Operaénekes és keramikus. Feleség, családanya, nagymama. Idéntől pedig a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja. Csavlek Etelkával az igencsak kalandos pályakezdésről, a magának utat törő tehetségről és II. János Pál pápáról Mona Dániel beszélgetett.

Mona Dániel: A kitüntetéshez egy szakmai zsűri terjeszti fel a jelölteket, de a közönség dönt a végeredményről. Ahhoz tehát, hogy valaki Örökös Taggá váljon, a szakma és a laikus tömegek elismerésére is szükség van, amit nem is olyan egyszerű összehozni. Milyen érzés megkapni ezt az elismerést és mik azok a zenei és/vagy emberi tulajdonságai, amelyeknek köszönhetően mégis összejött ez a dupla elismerés a Művésznőnek?

Csavlek Etelka: Megtisztelő és kitüntető érzés, nagyon boldog vagyok. Köszönöm a szakmai zsűrinek, hogy figyeltek rám, hogy követték a pályámat és értékeltek! Kritikus szemek és fülek – nagy elismerés, hogy maguk közé fogadtak. A közönség szeretetét mindig éreztem. Az őszinte színpadi lét sugárzik a pódiumról, utat talál a hallgatóság szívéhez. Természetesség a színpadon és az életben egyaránt. Hang, muzikalitás, átlényegülés, egyéniség, atmoszféra-teremtő erő, felszabadult játék, azonosulás, alázat. Fontos a humor és a mosoly, meg persze sok-sok optimizmus és fantázia.

Csavlek Etelka

MD: Nem végezte el a Zeneakadémiát, viszonylag későn indult az énekesi karrierje, most mégis elismert operaénekes itthon és külföldön egyaránt. Hogy alakult ez a nem mindennapi pálya?

CsE: Gyermekkorom óta operaénekes akartam lenni. Zongorázni tanultam, szolfézsra jártam. Semmilyen más zenei pálya nem érdekelt. De hova menjen egy 14 éves lány gimnáziumba? Énekelni tanulni még korai, így a Képző és Iparművészeti Gimnáziumba felvételiztem. Ügyesen rajzoltam, és kis agyagszobrokat készítettem. Felvettek a kerámia szakra, 1965-ben érettségiztem. Onnan egyenes utam vezetett az Iparművészeti Főiskolára (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), ahol Csekovszky Árpád növendéke lettem. 1970 januárjában diplomáztam egy 15 m²-es óvodai faliképpel, amely beépítésre is került Budapesten, a XI. kerületi Bogdánfy utcai Lágymányosi Óvoda csoportszobájába. Témája Kodály Zoltán: Kis emberek dalai volt. Közben magánúton énekelni tanultam, s jelentkeztem a Zeneakadémia előkészítő évfolyamára. Év végén vizsgáztunk, ekkor ismertem meg férjemet, Dr. Németh Zoltán okleveles vegyészmérnököt, egyetemi docenst. A szerelem elsodorta a zeneakadémiai felvételit. Családot és gyerekeket akartam. 1970-ben, 23 évesen, keramikus iparművész diplomával a zsebemben összeházasodtunk. Rá egy évre megszületett Zsuzsa, 1974-ben Viktória, velük gazdagodva, saját műhelyemben dolgozva éltük az életünket. Egyszer csak hiányozni kezdett az éneklés, mivel hét évig nem énekeltem egy hangot sem. Hiszek a gondviselésben. Egy OTP bankfiókban véletlenül összefutottam Horváth Márton üvegtervező iparművésszel. „Etelka, énekelsz még?” – kérdezte, mert a főiskolai rendezvényeken mindig felléptem. Mondtam, hogy nem. „Neeem? – kérdezte. – Hát vedd tudomásul, hogy a hangod nem a tiéd. Te egy nemzeti kincs vagy.” Ez a mondat nagyon szíven ütött, és úgy eltalált, ahogy csak lehetett. Mindenesetre nemzeti kincsként léptem ki az ajtón. Ezt a lépést Horváth Mártonnak köszönhetem. Otthon előálltam az ötlettel: szeretnék énekelni tanulni. „Lesz is időd rá” – jött legyintve a válasz… És lett.

