenc Mozart operáját. „Az előadás során leginkább a tiszta gesztusok megvalósítására, a hangszerelés aprólékos kidolgozásának megmutatására, az énekesek pontos kísérésére, a legszélsőségesebb dinamikai árnyalatok megvalósítására, illetve a mozarti hangzás frissességének és hajlékonyságának biztosítására helyezem a hangsúlyt. Számomra nagyon fontos, hogy a folyamatos figyelem által a hangzás mindig a lehető legjobb legyen” – mondta. A Primaverával kapcsolatban kiemelte, hogy az esemény legfőbb jelentősége maga a lehetőség, hogy a vidéki színházak Budapesten szerepelhetnek. „Nagyon fontosnak és jónak tartom a fővárosi vendégjátékot, ezért minden évben kiemelt helyet kap a társulat életében” – nyilatkozta Cser Ádám, akivel (a fent említett Silló István mellett – a szerk.) májusban még a Total Dance táncelőadásain is találkozhatnak az érdeklődők.

Május 18-án a debreceni Csokonai Nemzeti Színház a bel canto egyik legfényesebben ragyogó ékkövével érkezik. Bellini Normája Szabó Sipos Máté szerint egy részleteiben is kidolgozott pszichodráma. „A libretto a szokásosnál kifinomultabban ábrázolja a jellemeket, a zene pedig akár egy-egy akkorddal is képes láttatni, vagy ellenpontozni a drámai szituációk apró változásait. Nagyon érdekes a női főszereplők viszonya, ahogy a két teljesen különböző karakter a második felvonásban egyenrangúvá válik. Nagyon örülök, hogy sok év után sikerült műsorra tűznünk Debrecenben ezt a remek operát, most pedig Budapestre is elhozhatjuk – teszi hozzá a karmester. – Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a fővároson kívül is születnek remek operaelőadások és működnek társulatok. Nem is lehetne teljes a zenei élet nélkülük. A Primavera jó alkalom arra, hogy a fővárosi publikum is megismerhessen valamit ebből. A remek akusztikájú Erkel Színházban a művészeinknek is öröm fellépni, nem beszélve arról, hogy értő nézők előtt mutatkozhatnak be, akik tapasztalataink szerint nagyon lelkesen üdvözlik ezeket a bemutatkozásokat. Úgy gondolom, hogy a vidéki közönség is jobban megbecsüli saját értékeit, ha annak budapesti sikerei is vannak.” 

Norma, fotó: Csokonai Nemzeti Színház

Hasonlóan vélekedik a finálé előtt bemutatkozó Pécsi Nemzeti Színház dirigense is, aki május 19-én ifj. Johann Strauss megunhatatlan, A denevér című, új köntösbe öltöztetett alkotását vezényli majd. Bach művészetének elkötelezett népszerűsítőjeként is ismert Oberfrank Péter –  bár szakavatott Strauss-karmesternek számít – repertoárjára ez az opusz csak nemrég került fel. Mint megjegyzi: „a darab humora, eleganciája, különösen az együttesek virtuóz könnyedsége kell, hogy a mű középpontjában legyen. A próbák során az énekeseket mindig megpróbálom olyan helyzetekbe hozni, hogy később a színpadon már felszabadultan énekelhessék a szerepüket. Bíznunk kell egymás tehetségében” – teszi hozzá.

A denevér, fotó: Pécsi Nemzeti Színház

A rendezvény záró eseményén is elengedhetetlen a művészek egymás iránti bizalma. A seregszemle végén, május 20-án a Kolozsvári Magyar Opera Rigoletto-előadása áll. Kulcsár Szabolcs karmester szerint „minden olyan megmutatkozásra lehetőséget adó alkalom, amely kimozdítja a társulatot a napi rutinból, pozitív energiákkal tölti fel a csapatot, legyen szó rangos fesztiválról vagy turnélehetőségről. Újabb meghívásunk egyféle bizonyossága annak, hogy a Kolozsvári Magyar Opera, mint kisebbségi kultúrintézmény nemcsak kuriózum, hanem olyan színvonalas előadások felmutatására képes együttes, amely nemcsak nemzeti, de nemzetközi porondon is bármikor megállja a helyét. A Primaverán részt vevő intézmények művészeivel egy színpadra lépni komoly megmérettetés is egyben. A kolozsvári zenés színjátszás 225 éves történelme kötelez bennünket a magas művészi színvonal fenntartására. Ez egy olyan büszke »teher«, amelyet napi rendszerességgel, szívesen hordozunk.” A művel kapcsolatban kiemelte, hogy a zenedrámákban a szereplők pszichológiája foglalkoztatja, a Rigoletto pedig több szinten is alkalmat ad az egyén és a különböző helyzetek, karakterek közötti viszonyok lelki elemzésére és ennek kivetítésére a zenei megnyilatkozásban. „Minden szereplőnek megvan a maga életdrámája, amit Verdi zseniálisan jellemez a zenéjében, és talán ez a legnagyobb kihívás: szemléltetni mindezt olyan módon, hogy a darab mégis egységes maradjon. Nagyon nagy feladat egy ilyen hatásvadász, ráadásul ekkora múlttal rendelkező slágeroperában újat mutatni, ezért fontos a karmesteri elképzelés és attitűd. Ha sikerül ráhangolódni a különböző lelki drámákra, csodálatos dolgok tudnak megszületni. Előadásunkkal szeretnénk maradandó nyomot hagyni a közönségben, és bízom benne, hogy olyan visszajelzést kapunk a nézőtéren ülőktől, ami mindnyájunk jelenlegi és jövőbeli művészbatyuját hittel, elkötelezettséggel és ambícióval tölti majd fel.”

