Szép, szőke, hibátlanul technikás és igazi perfekcionista: ilyen a mezzoszoprán élboly lett bajnoknője, Elīna Garanča, aki február 25-én az Erkel Színházban ad majd áriaestet.

"Elīna Garanča már bebiztosította a helyét az operatörténetben, és még csak most indult"

-írta néhány esztendeje az Opera News Elīna Garanča nemzetközi pályafutásának első évtizedét összegezve, s ebben a megfogalmazásban vajmi kevés pr-túlzás rejlett. A rigai születésű énekesnő az ezredfordulón valósággal berobbant az operavilágba, olyan sokoldalúságot és átütő énekesi intelligenciát bizonyítva, amit nyilvánvalóan csak részben indokolhatott az a szerencsés körülmény, hogy a vokális művészetekhez már családilag is eltéphetetlenül erős szálak fűzik Garančát, lévén az anyja dalénekes volt, az apja pedig kórusvezetőként tevékenykedett.

A mezzoszoprán 23 éves volt, amikor 1999-ben a finnországi Mirjam Helin Énekesversenyt megnyerte, s ami ennél sokkal fontosabb: itt nyújtott teljesítményével lenyűgözte a nemzetközi operapiac jelenvolt képviselőit.

2003-ban már a Salzburgi Ünnepi Játékok közönsége avatta sztárrá, amikor a Titus kegyelme Nikolaus Harnoncourt által vezényelt előadásában szerepelt, jóllehet, csak a másodvonalbeli Annio szólama jutott a parókában-öltönyben is lenyűgöző énekesnőnek:

Azóta természetesen már régen Sesto szerepe és szólama az övé ebben a Mozart-operában:

Amint az előző videó is mutatja, Garanča időközben a New York-i Metropolitan Operát is meghódította. 2008-ban legelső alkalommal Rosina szerepét alakította a Lincoln Center-beli operai fellegvárban, két évvel később pedig már a Carmen címszerepe várt rá ugyanitt - fekete parókában:

Itt búcsúzott néhány éve a Rózsalovag Octavianjának szólamától is, a maga Tábornagyné-szerepének ugyancsak istenhozzádot mondó Renée Fleming oldalán:

A művésznő repertoárja így bővül, hiszen az utóbbi években izgalmas új szerepekben láthatja és hallhatja őt a közönség. A 2016-17-es évadban például a repertoárjára vette Donizetti A kegyencnő című operájának címszerepét, és müncheni Leonore-alakítását szerencsénkre DVD-felvétel is őrzi:

Tavaly pedig az operairodalom talán legveszélyesebb női csábítójának szerepében mutatkozott be, első ízben a bécsi Staatsoper színpadán. Mert habár a Csókáriának régóta ő az egyik leghivatottabb jelenkori megszólaltatója, ám színpadi Delilaként mégis csak tavaly óta ismerhetjük Garančát:

A művésznő mindeddig csupán egyetlenegyszer, 2015-ben lépett fel Budapesten, méghozzá férje, a karmester Karel Mark Chichon társaságában. Jövő hétfőn, vagyis február 25-én áriaestjét Ion Marin vezényli majd az Erkel Színházban, s Elīna Garanča itt Verdi- és Cilea-áriát éppúgy énekel majd, mint spanyol zarzuela-részletet és Grieg-dalt.

A címszerep beszélő neve megtévesztő, a tenor rejtegetni próbálja a kilétét, a librettista pedig álnevet használt, ám a Gioconda így is az egyik legőszintébb és egyszersmind az egyik legszenvedélyesebb olasz operatragédia.

Köztudott, hogy Verdi megszenvedte az Aida bemutatását követő bő évtizedet, azonban a többi, Verdi által leárnyékolt olasz zeneszerző számára, úgy lehet, még nehezebben teltek az 1870-es évek. Hiszen igazán nem volt könnyű a Maestro kor- és pályatársának lenni, hozzá mérettetni, és Verdi operáival versenyre kelni. Ebből az évtizedből voltaképpen csupán egyetlen komponistának sikerült átütően és tartósan sikeres operával előállnia: Amilcare Ponchiellinek. Ő ugyanis, számos mérsékelten eredményes próbálkozást követően, az 1876-ban bemutatott Giocondával végre sikerült megadnia mindazt, amit az olasz operák közönsége akkor is és azóta is oly hálásan fogad: áradó érzelmeket és izzó szenvedélyeket, emlékezetes melódiákat és sistergő tetőpontokat, érzékletesen itáliai koloritot és megrendítő tragédiát.

