A legtöbben oratóriumként ismerjük, noha szerzője eredetileg színpadra szánta: Carl Orff Carmina Buranája különleges előadásban most az Erkel Színház színpadán.

Fotó: Rákossy Péter

Cantiones profanae cantoribus et choris cantandae comitantibus instrumentis atque imaginibus magicis, vagyis Profán dalok énekesekre és énekkarra, hangszerek és vetített képek kíséretében: ezt az értelmező alcímet viseli Carl Orff (1895-1982) leghíresebb műve, a Carmina Burana. Akárcsak a cím, az alcím is latin, hiszen a mű túlnyomó része is latin nyelvű. A Carmina Buranában felhangzó szövegek ugyanis a bajorországi Benediktbeuren bencés kolostorában őrzött dal- és versgyűjteményből valók, amely középkori vándordiákok és kóborló barátok úgynevezett vágáns költészetének igazi kincsesbányája: latin, alnémet és ófrancia nyelven.

De a latin nyelvű alcímnek van még egy érdekessége: ki- és megkerüli az opera és az oratórium műfajának említését is. Orff szcenikus kantátája az eredeti elképzelés szerint pantomimikus színpadi játék keretében jutna a közönség elé. Igazi összművészet, Gesamtkunstwerk gyanánt, mely fogalom legszemélyesebb értelmezését így adta az idős Orff, Juhász Elődnek nyilatkozva: "...a Gesamtkunstwerk nem valamiféle módszer, vagy kezelésmód. Nálam ez olyan magától értetődő, mint ahogyan beszélek. Ez az én kifejezésmódom: a színház a maga eszközeivel, kellékeivel."

Az 1937-ben, Frankfurtban bemutatott Carmina Burana, amely a komponista Trionfi (Diadalmenetek) című triptichonjának első része, rögtön egy olyan kórusszámmal indul, amely valósággal példátlan népszerűségre tett szert a 20. századi zeneirodalomból.

A Carmina Buranát indító, majd lezáró O fortuna alighanem még azok számára is ismerős lehet, akik sohasem kultiválták sem az operákat, sem az oratóriumokat. Filmekben, tévésorozatokban és reklámokban egyaránt gyakran felhangzik ugyanis ez a lenyűgözően hatásvadász kompozíció:

S a Carmina Burana egésze méltó ehhez az elsöprően lendületes indításhoz. Például a mű kocsmabéli szakaszát (In taberna) nyitó nagyszerű bariton szóló, az Estuans interius:

Vagy épp az ennek közvetlenül a nyomában felhangzó, valóságos tenorbravúrt követelő, mert igen kényelmetlen fekvésű, bizarr hattyú-gyászdal, az Olim lacus colueram:

No és persze a szoprán szólistának is jut igényes és egyúttal hálás énekelnivaló, méghozzá az udvari szerelmet megidéző harmadik nagy műegységben (Cour d'amours):

Szeptember 22-én, szombaton este most izgalmas előadásban jut majd az Erkel Színház közönsége elé a Carmina Burana. Orff elképzeléseinek szellemében, a vezénylő Bogányi Tibor koncepciója ugyanis a legmodernebb látványtechnikákkal, így 3D-s vetítésekkel kecsegtet. S az énekes szólisták, vagyis Miklósa Erika / Rácz Rita, Horváth István és Szegedi Csaba / Haja Zsolt mellett a Magyar Nemzeti Balett táncosainak is jut majd szerep a produkcióban, amelyet minden alkalommal a Bordó Sárkány Régizene Rend "előhangja" fogja felvezetni.

Az Opera ebben az évadban nemcsak világgá megy, de körbejárja az országot és az egész Kárpát-medencét is. A jelszó: Operát az Operából!

Amióta csak világ a világ, az opera és a balett műfajának alkotói és előadóművészei egyként arra törekednek, hogy testközeli élményt teremtsenek a mindenkori közönség számára. Akár úgy is, hogy elhagyják a maguk – rendszerint fényes és cirádás – otthonát, s felkerekednek olyan helyszíneken játszani, ahol új közönséggel találkozhatnak – és kerülhetnek meghitt közelségbe.

Az Opera történetében is bőven találhatunk példát ilyen alkalmi, sőt rendszeres vállalkozásokra. 1934 és 1937 között például így települt ki minden júniusban a Magyar Királyi Operaház társulata Tatára, egészen pontosan a Tata-Tóváros-i Angolkertbe, ahol a karmesterként is közreműködő gróf Esterházy Ferenc kezdeményezésére számos operát és balettet előadtak e pár év során. Rendszerint Ferencsik János és Oláh Gusztáv művészi irányítása alatt olyan műveket láthatott itt a publikum, mint a Bajazzók, a Tannhäuser, vagy épp a XIX. század híres balerinájáról mesélő táncjáték, az Elssler Fanny.

Amíg Tatán a művészek elsősorban az arisztokráciával kerülhettek újszerű összeköttetésbe, addig a nyolcvan éve megnyitott Margitszigeti Szabadtéri Színpad operaelőadásai jóval szélesebb és változatosabb közönségrétegek számára készültek. 1949-et követően különösképpen, hisz ekkortól ráadásul egy bő évtizeden át az Opera dominálta és irányította a margitszigeti program összeállítását.

1948 januárjában pedig egy egészen új típusú kezdeményezésről számolt be a sajtó:
„Megindult a gördülő opera. Hétfőn a Dalszínház sajtófogadásán Tóth Aladár, a MÁV részéről pedig Varga elnök ismertette a Pécsett a Traviatával debütáló opera-stagionét. A két intézmény összefogása az Opera fiataljainak fokozott szerepeltetését, a vasutasság, munkásság, diákság ingyenes zenei kiszolgálását jelenti.”