Úr Máté

A cikk az Opera Magazin 29. számában jelent meg. 

Már-már szétválaszthatatlan az a kép, amit az Operaház, az Erkel Színház és az előtte parkoló vagy nagyobb események idején kiállított elegáns autók látványa jelent. Pedig februárban még csak három éve lesz, hogy az Opera és a BMW Group Magyarország stratégiai partnerségre lépett. A 2017 május óta ügyvezető igazgatóként regnáló Massimiliano Di Silvestrét és Salgó András vállalati kommunikációs vezetőt kérdeztük az eddigi tapasztalatokról és a jövőbeli tervekről.

Önnek, aki a BMW Group Rome Niederlassung vezetői székéből érkezett hazánkba, nagyobb rálátása lehet az elmúlt periódusra. Mennyire tartja gyümölcsözőnek az eddigi együttműködést?

Massimiliano Di Silvestre: Személy szerint nagyon örülök ennek a partneri viszonynak, mert azt gondolom, hogy az Opera a maga előadásaival, a kommunikációjával és a történelmi hátterével nagyon erős brandet képvisel, és mint intézmény nagy hírnévvel rendelkezik. Ez fontos, mert Magyarországon nagy megbecsülésnek örvendenek a kulturális események, amelyeknek jelentős részét az Opera biztosítja. Tavaly májusban lehetőségem volt arra, hogy megtekintsem az Andrássy úti Ybl-palotát. Először jártam ott, és nagyon pozitív benyomásokat szereztem: találkoztam a menedzsmenttel is, és megtapasztalhattam a profizmusukat, a türelmességüket, a nagyfokú motivációjukat, ezek azok a dolgok, amelyek közösek bennünk.

Massimiliano Di Silvestre - Fotó: Rákossy Péter

A BMW Art&Culture programja az elmúlt negyven évben száznál is több kulturális partneri viszonyt épített ki és ápol világszerte. A globális viszonyokhoz mérten hol helyezkedik el a magyarországi tevékenység?

MDS: A cég fókusza nagyon világos: hosszútávon elkötelezettek vagyunk a klasszikus zene, a jazz, a kortárs és modern művészetek, az építészet, és a design iránt. Ez a kooperációink közös pontja. 1972-től számos fontos művész működött együtt a BMW-vel, ezen kívül cégünk szintén partnere több nemzetközi vezető múzeumnak, operaháznak szerte a világon, olyanoknak, mint a milánói Scala vagy a római operaház. Ez a mi történelmünk, ez a kulturális hátterünk, és ez az oka annak, hogy aktív kapcsolatban állunk a Magyar Állami Operaházzal is.

A budapesti kiemelt rendezvényeken, például az Évadnyitányok és a báli szezonban rendezett Estélyek alkalmával rendszeresen láthatunk különböző autómodelleket. Mi alapján választja ki az Opera gazdag kínálata közül a BMW Group Magyarország, hogy mely további, a nagyközönség számára is elérhető eseményeken jelenik meg?

Salgó András: Az Operával és az intézmény stábjával szoros együttműködésben dolgozunk: előre megbeszéljük, hogy melyek azok a kiemelten fontos előadások, ahol megfelelő módon ott tudunk lenni. Természetesen vannak kevésbé előre egyeztetett programok, sőt, olyanok is akadnak, amelyeken mi magunk szeretnénk ott lenni. Ilyen volt a Billy Elliot – a Musical premierje is. Ezzel a darabbal azt szerettük volna megmutatni meghívott ügyfeleinknek, hogy az Opera játszóhelyein nem kizárólag klasszikus, ha úgy tetszik, konzervatív alkotásokat láthatunk. Ennél sokkal árnyaltabb a kép. Léteznek modern darabok, új felfogású rendezések, látványos színpadképpel, könnyedebb zenei anyaggal. Ez az egyik legsikeresebb megnyilvánulásunk volt, amelyre 2016 júliusában került sor, és a nyár közepi időpont ellenére fantasztikus közönség gyűlt egybe. Mindenkinek emlékezetes maradt ez az este.