A Victor Hugo drámája (Angelo, Padova zsarnoka) nyomán készült librettót az anagrammás álnév mögé félig elrejtőző Arrigo Boito, vagyis Tobia Gorrio írta. Az opera cselekményének színtere a XVII. századi Velence, a címszereplő utcai énekesnőnek, Giocondának pedig semmi köze sincs Mona Lisához, s nevével ellentétben vajmi kevés oka van a vidámságra. Kedvese, a kilétét kényszerűségből titkoló genovai herceg, Enzo ugyanis mást asszonyt szeret, a kém és besúgó Barnaba pedig mindent elkövet azért, hogy megszerezze magának - vagy tönkretegye az énekesnőt. Gioconda végül, miután hozzásegíti a szökéshez és a boldogsághoz Enzót és szerelmesét, végül az öngyilkosságot választja, s e döntéséhez kapcsolódik az opera egyik legnevezetesebb slágeráriája. A szám bevett magyar elnevezése, a Méregária mindazonáltal kissé félrevezető, mivel az öngyilkosság eszköze végül egy tőr lesz.

Az opera másik sláger szólószáma a tenor románca a II. felvonásból, a híres Cielo e mar, amely egyetlen nagy tenorista koncertrepertoárjáról sem hiányozhat, így aztán Enrico Carusótól  Jonas Kaufmannig jószerint mindannyiukkal meglelhetjük és meghallgathatjuk Enzo e szólamrészletét.

Könnyen meglehet, hogy az opera legnevezetesebb részlete mégsem a Méregária vagy Enzo románca, hanem egy balettzene. Ponchielli ugyanis - a francia nagyoperák mintáját követve - a harmadik felvonásban elhelyezett egy balettjelenetet. S az nem más, mint Az órák tánca, amely igen hamar az operától és a tánctól függetlenedve, a világ koncerttermeiben is roppant népszerűvé vált:

A Gioconda hosszabb szünet után február 22-e estéjén tér majd vissza az Opera repertoárjára. Az Erkel Színházban megtartandó premiert Kesselyák Gergely fogja vezényelni, s az Almási-Tóth András rendezésében színre kerülő opera címszereplője az épp a napokban gálakoncerten ünnepelt Sümegi Eszter lesz. A produkcióból március 10-ig összesen hat előadás ígérkezik.

Járt már a Margitszigeten, az Erkel Színházban és legutóbb még New Yorkban is, most vasárnap pedig a Müpába is diadalmasan bevonul majd az Opera Sába királynője-előadása.

A szövege német, a témája közel-keleti, az ősbemutatóját pedig Bécsben tartották, a Sába királynőjét mégis okkal tarthatja magyar operának, vagy legalább magyar operának is a közönség. Hiszen a komponista, Goldmark Károly Keszthely szülötte volt, aki magyar nyelvtudás hiján is a holta napjáig a hazánk fiának tekintette magát. A világot alig pár év leforgása alatt meghódító, ám annál valamivel hosszabb ideig készülő opera befejezésére pedig 1869-ben 600 forintot utalt ki Goldmarknak a magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter, akit éppenséggel báró Eötvös Józsefnek hívtak. S persze nem feledhető az sem, hogy a mű első teljes lemezfelvételét is Magyarországon, döntően magyar erőkkel rögzítették 1980-ban.

A Sába királynője tehát a miénk, és éppen így, ezzel a rokonszenvező érdeklődéssel fordult Goldmark operája felé a magyar közvélemény akkor is, amikor az majdnem napra pontosan egy esztendővel a bécsi ősbemutatót követően, 1876 tavaszán elérkezett Budapestre. Még nem az Operaházba, hiszen a magyar operaélet központja az idő tájt még a Nemzeti Színház volt, a mai Astoriánál. A magyar kritikusokat akkor - több-kevesebb okkal - a Tannhäuserre és az Aidára emlékeztette az opera cselekménye, a zenéjét pedig Wagnerrel és a korabeli német romantikusokkal vélték rokoníthatónak. A legnagyobb elismeréssel már akkor is a Szulamit szólamában rejlő lírai szépséget méltatták:

A tenorszólam legsikeresebb részlete, vagyis Asszád II. felvonásbeli áriája, a Magische Töne Enrico Carusótól Nicolai Geddáig egész sor tenorlegenda hangján megszólalt már a távoli és a közeli múltban. De hogy itthon sem volt teljességgel elhanyagolva ez a szép tenorszám, azt Szabó Miklós több mint félszázados felvételével igazolhatjuk:

A Sába királynője hosszú szünetet követően 2015-ben, Goldmark Károly halálának centenáriumi esztendejében tért vissza a budapesti repertoárra: Káel Csaba rendezésében, előbb a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd az Erkel Színházban, s a produkciót utóbb, tavaly ősszel New Yorkban is tetszéssel fogadta a közönség. Január 13-án az Opera együttese most a Müpába fogja elvinni a Sába királynője koncertszerű előadását: Kovács János vezényletével, és Gál Erikával, Bakonyi Anikóval, László Boldizsárral meg Kelemen Zoltánnal a főszerepekben. Mert akárcsak tavaly januárban, úgy az Opera idén is elfoglalja három estére a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet: a Sába királynője mellett ezúttal A bolygó hollandi (január 9.) és a Simon Boccanegra (január 10.) megszólaltatása várja majd a Müpába ellátogatókat.

Rodolfo bariton, Marcello tenor, Musetta pedig mezzoszoprán: egy másik Bohémélet - és egy barátság vége.