A Gördülő Opera, minden ideológiai terheltségével együtt is, értékes kezdeményezés volt, ezért is kelhetett pár esztendeje új életre. A felfrissített koncepciójú Gördülő Opera, vagy épp az évadindító utcai kitelepülések által jelzett nyitás most a 2018-19-es évadban magasabb szintre emelkedik. A turnékban is oly gazdag szezon során ugyanis az Opera szinte házhoz viszi az élményt tíz megyeszékhely közönsége számára. Operát az Operából! – ez a gyűjtőneve a változatos rendezvényeknek, amelyek szimfonikus koncertet, gálaestet, balettet és koncertszerű operaelőadást is kínálnak majd sokfelé: a négyestés „Operát az Operából-bérlet” állomásai Veszprém, Kaposvár, Szekszárd, Zalaegerszeg, Kecskemét, Tatabánya, Salgótarján, Eger, Nyíregyháza, Békéscsaba lesznek. A középpontban természetesen az évad vezércsillagával, Giacomo Puccinivel, akinek operái közül a Bohémélet, a Tosca és a Turandot is körbejárja majd az országot. Mi több, a Bohémélet jövő februárban és márciusban a határon túlra, így Dunaszerdahelyre, Újvidékre, Nagyváradra és Szatmárnémetibe is eljut majd az Opera művészeivel.  Az Operát az Operából! előadásairől és helyszíneiről bővebb információt ITT olvashat. 

Nehéz volt bejutni Az álarcosbál előadásaira, nagy volt az érdeklődés. A második szereposztás premierjét még az egyébként Londonban élő, de épp Budapesten tartózkodó világhírű zongoraművész, Frankl Péter is megtekintette nagy sikerű kamarakoncertje és mesterkurzusa között.

Úgy tudom, az opera, mint műfaj, gyerekkora óta nagy szenvedélye…

…Az álarcosbál pedig szívügyem, sok emlékem fűződik hozzá. Az egyik ilyen, amikor Simándy József épp hangszálproblémákkal küszködött, és egy operáció után Gustavóként tért vissza az Operaház színpadára. A nézőtéren lélegzetvisszafojtva hallgattuk, hogyan sikerül megformálnia ezt a szerepet. Amikor megjelent a színen, tapsvihar tört ki, és a kezdeti apró bizonytalanságok ellenére végül nagyon jól sikerült az előadása.

Frankl Péter (Fotó: Nagy Attila)

A mostani elnyerte tetszését?

Az első szereposztásban éneklő Alexandru Agachét többször hallottam már a londoni Covent Gardenben, ahol többek között Solti György dirigálásával a Simon Boccanegrát énekelte. Szerettem volna hallani Fekete Attilát is, de nagyon örülök, hogy végül Molnár Leventéhez volt szerencsém, mert kitűnő énekes. Az ukrán tenor, Mykhailo Malafii is nagyon jó, Rálik Szilvia igen karakteres művész, és a karmester, Michelangelo Mazza is hozzájárult a sikeres előadáshoz.

Mindig ellátogat az Operába, ha itthon koncertezik?

Ha tehetem, természetesen! Tavaly decemberben láttam a Jancsi és Juliskát, és a Kovács János dirigálta zenekar igen jó formában játszott. 2014-ben Gluck Íphigeneia Tauriszban című operáját néztem meg barátom, Vashegyi György vezényletével és Alföldi Róbert rendezésében. Nagyon érdekes, kiváló előadás volt. Idén novemberben ismét jövök, a Műsorkalendáriumot átböngészve jó pár érdekességet találtam. A Puccini-évadban az olasz komponista ritkán játszott operái, például az Edgar, szintén felkeltették a figyelmemet.

Biztosan olvasott az Opera október-novemberi New York-i vendégszerepléséről is. Bár már harminc év után visszavonult a Yale katedrájáról, el tud látogatni pár előadásra a Koch Színházba?

Sajnos nem, bár szívesen megnézném a Sába királynőjét, amit még sosem láttam.

A növendékeit gyakran kapacitálja, hogy nézzenek meg egy-egy operaelőadást?

Évtizedek óta ezt prédikálom, mert nem lehet valakiből jó muzsikus – pláne zongorista –, csak ha tájékozott a zenei műfajokban. Ahhoz, hogy megfelelően el tudjon játszani valaki egy Mozart-zongoraversenyt, ismernie kell a szimfóniáit, az operáit, más hangszerekre írt darabjait. Nem elég csak egy konkrét művel foglalkozni, a stílust és a hangzást is meg kell találni. Más egy forte Mozartnál, Haydnnál vagy Beethovennél. Frazeálni, karakterizálni is kell tudni, ehhez pedig nagy segítséget jelentenek az operák, amelyek a legtermészetesebb hangszerre, az emberi hangra épülnek.

Ön mikor járt először az Andrássy úti Operaházban?

Gyerekkorom óta rajongok a műfajért, öt-hat éves lehettem, amikor a szüleim elvittek, először A sevillai borbélyra, utána pedig az Aidára. A háború befejezése előtt kerültem be a Zeneakadémiára, és mint minden növendék ingyen beülhettem az Operaház harmadik emeletére, így sok időt töltöttem ott. Bizonyos szempontból szerencsés időszak volt ez, mert bár külföldről csak nagyon kevés énekes érkezett, és mi sem utazhattunk, de így itthon a legjobb magyar énekeseket hallhattuk, többek között Székely Mihályt, Svéd Sándort, Simándy Józsefet, Osváth Júliát, Gyurkovics Máriát.

Tizenéves voltam, amikor Otto Klemperer vezényletével hallhattam az öt Mozart nagyoperát, Beethoven Fidelióját, és három Wagner-művet (Lohengrin, A walkür, Mesterdalnokok), továbbá dirigált Traviatát, Hoffmann meséit, és számos koncertet is. Érdekes történet, amikor Klemperer a monda szerint beleszeretett a nagyszerű színésznőbe, Mészáros Ágiba, aki akkor a Nemzeti Színházban Puckot játszotta a Szentivánéji álomban. Klemperer pedig legalább egy tucatszor dirigálta ott Mendelssohn kísérőzenéjét, végighallgatva az előadást magyarul, hogy a közelében lehessen.