Fotó: Pályi Zsófia

Az Opera és a BMW közös eseményei közé tartoznak a csapatépítő tréningek, autóbemutatók, partnertalálkozók, sajtótájékoztatók. Az együttműködés része a shuttle service is. A hazánkba látogató külföldi sztárénekesek, -koreográfusok (többek között Erwin Schrott, Plácido Domingo, Renée Fleming, René Pape, Hans van Manen, Leo Nucci, Anna Netrebko) a fárasztó repülőút után egy kényelmes BMW-be ülve érkezhettek közvetlenül az Operaházba vagy az Erkel Síznházba. René Pape esetében az autót maga az Opera főigazgatója, Ókovács Szilveszter vezette, míg Hans van Manent a balettigazgató, Solymosi Tamás kalauzolta. Útközben rövid interjú is készült a művészekkel, amelyet az Opera a közösségi oldalán publikált. Milyen visszajelzések érkeztek a világsztároktól erről a szolgáltatásról?

SA: A külföldi énekesek próbahelyszínekre és az esti előadásra való eljutásáról általában egy klasszikus limuzinnal gondoskodunk a BMW 7-es sorozatából. Nagy megtiszteltetés, hogy Plácido Domingo magyarországi tartózkodásai alatt kizárólag a mi autóinkat használja. Természetesen kihívás is akad bőven: volt, hogy Bécsbe kellett kimenni a művész elé, aki külön stábbal, és speciális csomagszettel érkezett, de sikerült megoldani ezt a helyzetet is. Prémium, de ugyanakkor decens jelenlétet szeretnénk biztosítani számukra. Lényeges, hogy a világjáró előadó azt érezze, hogy az ő kényelme a legfontosabb, de az autó és a szolgáltatás nem szabad, hogy túl hivalkodó, magamutogató és öncélú legyen. Természetesen a mi sofőrjeink is részt vesznek ezekben a munkákban, akik szintén jól illeszkednek ebbe az elképzelésbe. Renée Fleming személyesen köszönte meg az erőfeszítéseinket, és külön kiemelte, hogy budapesti tartózkodása során mennyire jól érezte magát, amelyhez az autó, a kedves sofőr és a budapesti menedzsment munkája is hozzájárult. Meg kell még említenem az Örömautózás nevű kezdeményezést, amely beteg gyermekeknek kíván kikapcsolódást nyújtani, örömet szerezni. A Hungaroringen rendezett 2015-ös eseményen közösen vettünk részt: az autót mi biztosítottuk, a betegséggel élő gyermekek sofőrjei pedig az Opera vezetői és az imagekampányban részt vevő művészek voltak.

Maga Ókovács Szilveszter is hangsúlyozta az Eiffel Műhelyház alapkőletételén mondott beszédében, hogy nagyban segítette az első Kárpát-Haza OperaTúra miatti sűrű, Erdélybe való kiutazásait az Opera vezetői számára biztosított flotta egyik darabja. A vásárlók milyen tapasztalatokról számolnak be, van-e esetleg olyan kör, amely a két intézmény közös akcióira felfigyelve kezdett érdeklődni a márka vagy egy adott modell iránt?

SA: Az együttes megmozdulásainkról, mint például a világsztárok shuttle service szolgáltatásáról az Operával egyeztetve sajtóhír is születik. Érdekes látni, hogy milyen médiumokban jelennek meg ezek az anyagok, de az a tapasztalat, hogy az Opera, a BMW és a magaskultúra összekapcsolódásáról alkotott üzenet szép lassan eljut a médiához, a vásárlóinkhoz vagy az utca emberéhez is, aki nem feltétlenül kerülne kapcsolatba a BMW márkával. Olyan véleményvezérektől, ügynökségektől, közéleti szereplőktől, akiknek nagy rálátásuk van a budapesti üzleti és társasági életre, számos visszajelzés érkezett arról, hogy figyelemmel kísérik a közös munkánkat. Az Art&Culture programunk egyedülálló, nagyon büszkék vagyunk az ilyen típusú kezdeményezéseinkre.

E kulturális misszió eredményessége hol érhető tetten? Pozícióban, presztízsben,  bevételben?

MDS: A BMW egy jelentős márka Magyarországon, nagyon jól pozicionált, magam is ezt tapasztalom, de azt hiszem, az Operával való együttműködés további, mindenhol megjelenő, átfogó értékekkel gazdagít minket. Az Opera erős és nemzetközi brand, és maga az Operaház vagy az Erkel Színház olyan helyszínek, ahol igényes környezetben találkozhatunk a potenciális ügyfeleinkkel. Ez lényeges, mert a mi missziónk az, hogy részei legyünk a kultúrának és a társadalomnak. Ezért kell, hogy itt legyünk, ez egy kiemelten fontos haladási és fejlődési irányunk.

Ókovács Szilveszter, Plácido Domingo - Fotó: Nagy Attila

Nem az Art&Culture része, de a BMW brandhez tartozik a MINI is. Amikor 2017 februárjában bevezették a MINI Countrymant, és a márka egyik nagykövete az Opera Étoile-ja, Leblanc Gergely lett, elhangzott, hogy ezzel az autómodellel további célcsoportok felé szeretnének nyitni. Kik ők, és sikerült-e elérni őket a táncművészeten (és a másik négy nagykövet, azaz Zoób Kati, Nagy Ervin, Szabó Gabriella és Jókuti András segítségével a divat, a színház, a sport, és a gasztronómia vonalán) keresztül?