„Tisztelt Igazgató Úr,

nagyon hálás lennék, ha újságjában elhelyezné ezt a rövid hírt. Leoncavallo mesternek a „Secolo” tegnapi számában tett nyilatkozata bizonyára meggyőzte a közönséget teljes jóhiszeműségemről; mert nyilvánvaló, ha Leoncavallo mester – akihez hosszú idő óta a barátság érzése fűz – előbb mondta volna el azt, amit valamelyik este tudomásomra hozott, én nem gondoltam volna Murger Bohème-jére. Most már – érthető okok miatt – nincs módom olyan udvariasnak lennem, amilyen barátommal és muzsikustársammal szemben lenni szeretnék. Egyébként miért fontos ez Leoncavallo mester számára? Zenésítse meg, s én is megzenésítem. Döntsön a közönség. A művészet eddigi példái nem azt mutatják, hogy ugyanazt a témát azonos művészi felfogásban kell tolmácsolni. Csupán azt akarom tudatni, hogy körülbelül két hónap óta, vagyis a Manon Lescaut torinói bemutatója óta komolyan dolgozom ezen az elgondoláson, és ezt senki előtt nem titkoltam el.”

1893 márciusában ez a Puccini-levél jelent meg a Corriera della Sera hasábjain, s a széles nyilvánosság e sajtópolémia révén értesült a hírről, miszerint a rég elhunyt francia író Henri (vagy saját írásmódja szerint: Henry) Murger híres műve, a Jelenetek a bohémek életéből egyszerre két opera számára szolgál épp irodalmi alapanyagul. Ha igaz, Ruggiero Leoncavallo és Giacomo Puccini pár nappal korábban egy milánói kávéházban találkozott egymással, s ekkor derült ki az egymással addig kimondottan baráti viszonyban álló két komponista számára, hogy következő operájuk témája azonos. Leoncavallo szándéka volt a korábbi, de Puccini előbbre járt elképzelése megvalósításában, s ami a legfontosabb: egyikük sem akart visszalépni. Így hát a barátságnak befellegzett, s habár az udvarias szívélyesség látszatát utóbb is fenntartották, Leoncavallo és Puccini elhidegült egymástól. Ennek bizonysága gyanánt Puccini a leveleiben ezután gyakorta "asino"-ra (vagyis szamárra) cserélte kollégája vezetéknevének "cavallo"-ját (azaz lovát).

Puccini Bohémélete 1896 februárjában, Leoncavallo azonos című, ám magyarra kis változtatással Bohémek formában lefordított operája pedig 1897 májusában került legelső ízben a közönség elé: Torinóban, illetve a velencei La Fenicében. A Bohémek még ugyanabban az évben, egészen pontosan november 27-én a Magyar Királyi Operaház színpadán is bemutatkozhatott, s a következő évben többek között Bécsben is színre került, ott éppenséggel Mahler jóvoltából. Mindhiába, Puccini műve azután megfellebbezhetetlenül lekörözte az elkedvetlenedő rivális operáját.

Ám ha a Bohémélet mindörökre népszerűbb (és minek tagadnánk: sikerültebb) opera marad is, azért a Bohémek is megérdemli a figyelmünket, s nem is csupán az érdekes, sőt pikáns helyzet miatt. Leoncavallo saját librettójára komponált operájában ugyanis részben másként fest az ismerős történet. A főfigyelem ebben az operában a festő Marcellónak és kedvesének, Musettának jut, míg a bariton Rodolfo és Mimije valamelyest hátrébb szorul. A tenorszólam, s vele a tenorsláger is Marcellót is illeti:

A felvonások cselekménye itt kissé lazábban kapcsolódik egymáshoz, és Leoncavallo néhány zenei idézetet, sőt paródiát is elhelyezett operájában. A második felvonásban például felhangzik egy Rossini-kantátaparódia, amelybe a zeneszerző még a bohémek zongorájának lehangolt voltát is belekomponálta.

December 17-én, az Erkel Színházban most közelebbi ismeretségbe kerülhetünk Leoncavallo operájával. A koncertszerű előadás Marcellója László Boldizsár, Rodolfója Haja Zsolt, Mimije pedig Horti Lilla lesz, míg vezényelni a világszerte keresett olasz karmester, Fabrizio Maria Carminati fog.

Újra itt a Bohémélet elmaradhatatlan decemberi sorozata: az 1937 óta futó, a műsorról valósággal levehetetlen produkció egyik fő vonzereje immár 81 éve Oláh Gusztáv díszlete. 

Fotó: Berecz Valter

Oláh Gusztáv (1901-1956) korának zseniális színházművészeti polihisztora volt, ám ma már igazából jószerint csupán egyetlen eleven élmény köthető oly szerteágazó és áldásos működéséhez: a Bohémélet díszlete. Az 1937-ben, Nádasdy Kálmán rendezéséhez megálmodott látványvilág mind a mai napig lenyűgöző hatást vált ki a nézőkből, s máig őrzi Oláh eredeti vízióját, ha nem is teljességgel változatlanul. (1993-ban ugyanis módosult valamelyest a látványkoncepció.) 