Klemperer előadásain döbbentem rá, hogy nem lehet Mozartot játszani úgy, ha nem ismerjük az operáit, mert a zongoraversenyekben pontosan azok a karakterizálások fordulnak elő, mint zenedrámáiban. Ha Schubertet adunk elő, tudnunk kell, hogy a komponista legfontosabb területe a dalirodalom volt. Mindig az emberi hangból és az énekelt melódia frazeálásából kell kiindulni.

Frankl Péter (Fotó: Nagy Attila)

1958-ban hagyta el Magyarországot, és először Párizsba költözött. Ott milyen volt akkor az operaélet?

1956 őszétől már kijártam a francia fővárosba, mert rendelkeztem érvényes útlevéllel. A párizsi operában láttam egyik szilveszteri előadásként a Sebestyén György vezényelte Borisz Godunovot, amelyben Székely Mihály énekelte a címszerepet – magyarul. Három évig maradtam Párizsban, így rendszeres operajáró voltam ott is. A szintén Sebestyén vezényelte Così fan tutték különösen emlékezetesek maradtak számomra.

1961-ben miért döntött mégis úgy, hogy Londonba költözik?

1957-ben bár megnyertem a párizsi Marguerite Long Zongoraversenyt és imádtam Párizst, de annak idején az általános zeneélet számomra sok kívánni valót hagyott maga után. Onnan többször mentem Londonba, ahol minden szempontból sokkal otthonosabban éreztem magam és ezért elhatároztam, hogy odaköltözöm. Sikeres bemutatkozásom következtében hamarosan megnyíltak előttem az angol nyelvű országok (Amerika, Ausztrália és Dél-Afrika) kapui is.

Mikor tért vissza Magyarországra?

Tizennégy évig voltam távol, 1972-ben jöttem vissza koncertezni először, és attól kezdve megint rendszeresen jártam az Operaházba. Mihály András – korábbi kamarazene tanárom – 1978-tól lett igazgató, kapcsolatban voltam úgyszintén Petrovics Emillel, és Szinetár Miklóssal is. A korán elhunyt Polgár Lászlót szintén többször hallottam, Komlósi Ildikóval pedig, akivel nemrég Brahms Brácsadalait vettük lemezre, múlt nyáron gyönyörű Trubadúrt láttam a Margitszigeten.

Több koncertet is adott az Opera épületeiben.

Az Erkel Színházban 1955-ben egy verseny díjaként játszhattam Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét. Ezen a hangversenyen a két másik díjazott, Gabos Gábor és Vásáry Tamás is fellépett. Felejthetetlen alkalom volt számomra, amikor sok évvel később Brahms B-dúr zongoraversenyét játszottam Ferencsik János vezényletével. Az Operaházban háromszor léptem fel a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának elnök-karnagyaival, Erich Bergellel, Rico Saccanival és később Vashegyi Györggyel.

New York milyen operaélményeket adott Önnek?

1965-ben, amikor még a Lincoln Center meg sem nyílt, a régi épületben a Karl Böhm vezényelte Wozzecket hallottam. A Metropolitanben többek között láttam Herbert von Karajan vezényletével és rendezésében A Rajna kincsét – vagyis nem nagyon láttam, annyira sötét volt a színpadkép... Filmszínházi közvetítésben mostanában hallottam a ritkán játszott gyönyörűséges Verdi operát, a Luisa Millert remek előadásban, ahol Domingo tündökölt az apa szerepében, továbbá a Covent Gardenből Verdi Macbeth-jét és Sosztakovics Lady Macbeth-jét a ragyogó Antonio Pappano vezényletével. A mozis megoldásnál egyébként megvan az a nagy plusz, hogy szünetben interjúkat láthatunk a karmesterrel, énekesekkel arról, hogy mi történik a kulisszák mögött, ahová szintén betekinthetünk, és ez rendkívül érdekes tud lenni. Ha nem lehetünk személyesen éppen abban a városban, ahol az adott produkciót bemutatják, ez a megoldás nagy adomány mindenki számára a világon.

Érdekelnek a kortárs operák is. Az azóta megszűnt New York City Operában láttam Ezra Laderman Marilyn Monroe utolsó napjairól készült művét. A Glyndebourne-i Operafesztiválon ott voltam Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című remekének premierjén. Tervezem megnézni Kurtág György első operáját, amit novemberben mutatnak be a milánói Scalában, és Thomas Adès műveire is kíváncsi vagyok.

Ha valaki idegenkedik ettől a műfajtól, hogyan tudná meggyőzni arról, hogy érdemes zenedrámát nézni?

Számomra felfoghatatlan, ha valaki nem szívesen hallgatja az énekhangot. Nekem például Dietrich Fischer-Dieskau sokkal többet árul el Schubertről, mint számos kitűnő zongorista. Talán egy kivétel volt: Fischer Annie – akit gyerekkorom óta csodáltam és akihez évtizedes barátság fűzött – mert az a természetesség, ahogy a különböző zenei stílusokat interpretálta, mindig meggyőzött. Egyébként tendencia – főleg Amerikában –, hogy a közönség – és sajnos néhány hangszeresről is tudok –, nem igazán szereti az emberi hangot. Én rajongok érte, és egyik régi vágyam volt, hogy eljátsszam olyan dalciklusokat, mint például Schuberttől a Winterreise, és Schumanntól a Dichterliebe. Ez szerencsére megadatott, és talán a jövőben is lesz még rá alkalmam.

A tanításban milyen főbb irányvonalak mentén haladt?