SA: Míg a BMW-t itthon sokan ismerik és elismerik, addig a MINIt inkább egy kicsi autóval azonosítják. Ezen szeretnénk változtatni. A márkanagyköveti programunkban nagy szerepet játszik Leblanc Gergely, aki egy fiatal tehetség, és elképesztő sikereket tudhat maga mögött. Ő egy Clubmannel jár, ami egy gentleman típusú, laza, de elegáns modell. Az Opera különleges fotózást szervezett a kérésünkre az Operaház előtt, ahol bemutattuk, és átadtuk neki az autóját, és azóta több rendezvényen is részt vett nagyköveti minőségében. Ezek apró, de fontos lépések, mert a MINI márkát egy hazai szereplőhöz lehet kötni. Ez hosszútávon működőképes eszköznek bizonyult, hiszen az értékesítésben tavaly olyan sikert tudtunk elérni a MINI-vel, ami korábban nem volt tapasztalható Magyarországon.

Mik az Operával való együttműködés következő lépései?

SA: Számunkra is nagyon izgalmas időszakot jelent majd az, amikor megnyílik az Eiffel Műhelyház, mert olyan terek és agóra jön létre, ami itthon egyedülálló. A premierek számát illetően nem aggódunk, mert ez Ókovács Szilveszter főigazgató úr és csapatának köszönhetően világszintre emelkedett: mindig van újdonság, mindig van valamilyen különlegesség, amire meg tudjuk invitálni az ügyfeleinket. A MINI-hez kapcsolódó kezdeményezéseinket szeretnénk tovább építeni, de a márkanagyköveti kört bővíteni egyelőre nem tervezzük, az Art&Culture programunk pedig egy kontinuitás.

MDS: Természetesen hosszútávú együttműködésben gondolkodunk. Az elmúlt években rengeteg előadásunk, eseményünk volt. Az Operaházban mutattuk be például a BMW 7-es sorozatát 2015-ben, amely a kínálatunk zászlóshajója. Ezek a megmozdulások egyfajta laboratóriumai az innovációnak. Tudjuk, hogy az Opera művészei igen magas szintet képviselnek, és nagyon várjuk már, hogy a korszerűsítés után újra ott láthassuk őket a megújult Operaházban. Az intézmény a gyerekekre is figyel, és többek között az OperaKaland vagy az Opera Nagykövetei programmal aktívan támogatja a diákok képzését is. Azt gondolom, minden körülmény adott egy nagyobb periódust átívelő partneri kapcsolathoz.

Az Opera történetének fontos pontja volt a BMW OperaKlub 2015. február 6-i megalapítása. Ez egy exkluzív társaság, amely az Opera pártfogóit gyűjti egybe, működését pedig a BMW nagyvonalú támogatása biztosítja. Milyen előnyökkel jár a BMW Group számára az együttműködés e mozzanata?

MDS: A támogatói kör tagjai a premierekre meghívást kapnak, de lehetőségünk van más vendégeket is invitálni. Ezzel olyan nívós kulturális élményt tudunk nekik nyújtani, ami egyszerre köthető az Operához és a BMW-hez.

SA: Az OperaKlubon belüli, a magyar média világának legjelentősebb képviselőit tömörítő médiaplatform is egy nagyon fontos kezdeményezés, amelynek a BMW kiemelt és aktív szereplője.

Salgó András - Fotó Rákossy Péter

A vállalatcsoport egész éves, globális értékesítési mutatója folyamatos emelkedésben van. 2017 októberéig a 2016-os esztendő hasonló időszakához képest 3,4 százalékos erősödést könyvelhettek el. Ennek az eredménynek az elérésében nyilvánvalóan fontos szerepe van a hazai tevékenységnek, továbbá a hatékony kommunikációnak és a jól kiválasztott marketingstratégiának is. Melyik lehetett az az impulzus, ami leginkább megfoghatta a vásárlókat, és ehhez a teljesítményhez mennyiben járult hozzá az Operával való partneri viszony?

SA: Marketingkommunikációs vonalon olyan kreatív anyagok készültek, ami egy bemutatóhoz vagy egy konkrét mű filozófiájához kapcsolódtak. Az Opera magazinban vagy a Műsorkalendáriumban megjelenő hirdetéseinkben például olyan autómodelleket tudtunk megjeleníteni, melyek valamilyen módon adott darabokhoz tematikusan illeszkedtek. Az Estélyek (Shakespeare, Háry, Ring) alkalmával tizenkét autóból álló limuzinszolgáltatás segítette a vendégek kényelmét. Az exkluzív esemény rendkívüli láthatóságot biztosított, a BMW Group müncheni központjában is komoly visszhangja volt.

A BMW Group 2016. március 7-én ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. Milyen mértékben fog hozzájárulni a következő száz év sikereihez a cég kulturális, és ezen belül az Operával való közös munkája?