A Bohémélet díszletei még a sokadik látásra is ámulatba ejtik a közönséget, első pillantásra pedig a realista illúziószínház szemkápráztató csodájának tetszik az Oláh teremtette látvány. Így érezték ezt mindazok is, akik 1937 májusában tekintették meg az új operaházi Bohéméletet, s ez alól az előadás hírlapi kritikusai sem jelentettek kivételt.

"Az új díszleteket ifj. Oláh Gusztáv tervezte, akinek fantáziája, ízlése és kultúrája megint sikert aratott. Valóságos esemény a Bohéméletnek négy díszlete"- állt a Színházi Élet hasábjain a méltatás, amely - mint látni fogjuk - a legvisszafogottabb volt az Oláh munkájáról beszámoló értékelések sorában. Hiszen például a hatalmas példányszámú napilap, Az Est így lelkesedett: "A színpadot Oláh Gusztáv tervezte. Van itt egy uccai kép, amelyről bármilyen elragadtatással írunk is, mégis tátva marad ma este a közönség szája a legművészibb meglepetéstől." A Pesti Hírlap kritikusa pedig Nádasdy és Oláh légkör-teremtő együttműködését dícsérte: "Nádasdy Kálmán rendezése az első képben a párizsi légkört szemmel láthatóan varázsolja a bohémek regényes műterme köré, a másodikat a színpad mélységének okos kihasználásával rendkívül mozgalmasan és mégis áttekinthetően oldja meg, a harmadikban Oláh Gusztáv csodálatos fasor-diszletével teremti meg a szívre hatóan fájdalmas hangulatot. A többi díszlet is gyönyörű és érdekes." 

Fotó: Operaház Archívuma 

És mondhatni magától értetődően akadtak olyan kritikák is, amelyek képzőművészeti alkotás rangján méltatták a Bohémélet oláhi díszleteit. Például az Újság kiküldött munkatársa, aki így ítélt: "Nagy segítségére voltak Nádasdy Kálmánnak elképzelései megvalósításában ifjabb Oláh Gusztáv remek díszletei. A harmadik felvonás hosszú havas fasora oly csodálatosan szép, aminőt színpadon alig láttunk még. A néhai Mednyánszky ecsetjére volna méltó. De minden egyes díszlet valóságos kis remekmű." De éppígy bókolt Oláh teljesítménye előtt a 8 Órai Újság kritikusa is:  "Ifj. Oláh Gusztáv színpadi képei között az esti Páris és a hajnali park behavazott fasora olyan szép, levegős és párisi, hogy a legnevesebb festőművész vásznán mint piktúra is díjat érdemelne."

A legrészletesebben talán a Népszava munkatársa elemezte a produkció látványvilágát. E lapban a következő passzus szólt Oláh érdemeiről, összekapcsolva azt a rendező Nádasdy meg az előadást vezénylő karmester, Issay Dobrowen művészi koncepciójával: "Harmadiknak Oláh Gusztáv csatlakozott hozzájuk és művészi alkotásukat oly gyönyörű díszletekkel támogatja, amelyek fölvonásról-fölvonásra megérdemelt különsikert aratnak. Ily levegős, téries színpadi képek láttára szinte érthetetlenné válik, mi okból takarékoskodtak régebbi rendezők a rendelkezésükre álló bő lehetőségekkel? A II. kép uccai jelenetében például talpalatnyi helyért viaskodott régente a szorongó énekkar, amely most tágasra hasított térségen szabadjára mozoghat és jól tagozott, élénk csoportokba verődhetik össze. 

Fotó: Rákossy Péter

Szép ötlet, hogy az I. kép padlásszobája, amely mint „egy a sok közül" nyúlik bele Párizs tetőinek koszorújába, a IV. képben változatlanul tér vissza ugyan, de immár elfalazott háttérrel — egymagában. Mint ahogy a kis bohémtársaság sokakkal megosztott kollektív sorsa most individuális különsorssá magánosodott el... S helyes ötlet végül, hogy a padlásszoba padláslépcsője láthatóvá válik s a nézővel megérteti a szegényes műterem fekvését." 

Fotó: Berecz Valter

December 27-ig most mi is újra elámulhatunk Oláh Gusztáv munkáján, no és persze Puccini Bohéméletén, amely nélkül talán elképzelni sem tudnánk az év utolsó heteit.  

Aranyásók, seriff és bandita, valamint egy rendkívüli nő a Polka kocsmában: A Nyugat lánya, Puccini vadnyugati operája szombattól újra az Opera repertoárján.