Figaro házassága (Grófné), 1998, fotó: Mezey Béla

Jó sorsom Pauk Anna énekmesterhez vezetett. Ő készített fel a Filharmónia-vizsgára, amelyet sikeresen teljesítettem. Az volt az elképzelésem, hogy önálló kiállításaim megnyitóján énekelek majd. Ez meg is történt 1977-ben a Paál László Teremben. Népdalokat énekeltem gitárkísérettel. A kiállítást Dr. Bereczky Lóránd művészettörténész nyitotta meg. Jött a következő lépcsőfok: meghallgatás az Operaházban. Közben nőttek a gyerekek, örömmel készítettem a kerámiákat, és jártam énekórákra. Anni néni unokaöccse Polgár László volt, az Operaház neves basszistája, aki koncerten hallott énekelni, és ennyit mondott: „Annikám, ezt a hangot nem lehet véka alatt rejtegetni. Beszélek Mikóval, hogy hallgassa meg.” Mikó András főrendező úr, az operatanszakos növendékek jelenlétében hallgatott meg, majd félrehívott. „Hol volt maga eddig? – kérdezte. – Keresse meg Patkó József korrepetitort a titkárságon, és vegyék át az áriákat!”

A rózsalovag (Tábornagyné), 1985, fotó: Magyar Állami Operaház Archívuma

A következő két évben bejártam a színházba, és szorgalmasan gyakoroltam. Olyan volt ez nekem, mint a Zeneakadémia. Nagyon sokat köszönhetek Patkó Józsefnek. Mihály András igazgató úr megtaníttatta velem az Aidát. Mikor elkészültem vele, az igazgató úr szobájában zongorakísérettel elénekeltem az egész szerepet. Mihály András ennyit mondott: „Én magának évente egy, legfeljebb két előadást tudok biztosítani.” Én gyorsan rávágtam, hogy nekem az elég. „Jól van, döntsön a közönség – felelte, majd hozzátette: – Te jó Isten, ha holnap a szopránok megtudják, hogy felvettem egy keramikust, rám törik az ajtót.” Akkorra az Operaházat már bezárták rekonstrukció miatt, csak az Erkel Színház működött, fele előadásszám jutott mindenkinek. Ez 1982 augusztusában történt, ekkor lettem az Operaház magánénekese. Első szerepem Wagner Parsifaljának egyik viráglánya volt, majd egy nagy falat, Verdi: Lombardok Giseldája következett. A közönség döntött. Mihály András igazgató úr az előadás után a színpadon gratulált. Nagyon boldog voltam. Hogy idáig eljutottam, a családomnak köszönhetem: édesanyámnak, férjemnek, a gyerekeinknek, akik örültek a sikereimnek és bíztak bennem. Támogattak, levették a vállamról a sok hétköznapi gondot.

MD: Ahogy az többször szóba került, az éneklés mellett Ön gyermekkorától fogva a mai napig aktív keramikus. Ez a két szakma nyilvánvalóan hat egymásra. Mi a közös a két művészeti ágban?

CsE: Figurákat készítek, megkorongozom a részeket, majd összeállítom. Alig várom, hogy a figura arca és a szeme meglegyen. Attól kezdve a kis figura élni kezd és megtelik lélekkel. Onnantól már az én gyerekem. Az agyag plasztikája mindent ki tud fejezni. Együtt érzek vele és nagyon szeretem. Tudom, mit akar, és én megteszem neki. Ezért nincs két egyforma szobor, még ha a téma ugyanaz is, és nincs két egyforma előadás sem. Barátnőm kislánya megállt a nyitott műhelyajtóban, és megkérdezte: „Etelka néni, mit csinálsz?” Mondtam, hogy dolgozom, Editkém. „Te nem dolgozol, te játszol” – válaszolta. Ez így van a színpadon és a műhelyben is.