Meg kell találni, hogy melyik zeneszerző miben más. Beethovennél a piano p betűje egyfajta cantabile, éneklő hangot, nem pedig a semmit jelöli. Haydn, Mozart alig írtak be dinamikát a kottáikban, így az előadónak saját magának kell megoldani azt, hogy a mozarti forte nem lehet azonos a beethovenivel. Tulajdonképpen ezért kezdtem el tanítani ötven éven felül, mert azt éreztem, hogy uniformizálódni kezdett a zenélés, és minden egyformán hangzott. Mindenki a technikai tökéletességre törekszik, és nem látják a fától az erdőt, a zenei emóció háttérbe szorul. A Yale nagynevű egyetem, a zenei tagozat kicsi, és ez tetszett nekem. Összesen 24 zongorista növendék van, szemben például a Juilliard több száz főjével, ami nekem inkább gyári jellegűnek tűnik. A Yale-en hárman voltunk zongoraprofesszorok, mindhármunknak nyolc növendéke volt, mindhárman koncerteztünk, de ha elutaztunk, rá tudtuk bízni a tanítványainkat a másikra – és ez jó dolog. Nem az a lényeges, hogy a diákok bibliaként fogadják el azt, amit a tanáruk mond nekik. Saját maguknak kell kialakítaniuk egy elképzelést azokból az ideákból, amiket kapnak, és meg kell találniuk azt, hogy mi a helyes számukra. Nekik kell megformálniuk az egyéniségüket, mi csak irányt mutathatunk. Változik a világ, mások lesznek a szempontok, de a jó tradíciók valóságosak és folyamatosnak kell, hogy maradjanak.

Visszatérve, amikor operát néz, mire figyel leginkább: a zenei megvalósításra, a rendezésre vagy az énekesi teljesítményre?

Minderre egyszerre. De azt kell, mondjam, manapság a rendezők kerültek a fókuszba – még a kritikusok is főként velük foglalkoznak – a zeneszerző partitúrája helyett, és ez nem szerencsés, de remélem, a hangsúlyok idővel visszaállnak majd. Ahogy említettem, gyerekkorom óta rendszeresen járok operába. 1953 és 1956 között Tóth Aladár sokszor meghívott igazgatói páholyába, egy héten néha ötször is ott voltam. Így ismertem meg az operairodalmat. Az angol fővárosban Solti György, Colin Davis, Bernard Haitink invitáltak számtalanszor a Covent Gardenba. Plácido Domingót egy Bohémélet főpróbáján hallottam először, és azóta is csodálója vagyok. Minden szerepébent láttam. Időközben tenorból bariton lett, nyolcvanadik életévéhez közeledik, és a tizenkettedik baritonszerepet énekli, ami egészen fantasztikus! Tavaly jártam Bécsben, ahol Posa márkit alakította a Don Carlosban felejthetetlenül. Hihetetlen művész és még most is nagy vivőereje van a hangjának. Az egyik legnagyobb élményem vele a Carlos Kleiber-vezényelte Otellóban volt, amit kétszer is megnéztem. A Metropolitan Operában hallottam Kleiberrel egy Rózsalovagot, ami szintén egyedülálló élmény volt. Többekkel beszéltem, akik részt vettek a produkcióban, imádtak vele dolgozni és azt mondták, olyan volt az egész, mintha kamarazenéltek volna. Mindig az énekesekkel együtt lélegzett, és a zenekar egy pillanatig sem fedte őket.

Ilyen nagy rálátással hova helyezné el a mai Magyar Állami Operaházat az operaszínpadok nemzetközi térképén?

Ezt nem tudom megítélni, mert ahhoz még több előadást kellene látnom Pesten, de elmondhatom, akárhányszor jövök, mindig nagyszerű énekesekkel, karmesterekkel találkozom, és a zenekart is kiválónak tartom.

Filip Viktória

Wagner szándéka szerint a Ring "magában foglalja az egész életet" - 15 órányi játékidő alatt. A sűrítés e csodájának legtöményebb pillanatait ígéri a jövő heti Best of Ring koncert.

"Újból megindít, jobban, mint eddig, témám átfogó nagysága és szépsége: egész életfilozófiám találta meg benne legtökéletesebb kifejezését... [...] Ez a legjobb és a legtökéletesebb alkotás, amely eddig kikerült a tollam alól." Így lelkesedett saját teljesítményéért Richard Wagner, midőn elkészült a Ring szövegével, s ítéletét akkor sem kellett megváltoztatnia, amikor immár zenével és színpadon látta viszont A Rajna kincsétől Az istenek alkonyáig elérő tetralógiáját. Az együtt és egészében először 1876-ban, Bayreuth-ban felhangzó és színre kerülő Ring Wagner közönségére is lenyűgöző hatást gyakorolt, s a rajongók egymást követő nemzedékei voltaképp mind úgy ítéltek, mint a Mester zseniális unokája, a rendező Wieland Wagner, aki így foglalta össze a hatalmas műegész jelentőségét: "A Ring a tükör, amelyet Richard Wagner az emberiség elé tart."

Hiábavaló lenne azonban tagadni, hogy a Ring hatalmas és valósággal embert próbáló terjedelme egyesekre elidegenítően, másokra ijesztően hatott, 1876-ban csakúgy, mint manapság. "Mintha börtönből szabadultam volna" - fogalmazott például Csajkovszkij, miután Bayreuthban végigülte a teljes Ringet, s az elmúlt majd' másfél évszázad során voltak még így ezzel jó néhányan. Nem meglepő hát, hogy többféle próbálkozás történt már arra az utóbbi években-évtizedekben, hogy a Ringből sűrített-rövidített változatot, ilyen-olyan esszenciát állítsanak a közönség elé.

A leghíresebb ezek közül alighanem Lorin Maazel vállalkozása, a The 'Ring' Without Words. A nagy karmester és elismert zeneszerző ugyanis a nyolcvanas évek második felében arra vállalkozott, hogy összeállít és részben meghangszerel egy 70 perces zenekari szvitet a tetralógia leghíresebb-legfontosabb szakaszaiból. 1987-ben a végeredményről a Berlini Filharmonikusokkal lemezfelvételt is készített, s Maazel "szimfonikus szintézise" azóta is fel-felhangzik a világ koncerttermeiben.