Giacomo Puccini egész operaszerzői pályafutása során vadászott a hatásos témákra, s az átdolgozott Pillangókisasszony világsikerét követően valóságos hajtóvadászatot indított azért, hogy ráleljen egy megfelelő szüzsére. Egy középkori itáliai téma megzenésítését éppúgy mérlegelte, ahogy Marie Antoinette történetével is bíbelődött kicsinyig, de még egy kortárs drámán is elgondolkozott, munkásokkal, sztrájkkal és sztrájktöréssel. Végül aztán rálelt a Pillangókisasszony révén már amúgy is ismerős munkásságú amerikai darabgyáros és színházi hatalmasság, David Belasco új darabjára, amely a kaliforniai aranyláz idején, vagyis 1849 táján játszódik, egy aranyásó közösségben. Ebből született meg 1910-re A Nyugat lánya, amely először a New York-i Metropolitan Operában került a közönség elé, a partitúrába is belenyúló Arturo Toscanini vezényletével, s nem mellesleg Enrico Carusóval a tenorfőszerepben.

A Budapestre két évvel később elérkező opera nemcsak téma- és helyszín-választását tekintve volt merész és újszerű, hiszen Puccini A Nyugat lánya melodikájával is kísérletezett, no és szokatlan volt a férfi és női szerepek aránya is: 14 nevesített férfi szereplő, szemben a címszerep megformálójával és indián szolgálójával. Minnie, a címbeli Nyugat lánya különleges személyiség: a közösség lelke, aki Bibliával és puskával teremt rendet az aranyásók között, s független nőként irányítja kocsmáját, vagy elegánsabban szalonját, a Polkát. Amint színre lép, rögtön érzékletessé válik, milyen tekintélye van az érte rajongó férfiak körében:

A közösség rendjéért felelős seriff, Jack Rance pedig megvallottan szerelmes a nőbe, ám szomorú múltja csak együttérzést ébreszt Minnie-ben, s nem szerelmet:

Minnie szíve Dick Johnsoné lesz, s ezen még az a tény sem változtat, hogy a Polkába betoppanó férfiról idővel kiderül: azonos a hírhedt banditával, Ramerrezzel. A Nyugat lánya második felvonásának végén Minnie még hamiskártyázásra is vetemedik, csakhogy megmentse a férfi életét a serifftől. Rance három parti pókerre teszi fel Dick Johnson és Minnie sorsát:

A harmadik felvonásra így is elfogják az alapjában nemeslelkű útonállót, aki még kötéllel a nyakán is kizárólag Minnie illúzióját védené: hadd hihessen szabadnak, kéri a lincselésére készülő aranyásóktól az opera egyetlen nagy slágeráriájában.

Minnie azonban még e reménytelen helyzetből is kimenti szerelmét, és így A Nyugat lánya végén - Puccini pályafutása során első ízben - a tenor és a szoprán is életben marad.

A Nyugat lánya szombaton az Erkel Színházban kerül újra a budapesti operaközönség elé. A címszerepet ezen az estén Bátori Éva, míg Johnson/Ramerrez szerepét a visszatérő vendég Gaston Rivera alakítja majd, Rance seriff megformálója pedig Szegedi Csaba lesz.

A budapesti közönség nemcsak Puccini operáiért rajong, immár több mint 120 éve, de maga a komponista is komoly személyes népszerűségnek örvendett fővárosunkban. 

„Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: »Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól«.” Csáth Géza nevezetes, Nyugat-beli Puccini-esszéjéből való e kis történet, amely Puccini bohémalkata mellett arról is tanúskodik, hogy milyen otthonosan mozgott Budapesten a múlt századforduló táján a korszak legünnepeltebb operaszerzője. Az eset a Pillangókisasszony 1906-os magyarországi bemutatója idején történt, s Puccini akkor már visszajáró vendégnek számított Pesten. Először ugyanis még 1894-ben járt itt a komponista: első világsikere, a Manon Lescaut operaházi premierén. Már elsőre jól érezte magát körünkben Puccini, s különösen az előadás karmesteréért lelkesedett. Hiába, Puccininak jó szeme és jó füle volt, hiszen a zenekari árokban a világkarrierjének első szakaszában járó Nikisch Artúr vezényelt.

Persze a temperamentumos Maestro nemcsak a karmesteri munkában tudott gyönyörködni Budapesten. Hanem a szépasszonyokban, az akkor már nemzetközi közhely gyanánt méltatott pesti nőkben is. Így a ma már kinyomozhatatlan pletykák szerint közeli, talán meghitt viszonyba került az első magyar Cso-cso-szánnal, Mimivel és Minnie-vel, a nagyszerű Szamosi Elzával. Az a flörtje pedig, amelyet egy Lendvai Blanka nevű hölggyel, Lendvai Ernő zeneszerző húgával folytatott, még a Puccini-monográfiákba is bekerült. De egyes források szerint még a korabeli sajtótekintély, Vészi József szép és művelt lánya, Vészi Margit, a majdani Molnár Ferencné is megdobogtatta a „vándor komédiás” szívét. S a szív örömei mellett egyszersmind a gyomor örömeinek is áldozhatott Pesten az édesszájú Maestro, hiszen a Puccini-premierek bankettjein rendre ott szerepelt a különleges fogások sorában az a hűtött desszert, amelyet hol „jegecesedett bomba Butterfly módra”, hol meg „Bombe Puccini” nevezet alatt tüntettek fel a menükártyán.