Tosca (címszerepben), 2000, Fotó: Mezey Béla

MD: Arcok és szemek… Úgy látom, fontos Ön számára az egyéniség: hogy minden karaktert átszellemülten és frissen formázzon meg – legyen szó színpadi vagy korongon születő karakterről. Hogyan lehet a sokadik előadáson, többedik rendezésben, ki tudja, hányadik agyagfiguránál is valami egyénit és újat belevinni ezekbe a karakterekbe?

CsE: Egyéniség nélkül nincs hitelesség. Ismét egy emlék: Szegedi Szabadtéri Játékok, Bánk bán-előadás. Kedves ismerősünk 13 éves fiával ült a nézőtéren. „Figyelj csak, kisfiam – mondta neki –, nem Csavlek Etelka jön be a színpadra, hanem Melinda.” Nincs két egyforma előadás. Változnak a partnerek, sok mindenhez kell alkalmazkodni pillanatok alatt a színpadon. Ha előadásom volt, beskáláztam a próbaszobában, smink, fodrász, jelmez, és az ügyelő hívására elindultam a színpad felé. Nincs nálam boldogabb ember, mert megmutathatom, hogy mit tudok. Nincs ennél szebb a világon. Olyan jó játszani fantasztikus ruhában és parókában életre kelteni egy hősnőt, szenvedni, meghalni, sírni, és közben gyönyörű dallamokat énekelni. Átélni és átnyújtani a közönségnek. Előfordult néhány rendezéskor, amikor úgy éreztük, nem nagyon vették figyelembe, hogy énekelnünk is kell, de ez az én pályámon szerencsére ritkán fordult elő. 

MD: Kétszer is volt szerencséje II. János Pál pápa előtt énekelni. Azt képzelem, hogy ilyenkor még inkább felértékelődik egy egyházi zenemű. Milyen élmény volt? Mit adott a zenei megformáláshoz a különleges hallgatóság?

CsE: Szent Ágoston 1300 évvel ezelőtt azt mondta: Isten azért adta az embereknek a zenét, hogy emlékeztesse őket szellemi hazájukra. Valóban két alkalommal énekeltem II. János Pál pápa őszentsége előtt. Karizmatikus kisugárzása betöltötte a teret. Máig is őrzöm az ajándékba kapott szép rózsafüzért azzal a kereszttel, amelynek eredetije a Pásztorboton látható. Jelenlétében éreztük azt a misztikumot, amely erőt adott a művek megszólaltatásához. 1991-ben Castelgandolfóban, a pápai nyári rezidencián Mozart c-moll miséjét, 2000-ben a Vatikánban a kongresszusi teremben Liszt Ferenc Esztergomi miséjét énekeltük a centenáriumi év tiszteletére. A hatalmas teremben helyet foglaltak a Magyar Kormány tagjai is. A terem teljesen megtelt. Őszentsége már nagyon beteg volt. Csodáltuk lelki erejét, hogy jelenlétével megtisztelte a koncertet. 

Boleyn Anna (címszerepben), 1992, fotó: Mezey Béla

Ide kívánkozik egy másnapi történet, mely hihetetlen, de igaz. A délelőtti misén még énekeltünk, majd irány Róma. A gépünk csak délután indult Budapestre. Elfáradtunk a sok sétában, alig vártuk, hogy leüljünk valahol. Ott volt egy templom, bementünk. Finom hűvös volt, beültünk az utolsó padsorba, halkan suttogtunk. Egyszer csak odajött hozzánk egy fiatal nő és megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e, mert hallotta, hogy beszélgettünk. Mondtuk, hogy igen. „De jó” – felelte, mert Svájcban tanul, és itt tölti a szolgálatát. És el kell már mondja valakinek, milyen élményben volt része előző este. A vatikáni kongresszusi teremben hallgatott egy fantasztikus koncertet, amelyet magyar művészek adtak. „Sajnálhatják, hogy nem voltak ott” – mondta. Nagyot nézett, mikor kiderült, hogy mi voltunk a szólisták. Szalmakazalban a tű…