MDS: Nagyon boldogok vagyunk, hogy az Opera együtt ünnepelte velünk ezt a jeles évfordulót! Ez egy Wagner-esttel egybekötött fantasztikus esemény volt, ahol nemcsak az ügyfelekkel, de a partnerekkel és az újságírókkal is találkozni tudtunk. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben is jelentős sikereket fogunk elérni együtt. Ez az intézmény nagy energiákat képvisel, amelyeket mi is szeretnénk tovább erősíteni.

Az amerikai filmesek igazán kihasználták a korszerűsítés előtt álló Operaház utolsó perceit. Sorozatgyilkosságok, nyomozás, titkok, ügynökök szerelme, kémek harca – ezek a főbb motívumai azoknak a filmalkotásoknak, amelyek hátterében oly ismerős terek tűnnek fel.

Ki gondolná, hogy rekkenő hőségben vették fel az amúgy zord képi világú The Alienist című thriller-sorozat egyes jeleneteit? A tavaly augusztusi kánikulában az Andrássy úti Ybl-palota hátsó folyosóin járva-kelve olyan hírességgel futhattak össze a vakáción már túl lévő operaházi kollégák, mint Daniel Brühl. Sokan nem is hittek a szemüknek, pedig a Goodbye Lenin! és a Becstelen Brigantyk című opuszokból is ismert barcelonai születésű, német színész igazán kedvesnek bizonyult. A több nyelven is kiválóan beszélő Brühl a The Alienistben épp Dr. Laszlo Kreizlert, a magyar származású kriminálpszichológust alakítja, de nem ez az első magyar vonatkozású munkája: a Báthory Erzsébetről szóló A grófnő című film kapcsán már közelebb került a történelmünkhöz, és néhány hazai helységnév helyes kiejtését is kiválóan elsajátította.

Daniel Brühl és Luke Evans a The Alienist című sorozatban

Személyes megjelenése ezen felül azért is hathatott olyan természetesen, mert a nálunk A halál angyala címen ismert, rejtélyes sorozatgyilkosságok felgöngyölítéséről szóló regényből készült sztori épp az 1890-es években játszódik, vagyis nem sokkal az Operaház megnyitása utáni időkben. Másrészt Brühl rendelkezett némi helyismerettel is, hiszen a tavaly márciusi Siegfried-premieren ő is ott ült a nézőtéren. Ahogy jelen volt Wagner operájának előadásán a The Alienist másik főszereplője, a borzalmas halálesetek kibogozást segítő újságírót megformáló Luke Evans is. A sorozat trailere ITT megnézhető. 

Nagyobb titokban zajlott azonban a Red Sparrow (Vörös veréb) forgatása. Az amerikai thrillerben az Oscar-díjas Jennifer Lawrence egy orosz kémet alakít, akinek a CIA egyik ügynökével kell felvennie a kapcsolatot, hogy adatokat szerezzen tőle – minden áron. Az amerikai színésznő a több hónapos forgatás alatt a kiszivárogtatott hírek szerint nagyon jól érezte magát nálunk, és megszerette Budapestet, azt azonban még neki sem sikerült elérnie, hogy itt legyen a film március elejére időzített premierje.

Jelenet a Red Sparrow című filmből

Érdekesség a mindössze huszonhét éves Lawrence pályáján, hogy nem a Napos oldal című filmben nyújtott alakításáért kapott Oscar-díj, hanem Az éhezők viadala hozta meg számára a közönségsikert. Azóta a Joy című alkotásban és az X-Men részeiben láthattuk. Karrierje 2009-ben vette kezdetét a Megváltás című filmmel, amelyben Charlize Theronnal játszik. Apropó Theron! Tavaly nyáron mutatták be itthon az Atomszőke című, hidegháborús témájú kémdrámát, amelyet a balerinamúlttal rendelkező Oscar-díjas művész szintén Budapesten forgatott. Ahogy a 2016-os tavaszi számunkban már beszámoltunk róla, itt tartózkodása alatt ő is ellátogatott az Operaházba, ahol A diótörő és a Rómeó és Júlia című balettokat tekintette meg, majd Solymosi Tamás balettigazgató kalauzolásával a kulisszák mögött üdvözölte a Magyar Nemzeti Balett művészeit. A film trailere ITT megnézhető.

Az Operához köthető hollywoodi névsorhoz a Terminal című disztopikus thriller szereplői is hozzátartoznak. A forgatás 2016 májusában zajlott az Eiffel Műhelyházban, olyan színészek közreműködésével, mint a szintén a Becstelen Brigantykból és a Wayne világából ismert Mike Myers, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című filmben is látott Dexter Fletcher, valamint A Wall Street farkasa című alkotással a köztudatba berobbanó Margot Robbie.

Margot Robbie a Terminál című filmben

Vaughn Stein rendező választása azért esett a MÁV egykori Északi Járműjavítójára, mert stílusában és hangulatában is megfelelt a felvázolt jelenetek felvételére, és valószínűsítették, hogy az Egyesült Királyságban sosem találtak volna ekkora méretű, használaton kívüli komplexumot. A véletlenek játékának köszönhetően a film várhatóan szintén idén tavasszal kerül a nézők elé, tehát ha egy kis kikeleti borzongásra vágyunk, nem kell messzire, csak a legközelebbi moziba mennünk, ahol – ne csodálkozzunk! – egy kicsit az Opera épületeiben érezhetjük magunkat.