Azt, hogy mennyire a magáénak tekintette a korabeli Budapest közvéleménye Puccinit, talán az a sajtóparódia érzékeltetheti a legjobban, amely 1912-ben jelent meg a tekintélyes korabeli kulturális orgánum, A Hét hasábjain. A téma A Nyugat lánya volt, amelynek bemutatójára ugyancsak Puccini huzamos jelenlétében került sor, ám e premierre végül többszöri halasztást követően kerülhetett csak sor. Épp ez a témája e gunyoros jelenetnek, amely így indul:

"A Nyugat lánya.

(Opera több halasztásban. Fordította: Várady Sándor.)

ELSŐ HALASZTÁS

A m a e s t r o (úti ruhában és a bizalom köntösében): Örömmel jöttem a múzsák eme szentelt hajlékába. Üdv néktek, papok és papnők! Üdv neked, Szamosi! Üdv neked, Takács! Üdv neked, Rózsa! Üdv neked, Déri! Neked is Dalnoki, Arányi és ti többiek, üdv néktek! Hogy Mészárosról ne is beszéljek...

K a r: Üdv neked, maestro !

M é s z á r o s: Üdv neked, Herr Puccini !

A m a e s t r o: Basta! Kezdhetjük a próbákat..."

Az 1912-ben ily türelmetlenül várt opera december elsején visszatér az Opera repertoárjára! A Nyugat lánya Vasily Barkhatov rendezésében és Kocsár Balázs vezényletével jut most újra a közönség elé.

Horváth Zoltán rendezővel pár hónapja készült interjú az Opera Magazin számára. Sajnos a kiváló művész a közelmúltban elhunyt, ezzel a beszélgetéssel idézzük fel alakját itt, a Mimi blogon. 

Horváth Zoltán, Fotó: Csibi Szilvia 

A próbában az a jó Horváth Zoltán rendező szerint, hogy lehetőség van szó szerint kipróbálni a dolgokat. Ami jó, azt meg kell tartani, ami nem sikerült, azt ki lehet javítani. Persze más az élet, de, ha egy rendező ezzel a gondolattal fejezi be a 90. születésnapja alkalmából készülő beszélgetést, akkor nyugodtan gondolhatunk többet is a mondatok mögé.

Önnek nagy múltja van, de hogy látja, a műfajnak lesz-e jövője?
Hálát adok a mennyei Atyának, hogy egész életemben azt csinálhattam, amiben örömömet leltem. Szeretem a zenét, és talán most már mondhatom azt is, hogy értem. A kérdésre nem tudok válaszolni, de szeretném, ha lenne. Számomra a muzsika maga a csoda, és aki a hangok világában nem járatos, nem vonzza, nem élvezi, az kimarad valamiből, ami fontos.

Hogyan kezdődött ez a kapcsolat? Volt nagy első találkozás?
A nexust a rádió indította el. A harmincas években negyven-ötven perces blokkokból állt össze a műsor, amelyben szerepelt magyar zene, cigány zene, opera, klasszikusok. Máig emlékszem a Beethoven-szimfóniákra, és természetesen az operákra, de első nagy találkozást nem említenék. Talán az olasz operák világa fogott meg leginkább. Gimnazistaként az önképzőkörben tartottam előadásokat, ahol nem csak a Bohéméletről beszéltem, hanem például Gounod Faustjáról is. Elkezdtem hegedülni, de megsértődtem a tanáromra, és abbahagytam. Érettségi után a jogi karra mentem – ezzel párhuzamosan pedig a Nemzeti Zenedébe is jártam éneket tanulni. Igaz, azzal tisztában voltam, hogy a hangom nem éri el a kívánt szintet, de bejárhattam azokra az órákra is, ahol Nádasdy Kálmán oktatta színpadi gyakorlatra a kor legkiválóbb szólistáit. Szép keretet ad az életemnek, hogy amikor nyugdíjasként én is tanítottam a Semmelweis utcában, akkor ugyanabban a teremben dolgozhattam, ahol először láttam Nádasdy Kálmántól ezt a csodát. Visszatérve az én kezdeti lépeseimhez, amikor 1951-ben a Zeneművészeti Főiskolán megindult az operarendező szak, Oláh Gusztáv vezetésével, akkor jelentkeztem, és felvettek. 

Horváth Zoltán a Három a kislány próbáján, 1997

Az eltelt évtizedekben változott a rendező helye, szerepe az operában?
Részkérdésekben bizonyosan, de a lényeg nem. Persze beszéltek annak idején a lefúrt lábú énekesekről, és kétségtelen, hogy az opera az a műfaj, ahol az alapvető követelmény maga hang. Az is vitathatatlan, hogy egy adottság – a szép voce – még nem feltétlenül jár együtt más kvalitásokkal. Például azzal, hogy valaki egyéniség: súlya, jelenléte van a színpadon. Mégis mindig arra törekedtem, a rendezés abból induljon ki, amit a szerző odaírt a kottába. A partitúra a rejtvény, amit nekem meg kell fejteni. Én minden rendezésben minden nap vizsgáztam. Láthattam munka közben Oláh Gusztávot és Nádasdy Kálmánt. Két különböző világ. Oláh Gusztáv gyönyörű nagy képekben, gesztusokban gondolkodott, ami igazából már csak akkor volt a külső szemlélő számára tetten érhető, amikor az egész mű előtte állt. Ekkor kerültek a mozdulatok a helyükre. Nádasdy Kálmán az emberből indult ki, a szerepből. Mit érez, mit tesz, hogyan fejezi ezt ki? Hozzám is inkább ez áll közelebb.