A gólyakalifa (Anya), 2005, fotó: Mezey Béla

MD: A hangját az édesanyjától, a kézügyességét az édesapjától örökölte. Elég egyértelmű volt, hogy művészettel fog foglalkozni. Bár nem kedveli a „Mi lett volna, ha” kezdetű elmélkedéseket, mégis: milyen polgári foglalkozást tudna magának elképzelni, amiben a művészetből szerzett értékrendet és tulajdonságokat hasznosítva örömét lelné?

CsE: Olyan jól érzem magam a bőrömben, hogy nincs vágyakozásom másik foglalkozás után, még gondolatban sem. A család, a gyerekek, a négy unokánk, az éneklés, a kerámia úgy kitöltötte az életemet, hogy ez eszembe sem jutott. Köszönöm a Jóistennek, hogy olyan szülőket választott nekem, akiktől olyan képességeket örököltem, ami boldoggá tett, és segítettek, hogy ezeket meg is élhessem. Olyan férjet, akivel 50. házassági évfordulónkat ünnepelhetjük idén júliusban. Két szerető gyermeket, akikkel csodálatos a kapcsolatunk és négy ragyogó és tehetséges unokát, akik remélem, ugyanúgy megtalálják az életben a boldogságukat, mint a nagyanyjuk.

A hazai zenei élet leghíresebb gyerekeinek csapata, a Magyar Állami Operaház Gyermekkara felvételit hirdet április 30-i határidővel. Saját kiskori operás élményeiről és a kórus munkájáról az Opera Gyermekkar vezetőjét, Hajzer Nikolettet kérdeztük, aki arról is mesélt, mitől olyan jó a közösség tagjának lenni. Mert nagyon nem mindegy, milyen közegben tölti valaki az élete jelentős részét. Jelentjük: ha felvételt nyer, akkor az egyik legjobban!

Hajzer Nikolett (Fotó: Emmer László)

Mona Dániel: Azt gondolom, hogy az Opera Gyermekkar vezetőjének lenni kitüntetett feladat. Pláne, ha az illető épp a Gyermekkarban kezdte pályáját. Mikor kerültél a Gyermekkarba, és mik a legszebb emlékeid abból az időszakból?

Hajzer Nikolett: Viszonylag későn kerültem ide. Hatodikos voltam, amikor iskolát váltottam. A zongoratanárom ajánlotta a sulit, mert az ő gyereke is ide járt. Elmentem felvételizni, felvettek, és itt is ragadtam egészen mostanáig. Jó volt a légkör, nagyon befogadó volt a csapat, úgyhogy körülbelül egy hét után már úgy éreztem, mintha évek óta ide járnék. Ez az attitűd ma is nagyon-nagyon jellemző a gyermekkarosokra: ha új gyerek jön – márpedig van, hogy évközben is hirdetünk felvételt –, pillanatok alatt elfogadják, befogadják és segítenek neki. A közösségünknek ez a jellegzetessége nem feltétlenül az én munkám eredménye, sokkal inkább a zenei nevelés hatására alakul ki bennük ez a fajta érzékenység és segítőkészség.

Sok emlékem van; a legelső próbámra is emlékszem. Furcsa volt, nagyon féltem tőle, nem tudtam, mi fog várni rám. Körülöttem mindenki teljesen profinak tűnt, idegen nyelven énekeltek, ott ült elöl Gyöngyvér néni (Gupcsó Gyöngyvér – a szerk.), zongorázott, mindenki tudta, mikor mit kell csinálni, én meg azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. Szerencsére hamar belejöttem, és a legnagyobb élményem, azt hiszem, az első előadásom volt: egy Bohémélet. Iszonyatosan izgultam előtte, hogy Úristen, színpad, fények, sok ember… Bár sportoltam és versenyeztem korábban, tehát ez a fajta stressz és adrenalin nem volt idegen számomra, nyilván egy ilyen színpadra kiállni teljesen más. Ez nagyon kedves emlék lesz még sokáig. Akárcsak az az élmény, hogy akikkel anno gyerekként együtt énekeltem a színpadon, most a kollégáim az Operában. Ez nagyon érdekes és különleges érzés, hálás vagyok, hogy megélhetem.