Néhány éve a Buenos Aires-i Teatro Colonban arra az istenkísértésre vállalkoztak, hogy elkészítik és bemutatják a nagyjából felére összerántott Ringet. A merész kísérlet megvalósult, jóllehet a produkcióból a bemutatót megelőző hónapban kiszállt az erdetileg kiválasztott rendező (Katharina Wagner) és a karmester, valamint többen a szereplők közül. A hétórás Ring a közönség elé került és ma már DVD-n is forgalomban van, hiszen az experimentális vállalkozást a kamerák is megörökítették:

A mitológiai ismereteknek és a türelemnek híján lévő, remélt jelenkori operaközönség persze pusztán már a Ring ágas-bogas cselekményének sűrített összefoglalására is ígényt tarthat. Ezt a feladatot a legszellemesebben talán a Sidney Szimfonikus Zenekar megrendelésére elkészített, 2013-as animációs film végzi el, mindössze két és fél percben:

Június 11-én az Erkel Színházban és 13-án a pécsi Kodály Központban az ennél tiszteletteljesebb, de nem kevésbé figyelemreméltó vállalkozás ígérkezik. A Best of Ring elnevezésű program a négy zenedráma legnevezetesebb zenekari és énekszámait rendezi egymás mellé: A Rajna kincse Előjátékától egészen Az istenek alkonya Zárójelenetéig. A Ring-esszenciát kínáló koncertek karmestere Kocsár Balázs, közreműködő operaénekes művészei pedig Rálik Szilvia, Kelemen Zoltán és Kovácsházi István lesznek.

A kékszakállú herceg vára 100 éve igencsak zavarba hozta a legtöbb korabeli kritikust.

Bartók Béla egyfelvonásosának 1918. május 24-i ősbemutatója ma már igazi zenetörténeti dátum, korszakos esemény, a huszadik század egyik legjelentősebb operájának első megjelenése a közönség előtt. Ám akkor, a legtöbb néző és éppígy a legtöbb kritikus számára ez a szezonvégi premier csupán egy volt a Magyar Királyi Operaház 1917-18-as évadának bemutatói közül. Igaz, az első találkozás rögtön jelezte, hogy Bartók Béla és Balázs Béla műve valami nagyon mást ad a megszokottnál. Ez a zavar tükröződik az ősbemutató korabeli kritikai visszhangján is.

A kor legolvasottabb (bulvár)lapja, Az Est például így értetlenkedett:

"...kiábrándítóan hat ez a műve azokra, akik a modern magyar opera megvalósítóját várták Bartóktól, sőt talán magára a zeneszerzőre is, akinek a mai bemutató után be kell látnia, hogy nem lehet célravezető az az irány, amelyet választott. Azt a szilaj, szangvinikus, hangos kacajra hajlamos magyar kedélyt, mellyel Bartók eddigi szimfonikus műveiben ismerkedtünk meg, „A kékszakállú herceg vára" partitúrájából sehol sem halljuk felbuzogni.

Nagyszabású konstrukció, hatalmas tudás nyilatkozik meg benne, csak éppen melódia nincs az egész műben. Ami kétségtelenül szárnyát szegi Bartók dallamkitaláló fantáziájának, az Balázs Béla franciából átplántált Maeterlinck-utánérzésekből fakadó szimbolizmussal telített szövege, amely minden, csak nem operaszöveg. Nincsenek benne események és érzelmek, és Bartók számára nem maradt hátra más, mint hogy a sivár szövegkönyv egyes helyein zenével is közvetítse, ahol lehet, fokozza a hangulatot. Ez a zene, bármilyen nagy kvalitások is vannak benne, nem lehet a jövő zenéje."

Bánffy Miklós díszlete (1918)

A konzervatív liberális szellemiségű orgánum, Az Újság kritikusa, a szintén zeneszerző Gajáry István se értett meg sokkal többet a Kékszakállúból. Igaz, legalább a bemutató indokoltságát elismerte, habár ebben sem volt sok köszönet:

"Bartók Béla zsenialitása meglátszik és megérzik A kékszakállú herceg vára muzsikájának is minden taktusán, de az a szertelenül túlzó irányzat, mely a zenéből éppen a zenét dobja ki, éppenséggel nincs előnyére a műnek. Nem bírom élvezni. Nem gyönyörködtet, de még csak meg sem indit. A zenének mint művészetnek pedig mégsem lehet pusztán az a célja, hogy csakis az agyat, az értelmet foglalja le ideig-óráig, különben pedig mit se nyújtson. Még Bartók magyarságát sem igen találom meg ebben az operában. Itt-ott ugyan felcsendül némi magyaros ritmus, de ezt a zenét épp úgy nem vagyok hajlandó magyarnak elfogadni, mint ahogy nem is hiszem, hogy a jövő muzsikája ilyen lesz. Ezt a túlzó, mindent elvető irányzatot hamarosan tönkre fogják tenni azok, akik kevés tehetséggel és leginkább csak feltűnési vágytól űzetve szegődtek a zseniális mester követőivé. [...] Ez az opera, véleményem szerint, teljesen igazolja a Lipótvárosi Kaszinó akkori zsűrijének az ítéletét. Operaházunknak azonban mégis kötelessége volt bemutatni, mert Bartók kivételes tehetsége megérdemli, hogy minden alkotása a nyilvánosság elé kerüljön."

A Sínházi Élet cikke A kékszakállú herceg váráól (1918)

A legbornírtabb kritika azonban okvetlenül a Pesti Hírlap kritikusáé, dr. Béldi Izoré volt, aki ezt írta:

"A Bartók zenéje még rálicitál a Balázs pathologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis. Lehet, hogy ez a "jövő zenéje", de semmi esetre sem a jelené. [...] Pedig éppen ebben a művében teljes, félelmetes nagyságában bontakozik ki Bartók zsenije. Milyen kár, hogy még mindig lidércfény után megy, mely az ingovány felé csalogatja! Eddig forradalmár volt, most már anarchista; eddig a neo-impresszionizmust követte, most már a zenei kubizmuson is túlmegy.[...] Mégis sajnáljuk, hogy Bartók egyre jobban beletéved abba a tüskés, csalános bozótba, mely olyan távol esik az igazi zenei szépnek rózsakertjeitől. Sajnáljuk nemcsak őt, de azokat a fiatal rajongó híveit is, kiket a szellemi világban is érvényes gravitáció törvényénél fogva magával ragad és magával visz a feneketlen űr felé... Lehet, hogy az a vadon, amelyben most jár, valamikor termőföldje lesz egy új zenei kultúrának, ma még hiába hirdeti azt Bartók az „Ígéret földjének"..."