De ugyancsak erre a rejtvényfejtésre vállalkozik a karmester is. Mi történik, ha eltér a két koncepció?
Akkor vitatkozunk, bár tulajdonképpen nem ez a jó szó. A színházban óhatatlanul előfordulnak nézeteltérések, de az az ideális, ha ezek az elképzelések egyeztetését, összecsiszolását jelentik.

Vannak különösen kedvelt szerzői, illetve operái?
Igen, például csodálom Donizettit. A szerelmi bájital olyan remekmű, ami arról árulkodik, hogy ő nem csupán fantasztikus komponista volt, hanem mindent tudott a színházról, és ezt beépítette a zenébe. De Bartók A kékszakállú herceg vára is a csodák csodája számomra, miként persze Mozart Figaro házassága is. Igaz, ugyanígy nagy kedvencnek tartom a Falstaffot, Verdi idős kori remekművét. Azért is hálás lehetek, hogy ezeket mind rendezhettem, sőt többször is színpadra állíthattam.

A rendezőnek van beleszólása abba, hogy mi kerül be a repertoárba?
A döntés természetesen nem az ő kezében van, de elmondhatja a véleményét, elképzeléseit, amiből sok minden meg is valósul. Miután elvégeztem a Főiskolát, a diploma rendezésemre Miskolcon került sor, később dolgoztam Debrecenben, Pécsett és Szegeden, majd az Operett Színházban. A műsorterv összeállításánál alapvetően a társulat lehetőségeit is figyelembe kellett venni, méghozzá úgy, hogy ha lehet, dupla szereposztással tudjunk mindent színpadra állítani. Másrészt előfordult, hogy egy szereplő kvalitásai követelték meg, hogy elővegyünk egy-egy darabot. A társulat erejére jó példa volt Pécsett Sosztakovics műve, a Katyerin Izmajlova, ahol bizonyítottuk, képesek vagyunk megoldani ezt a feladatot. Szegeden pedig az akkor fiatal Gregor József volt az, akire a Falstaffot felépítettük.

Megvalósult, amit elképzelt pályakezdőként?
Korábban említettem, számomra minden rendezésem, minden nap olyan volt, mint egy vizsga, de úgy érzem, sikeresen kiálltam a próbatételeket. Talán ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjasként is folyamatosan dolgozom mind a mai napig.

Szabó Z. Levente

Már javában tart az Opera rég várt New York-i turnéja, művészeink előtt megnyílik a Koch Theater és a Carnegie Hall. De ki is volt Carnegie, és kicsoda David H. Koch?

A Lincoln Center déli oldalán található David H. Koch Theater az elkövetkező napokban magyar előadásoktól lesz hangos, s ez korántsem csupán azért izgalmas tény, mivel az épület a Metropolitan Opera szomszédságában található. Hiszen 1964-es megnyitása óta ez a játszóhely a New York City Ballet otthona, s minden ősszel az American Ballet Theateré is. S ami az opera szerelmesei számára oly szép emlékeket idéz: pénzügyi csődjéig majd' fél évszázadon át itt működött a New York City Opera is.

A legendás polgármester, a ma egy forgalmas repülőtér névadójaként ismert Fiorello La Guardia hajdan igazi népoperának szánta ezt a dalszínházat, amelynek olyan énekesek voltak meghatározó alakjai, mint például Beverly Sills vagy épp Plácido Domingo. Mi több, a koloratúrakirálynő, Beverly Sills, visszavonulását követően, hosszú időn át irányítója is volt a NYCO társulatának.

A pompás elhelyezkedésű játszóhelyet New York State Theaternek hívták, mígnem 2008-ban a milliárdos Koch család egyik tagja, David H. Koch 100 millió dollárt biztosított a színház felújítására. Így hát legkevesebb ötven évig a jelenleg 78 esztendős gáz- és olajmágnás, a leggazdagabb New York-i lakos nevét viseli az intézmény, ekképpen meghálálva a bőkezű támogatást. 

Az Opera művészei mindazonáltal egy tán még nevezetesebb New York-i előadóteremben is fellépnek majd: a Carnegie Hallban. Ez a csodahely az 1919-ben elhunyt acélkirály, Andrew Carnegie nevét tette hallhatatlanná. Ő finanszírozta az építkezést, s a Carnegie Hall már rögtön az 1891-es megnyitással magasra tette a mércét, hiszen az ünnepségsorozat vendégkarmestere nem más, mint maga Csajkovszkij volt. Sokáig ez volt a New York-i Filharmonikusok otthona, s itt szólalt meg legelső ízben az Újvilág-szimfónia csakúgy, mint Bartók Béla Benny Goodman kérésére komponált műve, a Kontrasztok. 