A cikk az Opera Magazin február-márciusi számában jelent meg.

Filip Viktória

A címlapon napjaink egyik legnépszerűbb tenorja, a Bécsben élő mexikói születésű Ramón Vargas szerepel. Az ECHO Klassik-díjas művész szerint

„Mexikó olyan ország, ahol a művészetek minden formáját, az irodalomtól a képzőművészetig, nagy becsben tartják, azonban a zene és az emberi hang szeretete mindezek felett áll. Nemcsak szívesen énekelünk, hanem kulturális és társadalmi értelemben is értéke van számunkra a dalnak.”

Ilyen szellemben ad dalestet a Festspiele magazin szerint a világ legjobb tenorja március 19-én, az Erkel Színházban.

Ramón Vargas 

A lapban interjú olvasható Kobajasi Kenicsiró világhírű karmesterrel is, a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny egyik zsűritagjával, akinek karrierjét az 1974-es, a Magyar Televízió első karmesterversenye indította el.

„Soha nem felejtem el azt a sok kedvességet, és azt az óriási szerencsét, amiben részem volt – nyilatkozta a maestro az Opera Magazinnak. – 1974 előtt, amíg Japánban éltem, Kodály és Bartók csak nagy nevek voltak számomra, de soha nem tanultam zeneműveiket, csak Magyarországon kezdtem el megismerni a munkásságukat.”

Kobajasi Kenicsiró (fotó: Felvégi Andrea)

Személyesen kérdeztük a március 12-én jubileumi esttel jelentkező Lukács Gyöngyit, az évad Kamaraművészét, H. Zováthi Alajost, a BalettKalandról nyilatkozott Ókovács Szilveszter főigazgató, Dr. Kiszely Noémi az Erkel Programiroda vezetője és Solymosi Tamás balettigazgató, aki egy másik cikkben a március 16-tól műsorra kerülő A bahcsiszeráji szökőkút új kiállításáról, a fölfrissített díszletekről és jelmezekről, valamint az eredeti koreográfiáról mesélt. Stratégiai partnerünk, a BMW Group Magyarország ügyvezető igazgatójával Massimiliano Di Silvestrével és Salgó András kommunikációs vezetővel a két intézmény kapcsolatáról, a partnerség eddigi eredményeiről és jövőbeli céljairól beszélgettünk.

A külföldi művészek közül Fabio Ceresa, az április 21-től látható Az álarcosbál rendezője, Aleksandrs Antotnenko és Johan Reuter az Opera a Müpában című sorozat sztárvendégei nyilatkoztak a Magazinnak, összefoglaló olvasható továbbá A Ring gyűrűi-évadban szereplő, Wagner-hatású programokról, felvillanyozó tények a világosítók munkájáról, helyzetjelentés az Operaház korszerűsítéséről, valamint az Andrássy úti Ybl-palotában forgató hollywoodi hírességekről.

Jennifer Lawrence a Red Sparrow c. filmben 

Március 25-én lesz éppen száz esztendeje annak, hogy Párizsban elhunyt Claude Debussy, a zenei impresszionizmus legnagyobb alakja. Ő ugyan mindössze egyetlen operát komponált, ám a Maurice Maeterlinck azonos című szimbolista drámáján alapuló Pelléas és Mélisande a botrányos ősbemutató óta már rég a 20. század klasszikus operai remekművei közé számít: 

Szintén száz éve, 1918-ban történt, hogy május 24-e estéjén a Magyar Királyi Operaházban sor került A kékszakállú herceg vára ősbemutatójára. Bartók Béla egyetlen operája az intézményt irányító intendáns, a sokoldalú tethetségű gróf Bánffy Miklós minőségérzékének köszönhette, hogy hét évvel az elkészülte után végre eljutott az Operaház közönsége elé. A centenárium estéjén a Kékszakállú Eötvös Péter vezényletével és Kasper Holten rendezésében lesz majd újra látható és hallható. 

Ugyancsak a magyar operatörténet jeles évfordulójához érkezünk majd el június 15-én, hiszen akkor lesz Erkel Ferenc halálának 125. évfordulója. Az 1893-ban elhunyt mester művei nélkül valósággal elképzelhetetlen lenne a hazai operakultúra. A Hunyadi László és a Bánk bán örök repertoárdarabunk, s nemrég első operáját, a Bátori Máriát is hallhattuk egy nagyszerű koncertszerű előadáson, amelynek hanganyaga azóta meg is jelent a MagyarOpera200 lemezgyűjtemény részeként. 