Bartók Béla, Némethy Ella, Sergio Failoni, Nádasdy Kálmán, Székely Mihály, Oláh Gusztáv (1932)

Szerencsére azért akadtak olyan írástudók is, akik nemcsak Bartók zsenijét, de A kékszakállú herceg vára jelentőségét is helyesen mérték fel. A legnagyobbikuk kétség kívül Bartók pálya- és harcostársa, Kodály Zoltán volt, aki a Nyugat hasábjain jelentette meg a maga értékelését, mely ezzel a részben derűlátó, részben realista helyzetértékeléssel kezdődik:

"Bartók zenéjét ma sem a közönség, sem a kritika nem látja már annak a hét zárt ajtajú várnak, aminek látta még tíz éve, de még mindig kevesen tudták követni azon az úton, melyet régi alapon álló kereséstől a maga megtalálásáig megtett. Eddigi ellenzői is kénytelen-kelletlen elismerik kitaláló képessége gazdagságát, zenekara egyéni színét, színeinek a gondolatokkal együtt születettségét, gondolatainak szigorúan szerves összefüggését. A “modern zene" egyik ágába sem sikerült őt beosztályozni, sem a régi-új-keverék tarka stílusába, sem a fél- és áltehetségek anarchiakáoszába.

Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden ami nem időhöz kötött, ami örökérvényű."

Nemsokára megjelenik az Operaház időszaki kiadványának legújabb száma. Addig is íme egy kis ízelítő a kínálatból.

A címlapon a New York-i Metropolitan színpadát is jól ismerő világhírű bariton, Molnár Levente szerepel, aki ősszel ismét Amerikában énekel. Ezúttal a Magyar Állami Operaházzal turnézik a Lincoln Center részét képező Koch Theaterben, és annak a Bánk bán produkciónak a címszerepébe bújik vissza, amelyet tavaly láthattunk Budapesten. Nem lesz nehéz visszahelyezkednie a szerepbe, mert mély nyomot hagyott benne.

„Pontosan ugyanez igaz a rendezésre is: Vidnyánszky Attila kiváló rendező, így számomra az egész előadás tele volt lehetőséggel – most ezt kell felfrissíteni. A feladat leginkább az, hogy technikailag, hangilag sikerüljön ismét »torokba venni«, és jól elénekelni a szólamot.”

Molnár Levente (Fotó: Zólyomi Norbert)

Molnár Levente azon a Kékszakállú100 fesztiválon is fellép, amelyen A kékszakállú herceg várát Kasper Holten rendezésében is megnézhetjük. A dán alkotó egykor a Covent Garden-i Királyi Operaház operaigazgatója volt, szeptembertől pedig vezérigazgatója lesz a Dán Királyi Színháznak. A Magazinnak adott interjújában a Kékszakállúhoz fűződő emlékeiről is beszélt:

„Először tizenkét évesen láttam. Akkor a gótikus hangulat és a hét ajtó logikája ragadott meg: a visszaszámlálás egy eseményig, amely látszólag be sem következik. De ez az opera idővel érik bennünk, a tapasztalat segít megérteni a rétegeit. Ma a két szereplő közti kölcsönhatás van rám nagy hatással.”

Kasper Holten (Fotó: Clive Barda)

Megszólaltattuk a Billy Elliot – a Musical gyerekfőszereplőit, a Magyar Nemzeti Balettintézet versenygyőztes növendékeit, a Pas de Quatre koreográfusait, Földi Bélát és Enrico Morellit is, és bemutatjuk a Nagy Iván Nemzetközi Balettgála külföldi sztárvendégeit. Interjú készült a friss Seregi-díjas Tihanyi Ákossal, aki szerint Seregi László

„legendás alkotó, több operett- és musical-előadását gyerekként láttam. (…) Később minden olyan előadás premierjén ott volt, amit én koreografáltam, és mindig volt pár jó szava hozzám, ami máig sok erőt ad nekem.” 

Külön cikk foglalkozik az Opera televízió- és rádióműsoraival, szó lesz arról, mikor, hova célszerű kapcsolni, ha ezeket szeretnénk látni-hallani, és persze arról is írunk, hogy hova érdemes kattintatni, ha mégis lemaradtunk volna egy-egy adásról. Beszámolunk a New York-i turné előkészítéséről, a korszerűsítés jelenlegi állapotáról, Szamosi Szabolcs a Filharmónia Magyarország ügyvezető igazgatója pedig az Operát az Operából! elnevezésű, vadonatúj bérletprogramról nyilatkozott. Körképet adunk arról, hogy nyáron hol lépnek fel az Opera művészei, és egy őszi premier, a Carmina Burana előkészületeibe, sőt, a művészeti titkárság életébe is bepillanthatnak. Operarajongó rovatunkban a Yale katedrájáról nemrég leköszönt, világjáró zongoraművészt, Frankl Pétert kérdeztük, aki ha épp itthon koncertezik, nem mulaszt el megnézni egy-egy operaelőadást sem.

Szamosi Szabolcs (Fotó: Dittrich Éva)

Mától vasárnapig esténként újra a vidéki és határon túli magyar operaprodukcióké az Erkel színpada. A Primavera '18 a repertoár legnépszerűbb darabjait ígéri.

Így mindjárt az első este az olasz vígoperák legnépszerűbbikét, A sevillai borbélyt láthatja a közönség, ezúttal a Győri Nemzeti Nemzeti Színház nevezésében. Ez az előadás már sokfelé megfordult: tavaly nyáron még Szentendrén volt a premierje, de megjárta már Szegedet és a Budapesti Operettszínházat is. A fiatalos és sebesen mozgatott produkció egyik legérdekesebb - és legmerészebb jellegzetessége az új és kortársi szlengű magyar szöveg, Galambos Attila munkája. A címszerepben az idén nyáron már a szegedi Dóm téren Rigolettót éneklő Kendi Lajos lesz.