Hogy a Carnegie Hall azóta is különlegesnél is különlegesebb koncertek színhelye, azt talán nem is szükséges bizonyítani. Így inkább csak az érdekesség kedvéért említjük azt az 1976-os koncertet, amely a Carnegie Hall fennállásának 85. évfordulóját ünnepelte, többek között Leonard Bernstein, Yehudi Menuhin, Isaac Stern, Misztyiszlav Rosztropovics, Vladimir Horowitz és Dietrich Fischer-Dieskau részvételével. A koncertet záró Hallelujában mindannyian együtt zengték az Úr dicséretét: 

De persze a Carnegie Hallban nemcsak a komolyzene és az opera kiválóságai lépnek fel előszeretettel az épület legnagyobb, 2800 nézőt befogadó nagytermében, amely ma már Isaac Stern nevét viseli. Frank Sinatrától Charles Aznavourig és Glenn Millertől Frank Zappáig majd' mindenki megfordult már itt, aki csak számít a minőségi zene világában. 

Egy tragikus sorsú zeneszerző a huszadik századból: Aldo Finzi. Felfedezés Budapest és New York számára.

Ne szégyellje el magát az olvasó, ha nem ismeri az 1897-ben született, s 1945 februárjában, álnév alatt bujkálva meghalt olasz zeneszerző, Aldo Finzi nevét, ahogyan az életművét sem. Ezért ugyanis mindenekelőtt a világtörténelem huszadik századi rettenete hibáztatható. A felettébb muzikális polgárcsaládból származó Finzi Milánóban született, s viszonylag későn, a húszas évei elején fordult a zeneszerzés felé. Pályafutása legelején, 1920-ban vetette kottapapírra ezt az elegánsan lélegző Pavane-t:

Ebben az esztendőben iratkozott be a nevezetes római konzervatóriumba, a Santa Ceciliába, s már az első nagyobb kompozícióival felhívta magára a hozzáértők, így többek közt a jelentős zeneműkiadók, a Ricordi és a Sonzogno cég figyelmét is. Így aztán a Leopardi költeményén alapuló szimfonikus költeménye, a L'infinito, vagyis A végtelen éppenséggel a Ricordinál jelent meg:

E gazdagon áradó melodikájú, a későromantika felől a modernizmus felé haladó, tömény muzsikát azután újabb és újabb kompozíciók követték, s a harmincas évek elején Finzi az operakomponálással is megpróbálkozott. Az elkészült derűs vígoperát, amely a La serenata al vento (Szerenád a szélben) címet viselte, a zeneszerző benyújtotta arra a pályázatra, amely a Scala 1937-38-as évada számára keresett új művet. Ám hiába méltatta több döntnök is Finzi művét informálisan, a pályázat díját hivatalosan mégsem nyerte el a komponista, mi több 1938 tavaszán az egész pályázatot berekesztették.

1938-tól, a nácikat követve, Mussolini fasisztái is hivatalossá tették az antiszemita faji politikát, Ezzel a zsidó származású Finzi pályafutását gyakorlatilag derékba törték, noha a megelőző években olyan jelentős kompozíciókat alkotott meg, mint az 1934-es, zongorára és zenekarra szerzett versenymű, az Interludio, vagy az 1937-es, ugyancsak zongorára és zenekarra szerzett szimfonikus költemény, a Nunquam.

Finzi innentől kezdve jószerint a fiókjának komponált. Így belekezdett például egy erősen aktuális és áthallásos Shylock-opera megírásába is, ám csupán az első felvonást sikerült befejeznie.

Már a második világháború éveiben, teljes művészi elszigeteltségében komponálta meg a zeneszerzői hitvallásnak is tekinthető Salmót. A zenekarra és kórusra szánt mű 1944-ben, Torinóban íródott, bujkálás közben és zongora híján, közvetlenül azután, hogy Finzinek sikerült kikerülnie az olaszországi SS karmai közül. 

1945 februárjában azután szívroham végzett Aldo Finzivel, akit álnév alatt kellett eltemetni. A szeretteihez intézett végső szavaival azt kívánta, hogy művei jussanak el a közönséghez. Ez az utolsó kívánság azonban mégis csak a legutóbbi időkben kezd valóra válni. Az Opera zenekara ebbe az (újra)felfedezési folyamatba kapcsolódik be ezen az őszön azzal a koncertprogrammal, amelyet döntően Aldo Finzi nagyzenekari műveiből állítottak össze. E hangverseny nyilvános főpróbája most pénteken az Olasz Kultúrintézetben lesz, Kocsár Balázs irányításával, hogy azután november 5-én immár a New York-i Carnegie Hallban szólaljanak meg Finzi szerzeményei. Méghozzá egy olyan koncerten, ahol maga Plácido Domingo is a karmesteri dobogóra lép majd. A budapesti főpróba ingyenes, de regisztrációhoz kötött.