1868. június 21-én Münchenben tartották A nürnbergi mesterdalnokok ősbemutatóját. A 150. évfordulójához elérkező vígopera sokak szerint a legszerethetőbb Wagner-mű, s főszerepe egymást követő baritonnemzedékek szerepálma. Hans Sachs III. felvonásbeli monológját idézzük a múlt század nagy magyar Sachsa, Losonczy György előadásában: 

Karmesterként és zeneszerzőként egyaránt megkerülhetetlen és beskatulyázhatatlan 20. századi művészegyéniség volt Leonard Bernstein, akinek születési centenáriumáról augusztus 25-én lesz majd okunk megemlékezni. A Müpa és a Fesztiválzenekar immár hagyományos, közös maratonja már korábban, február 4-én egy teljes napot szentel majd Bernsteinnek, akinek legsikeresebb színpadi műve, a West Side Story pár éve meghódította az Erkel Színházat is. 

Október 19-én lesz 50 éve annak, hogy az Operaházban megtartották Szokolay Sándor második operája, a Hamlet ősbemutatóját. Másfél éve, 2016 májusában, a magyar opera hónapjában újra hallhattuk ezt a figyelemreméltó művet, s akkor blogunk is külön posztban foglalkozott a Hamlet keletkezésének történetével.

Végül november 13-án megemlékezhetünk majd Gioachino Rossini halálának 150. évfordulójáról. Az operai vidámság örök mesterét legutóbb az Olasz nő Algírban bemutatójával ünnepelte az Erkel Színház - és közönsége: 

Csajkovszkij utolsó balettzenéje, a Marius Petipa koreográfiája számára komponált Diótörő 1892-ben először Szentpétervárt, majd hamarosan az egész világot meghódította, ám Budapestre, a Magyar Királyi Operaházba csak jóval később jutott el. Csupán 1927-ben, Radnai Miklós igazgatói működésének harmadik évében, pár nappal karácsony előtt mutatták be ugyanis az ünnepi időszakkal nagyon is összeillő balettet. Az akkori alkotógárda tagjai közül ma alighanem a díszletterveket elkészítő Oláh Gusztáv tekinthető a legismertebbnek, de a tánctörténet iránt érdeklődők számára talán ismerősen csenghet a női főszerepet táncoló, „virtuóz lábtechnikájú” Ptasinszky Pepi neve is.

Marius Petipa

Habár köztudott, hogy legendássá nem ez a produkció, hanem A diótörő több mint két évtizeddel későbbi bemutatója vált, az azért még így is jócskán meglepő lehet, hogy milyen csekély lelkesedést váltott ki a balett és zenéje a magyar sajtó 1927-es képviselőinek többségéből. A korszak legnagyobb példányszámú napilapja, Az Est például „egyenesen érthetetlennek” minősítette az operaházi direkció döntését, vagyis A diótörő műsorra tűzését. Majd a kritikus kevéssé imponáló tájékozottságról tanúbizonyságot téve ekképp értékelte a mégiscsak bemutatott művet:

„Nem ok nélkül nem játsszák sehol sem ma ezt a Csajkovszki[j] balettet, amelynek zenéjét inkább a hangversenyteremből, szvit-feldolgozásából, kedveli a közönség. A kései Csajkovszki[j]nak vérszegény, erőtlen muzsikája A diótörő, amelyet legfeljebb az orosz balett színpadi fantáziája, mesterségbeli művészete tudna ma életképessé tenni.”

Az Esti Kurír nevű korabeli orgánum a zene elavultságát emlegette, midőn minden kétely nélkül megállapította, miszerint: „Ez a zene mindössze harmincöt éves. De harmincöt év alatt hetvenet öregedett.” A Pesti Hírlap ítésze hasonlóan vélekedett, amikor A diótörőt „vieux jeu”-nek, vagyis régi játéknak nevezte, majd hozzátette: „És ha már „vieux jeu”, akkor az legyen Delibes.” A Magyarország műbírálója mindezt még azzal fejelte meg, hogy A diótörőt nemcsak idejétmúltnak bélyegezte, de egyszersmind „Csajkovszki[j]nak már a maga idejében is gyenge műve” gyanánt írt arról.

A Pesti Napló cikkírója viszont egyszerre sajnálta le Csajkovszkij művét és bírálta az Operaház döntését:

„Sajnos, a »Diótörő«-ben Csajkovszki[j]t cserbenhagyta invenciója; a kiváló orosz muzsikus azonban igazán nem tehet róla, hogy operaházunk éppen ezen az igénytelen kompozíción keresztül mutatja be »Csajkovszki[j]t a tánckomponistát« a budapesti közönségnek.”

Mindezek után talán már nem is meglepő, hogy amikor a Budapesti Szemle zenekritikusa, Papp Viktor áttekintette az 1927-es esztendő zenei-zenés színházi eseményeit, akkor A diótörő bemutatójához elérve így ítélkezett:

„Csajkovszki[j] az egész világ előtt egyik legragyogóbb mester s mégsem maradtunk volna szegényebbek, ha nem ismerjük meg A diótörőt.” Papp egyúttal rámutatott arra is, hogy „a balettkérdés gyökeres revízióra szorul. Diótörő és Ezüstkulcs című revük nem valók az Operaház színpadára.”