Ahogy A sevillai borbélyban, úgy a Szegedi Nemzeti Színház idei produkciójában is feltűnnek majd néhányan az Opera legnépszerűbb művészei közül. A Verdi Ernanijával kecsegtető szerda esti előadás címszerepét így mindjárt a Ház egyik legfoglalkoztatottabb tenorja, László Boldizsár fogja alakítani, az épp V. Károly császárrá emelkedő Don Carlos szólama pedig Kelemen Zoltáné lesz. A Toronykőy Attila rendezésében idén áprilisban bemutatott Ernani Pál Tamás szívügye gyanánt került a szegedi repertoárra, s most Budapestre is a 80. születésnapján túl is fáradhatatlan nagyszerű operakarmesterrel és Verdi-specialistával érkezik majd.

A Miskolci Nemzeti Színház A varázsfuvolát hozza el csütörtök este: az énekes szakaszokat német, a prózai részeket magyar nyelven megszólaltatva. Rusznák Gábor rendezésének idén januárban volt a premierje, s a főszerepekben itt is jó ismerősöket, sőt pesti közönségkedvenceket találhatunk, hiszen Sarastrót Cser Krisztián, Az Éj királynőjét pedig Rőser Orsolya Hajnalka alakítja majd. Paminót és Taminát viszont két idegen névalakú fiatal énekes formálja majd meg: a félig marokkói, félig magyar tenorista, Yanis Benabdallah, illetve a II. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny döntőjéből ismerős lengyel szoprán, Silwya Olszynska.

A péntek este Kolonits Klára jutalomjátékának ígérkezik, elvégre Debrecen után Budapest közönsége is hallhatja majd a nagy szopránt Norma szerepében. A debreceni Csokonai Színház előadását az oda immár visszajáró francia rendezőnő, Nadine Duffaut és kreatív csapata állította színpadra. Bellini operájának tenor főszerepe a román Calin Bratescunak, míg Adalgisa hálás szólama Balga Gabriellának jut majd.

A Pécsi Nemzeti Színház idén nem operával, hanem operettelőadással érkezik: A denevérrel, amely jószerint egyetlen operaház műsoráról sem hiányozhat. A tavaly decemberben bemutatott produkciót a fiatal és nagytehetségű szereplőgárda (mint Horti Lilla vagy Kiss Tivadar), Almási-Tóth András meglepő végkifejletű rendezése, s éppen nem utolsósorban a Pannon Filharmonikusok közreműködése teheti különösen érdekessé még akár azok számára is, akik számtalanszor látták már ezt a megunhatatlan Strauss-operettet.

A Primavera-fesztiválok elmaradhatatlan résztvevője a Kolozsvári Magyar Opera társulata is. Ők most az utolsó este, vasárnap a Rigolettót hozzák majd el az Erkel Színházba, méghozzá Selmeczi György rendezésében. A szereplők között ezúttal is akad majd ismerősünk, hiszen a Gildát éneklő Covacinschi Yolandának pár hete Az álarcosbál Oscarjaként járt ki a tapsunk. A mantuai herceg slágerekben oly gazdag szólama pedig egy román tenoristának, az aradi születésű Cosmin Isfrimnek jut majd a 20-i estén: őt az ezredforduló óta Bécs, München és London operaközönsége is megismerhette már.

„Akinek van füle, igazán könnyen megértheti a zenémet” - vélte Paul Hindemith, a 20. század egyik legváltozatosabb életművű zeneszerzője. A GermanLateNight most 4 művével is megismerteti majd a közönséget.

Stílusa az expresszionizmust, a dzsessz elemeit és a neobarokkot egyaránt felölelte: Paul Hindemith (1895-1963) szellemes, meghökkentő, sőt olykor sokkoló zenéje merészen szembehelyezkedett a nácizmussal. Egyik operája, az 1929-ben bemutatott Napi hírek nemcsak felháborította Hitlert, de utóbb az "elfajzott művészet" és a "kulturális bolsevizmus" egyik mintapéldájává vált a torz értékrendű náci ideológia számára.

Hasonló vádakkal illették 1922-es egyfelvonásosát, a Sancta Susannát is, amely egy igencsak érzékeny témát, a kereszténység és a szexualitás viszonyát állította a középpontba. A fiatal apáca, Susanna erotikus fantáziáit megjelenítő mű - magyarországi bemutató gyanánt - most ott szerepel majd a GermanLateNight programján is, Sáfár Orsolya főszereplésével, s a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójának, Varga Bencének a rendezésében.

Hindemithnek ebben az expresszionista, avantgárd évtizedében keletkezett az Oda-vissza című burleszk (1927) is, amely ugyancsak ott szerepel a vasárnapi késő esti premier műsorán, ugyancsak Varga Bence rendezésében. Az operai palindrom az egyik irányból játszva tragédia, a másikból komédia.

Hitler hatalomra jutása után Hindemith ellen összehangolt megfélemlítő és rágalomhadjárat indult, zenéjét 1936-ban betiltották, ő maga pedig a harmincas évek végén Svájcba, majd az Egyesült Államokba emigrált. Az ebben az évtizedben megalkotott főműve, a Mathis, a festő című opera sem juthatott a németországi közönség elé, s még ahhoz is a nagy karmester, Wilhelm Furtwängler ritka bátorsága kellett, hogy az opera egyes részleteiből összeállított, azonos című szimfónia 1934 tavaszán még bemutatásra kerüljön Berlinben.

A II. világháborút követően Hindemith amerikai állampolgár lett, de visszatelepült Európába, hogy Zürichben éljen és tanítson. Legutolsó operája, a halála esztendejében, 1963-ban bemutatott Hosszú karácsonyi ebéd ősbemutatóját még maga a zeneszerző vezényelte. A Thorton Wilder művén alapuló egyfelvonásos karácsonyi ebédek sorát megjelenítve meséli el egy hétköznapi család, a Bayard família történetének 90 évét. Az Opera műsorán most először szereplő darab Nagy Péter István egyetemi hallgató rendezésében fog színre kerülni, a karmester pedig, ahogy az egész GermanLateNight során, úgy itt is Dénes István lesz.