Revü? Vérszegény? Igénytelen? Gyenge? Hja, bizony: tévedni emberi dolog…

Szerelem nélkül jószerint alig akad opera, ám természetesen a szeretet megannyi más aspektusa sem hiányozhat az operairodalom népszerű műveiből. Gounod Faustjában például a testvéri szeretetet, egészen pontosan a húga iránt táplált féltő érzéseket énekli meg a hadba induló Valentin a maga slágeráriájában. "Óvd meg a húgomat, / Bús árvaságban el ne hagyd, / Védd meg õt Uram, Istenem, / Légy pártfogója fenn a mennyekben, / Vedd oltalmadba õt, / Óh, el ne hagyd!" - többek közt így kéri a Mindenhatót Valentin híres imájában:

Az anyai szeretetnek is vannak emlékezetes operaszínpadi megnyilvánulásai a nemzetközi és a magyar repertoárban egyaránt. Mi most Verdi operájából, Az álarcosbálból idézzük Amelia 3. felvonásbeli áriáját, benne a férje által hűtlennek vélt asszony kérésével: "Engedd, hogy égõ ajkam / Egyetlen édes szép gyermekem arcát érje. / Ha nõd hiába kéri ezt a drága nagy kegyet, / Ó, tán a bús anya könnye / Meglágyítja majd szívedet."

A fiúi szeretet tán legszebb operai pillanata ugyancsak Verdi-operából való: A trubadúr utolsó felvonásából. A Verdi-operákban oly ritka anyafigura A trubadúrban Azucena - korántsem szabványszerű - alakjában lép elénk, s a záró képben őt nyugtatja-altatja fia, vagyis nevelt fia, Manrico:

Valójában már ez a szeretet sem volt vérségi alapú, hát még a barátok között kialakuló kötődés, amely ugyancsak számos operában elénk kerül, általában szép kettősök megszólaltatása révén. Ilyen slágerduett például Nadír és Zurga kettőse Bizet operájából, A gyöngyhalászokból:

Végül zárja a szeretet áriáinak ízelítőül szánt sorát egy korántsem hétköznapi szeretettípus: a viszonzatlanul szerelmes férfiú lemondásra is kész, csendes és segíteni vágyó szeretete. Apásabb kivitelezésben ilyen az Adriana Lecouvreur Michonnet-ja: Cilea operájának színigazgatója természetesen sztárjába, a nagy színésznőbe, vagyis a címszereplőbe szerelmes. Áriát azonban ne tőle, hanem Csajkovszkij operájából, A pikk dámából idézzünk, ahol is Jeleckij herceg magándalában pontosan megfogalmazza, mi mindenre is kész egy ilyen nemes férfilélek:

A szicíliai származású francia tenoristát, mint sok más, a nyolcvanas években feltűnt tehetséget, Luciano Pavarotti énekversenye ismertette meg a világgal. Roberto Alagna 1988-as, modenai versenygyőzelmével úgy rajtolt el rögvest a világkarrier felé, hogy a huszonöt éves fiatalember még épp csak belekóstolt az operaéneklésbe. Egyik legelső operai alakításának esendő színvonalú videófelvétele máig érzékletessé teheti számunkra, milyen kirobbanó és erőtől duzzadó formában indult pályáján a korábban a popénekléssel is kacérkodó majdani sztártenor:

A Traviata Alfredója mellett kevéssel utóbb egy másik szólam is emblematikus Alagna-szereppé vált. 1994-ben ugyanis Alagna Rómeó szerepét énekelte a londoni Covent Gardenben, s ez a Gounod-produkció őt, valamint Júliát éneklő partnernőjét, Leontina Vaduvát is a kilencvenes évek legkeresettebb énekesei közé emelte:

Álompárjává ekkoriban, mint azt minden operakedvelő jól tudhatja, a román szoprán, Angela Gheorghiu vált, ám Alagna más énekesnők oldalán is emlékezetes előadások részese volt. Ilyen előadás volt például Riccardo Muti Rigolettója a milánói Scalában, ahol a mi Rost Andreánk alakította Gildát a csábító Alagna partnereként:

Alagna szenvedélyessége, mi tagadás, olykor sértődésekhez és összeütközésekhez is vezetett. E téren a legemlékezetesebbé az a 2006-os kirohanása vált, amikor is a Scala Aida-produkciójának második előadásán, a Radames románcát követő szórványos ellenszenvtüntetés hallatán szó szerint kirohant a színpadról, meglepve ezzel többek közt jelenetbeli partnerét, az Amnerist éneklő Komlósi Ildikót. Szerencsénkre a Zeffirelli által rendezett Aida első előadásáról felvétel is készült:

Roberto Alagna temperamentumát, áradó szenvedélyét másként is illusztrálhatjuk, hiszen rendelkezésünkre áll néhány kalózfelvétel arról a londoni Szerelmi bájital-előadásról, amely meghatóan nyilvánvalóvá tette a közönség számára a tenor és színpadi partnernője, a szoprán Aleksandra Kurzak közötti kémiát.

Alagna-Nemorino Adinájáról, vagyis a Ring Estély másik sztárvendégéről, Aleksandra Kurzakról egy későbbi poszt szóljon majd!