A május 13-i bemutató programján ott lelünk majd még egy különleges művet: egy Richard Wagnert parodizáló vonósnégyest. "A bolygó hollandi nyitánya vonósnégyesre, ahogy azt egy rossz, üdülőhelyi zenekar reggel 7 órakor a falu kútjánál lapról olvassa" - ez a húszas évek közepén született mű teljes címe, s a hazánkban most először felhangzó kompozícióhoz koreográfia is társul majd, Nagy Péter Istvántól.

A tavalyi Magyar Évadban debütáló Kreatív Zenehallgatás sorozat idén a RingFeszt részeként folytatódik. Az Erkel Színház Bernáth-büféjében 2018. május 12-21. között délutánonként 2-2 operáról hallhatnak videó- és hangbejátszásokkal színesített előadást. A Wagner-életmű bemutatása mellett "A Ring gyűrűi"-évadhoz kapcsolódó olyan operai művek kerülnek terítékre, melyek valamilyen formában kapcsolódnak Wagner művészetéhez: a művek túlnyomó részét az évad során teljes színpadi vagy koncertszerű előadásban is megtekinthették az érdeklődők. Most lehetőség nyílik a művek hátterének megismerésére is.

Fotó: Rákossy Péter

Időpontok és további információk az előadókról ITT.

FONTOS!
A programra a belépés ingyenes azonban regisztrációhoz kötött. 
Jelentkezni a jegy@opera.hu címre küldött levélben, vagy a 06 1 332 79 14-es telefonszámon lehet.

Kasper Holten ma a nemzetközi operaélet egyik legizgalmasabb személyisége, aki májusban a Kékszakállú rendezőjeként mutatkozik majd be az Erkel Színházban.

 „Olvasni, hallgatni, gondolkodni és érezni. Az a fontos, hogy ne prekoncepciókat követve elemezzek, ne mindig ugyanazt a művészi stílust alkalmazzam, hanem hogy kapcsolatba kerüljek a darabbal, és teljesen tisztában legyek azzal, mi az, amivel lenyűgöz engem. Csak ezután jöhet az esztétika, a koncepció és a többi.” Így fogalmazta meg egy ízben a dán operarendező, Kasper Holten a maga alkotói metódusát, amelynek mára legendás produkciókat köszönhet az operajátszás. Mert bár Holten még mindig csupán 45 éves, az ezredforduló óta sorjázó rendezései nemcsak a szakmát és a kritikát, de még a közönségnek a rendezői operaszínház iránt komoly fenntartásokkal viseltető hányadát is fellelkesítették világszerte. 

A koppenhágai Dán Királyi Operaház művészeti igazgatójaként rendezte meg 2004 és 2006 között Wagner Ringjét, s ez a produkció ("The Copenhagen Ring") éppúgy a tetralógia korszakos színpadi megvalósításává lett, akárcsak egy nemzedékkel korábban Patrice Chéreau bayreuthi rendezése.

Holten 2011-ig állt a Dán Királyi Operaház élén, s eközben Európa operai központjaiban itt is, ott is feltűnt egy-egy újabb Holten-rendezés. Bécsben többek között Menotti Goya című operája, melynek 2004-es előadásain a nagy spanyol festőt újra a címszerep eredeti dedikáltja, vagyis Plácido Domingo alakította:

2009-ben a Don Giovanni alapján merész operafilmet rendezett. Ez lett a Juan, amelynek főszerepét Christopher Maltmann formálta meg, a film hátterét pedig jórészt Budapest szolgáltatta. A Regiszterária során például a 3-as metró és a Nyugati pályaudvar:

2011-ben azután Kasper Holten átvette a londoni Covent Garden Operaház irányítását, s az ott 2002 óta főzeneigazgatóként tevékenykedő Antonio Pappanóval együttműködve az operavilág egyik legizgalmasabb és leginkább innovatív házává tette  a ROH-ot (Royal Opera House). Mozis világközvetítések és nagy visszhangot, sőt olykor vitát kiváltó, friss szellemű produkciók szegélyezték Holten tavaly márciusig tartó londoni periódusát. Valamint újabb emlékezetes operarendezések, mint amilyen például a 2013-as Anyegin volt:

Vagy egy másik, habár nálunk jóval kevésbé ismert szláv opera, a lengyel Szymanowski Roger királya, amely 2015-ben került a Covent Garden színpadára, Holten és Pappano művészi együttműködésének gyümölcseként:

Ez a rendezése tavaly Ausztráliába is elért, s a 2017-es év egyebekben is termékeny és változatos esztendő volt Holten pályafutásán. Londonban A nürnbergi mesterdalnokok, a bregenzi fesztiválon a Carmen, Aarhusban egy kortárs világpremier, a barcelonai Liceuban pedig a Don Giovanni került színre a dán művész rendezésében.

Mozis közvetítések és DVD-k révén tehát már ismerhetjük Holten eredeti, érzékeny és gondolatgazdag művészetét, mi több, 2003-ban a miskolci operafesztivál közönsége már testközelből is láthatott egy Holten-rendezést: a rigai opera társulatának nagyszerű Cosi fan tutte-előadását.

Május 24-én azonban így is igazi különlegességnek és nagy találkozásnak ígérkezik A kékszakállú herceg vára - Kasper Holten rendezésében, a Kékszakállú100 rendezvénysorozat fénypontjaként. A kereken száz esztendeje ősbemutatott Bartók-remekmű főszerepeit Komlósi Ildikó és Palerdi András alakítja majd, a Kékszakállú párdarabja pedig az estét vezénylő Eötvös Péter egyfelvonásosa, az e célra komponált Senza sangue lesz, melyet koncertszerű formában fog megszólaltatni Meláth Andrea és Szegedi Csaba.