José Cura és a Magyar Állami Operaház Gyermekkara 

MD: Akik ennyi időt töltenek együtt, óhatatlanul nagyon fontos részei lesznek egymás életének a színpadon és a próbatermen kívül is. Életre szóló barátságok, akár szerelmek köttetnek, közös projektek alakulnak. Tudsz a saját gyermekkaros éveidből vagy az általad vezetett időszakból ilyen izgalmas és szép kapcsolatokat feleleveníteni?

HN: Az egyik legjobb vagy legérdekesebb ilyen az egyik korrepetitorom, Breinich Bea, aki eggyel járt alattam, tehát mondhatom, hogy együtt nőttünk fel. Gimibe aztán máshová jártunk, de egyetemen és később összehozott minket újra az élet. Tizenegy éves korunk óta ismerjük egymást, egy pillantásból tudjuk, mit akar a másik. Nekem ő tényleg fix pont. A mostani gyerekeken is látom, hogy a baráti társaságuk túlnyomó része az operás közösségből kerül ki – ez nálunk is így volt anno. Sok operás osztálytársammal, akikkel akkor jóban voltam, most is tartom a kapcsolatot, tehát ez nagyon-nagyon hosszútávú tud lenni. Akárhová megyek, biztos, hogy találkozom egykori gyermekkarosokkal. Sokak életében volt ez meghatározó időszak, és mind azt mondjuk a mai napig, hogy ez a legjobb dolog, ami történt velünk. Mert annyira jó élmény, hogy ilyen sokat lehettünk együtt, sokat állhattunk színpadon, ahol lehetett szerepelni, játszani, zenei élményeket és magas zenei képzést kaptunk. És ezeknek az összhatását máig érzi magán mindenki.

Diótörő Fesztivál (Fotó: Berecz Valter)

MD: Ha már életen át tartó hatás: néptáncosként azt látom, hogy a tánc a jó ritmusérzéken és mozgáskoordináción túl elegáns tartást, fegyelmezettséget, alázatot, talpraesettséget, határozottságot, alkalmazkodókészséget és persze megfelelő értékrendet is ad, amelyek az életben is hasznosíthatók, nem csak a szakmán belül. Azt képzelem, hogy gyermekkari tagként is valami hasonló a helyzet. Milyen emberi tulajdonságokban segít fejlődni az éneklés és az igen intenzív közös munka?

HN: Azt gondolom, hogy a tisztelet és az alázat két olyan tulajdonság, amit nagyon hamar megtanulnak ezzel a fajta munkával. Ők tényleg dolgoznak, van, hogy este tízig. Tisztelik és elismerik egymást a színpadon. Van egy egészséges rivalizálás közöttük, de nagyon tudják támogatni és biztatni egymást. A másikat eltaposó helyett sokkal inkább egy támogató, baráti versengés alakul ki bennük, amit nagyon jónak tartok. Kiválóan tudnak viselkedni különböző helyzetekben. Sokkal érzékenyebbek a kortársaiknál. Rengeteg olyan szituációval találkoznak a színpadon – legyen szó előadásról vagy próbáról –, amivel általában 20-25 éves kora előtt nem találkozik az ember. Jó esetben megtanulják ezeket jól kezelni. Például feldolgozni azt, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Először sírva fakadnak, de idővel megtanulják, hogyan kell ezeket magukban kezelni. Olyan készségek ezek, amiket jóval később tanul az ember.

A Dohnányi-Stabat materes koncertünk főpróbája után a Nemzeti Filharmonikusok több tagja is odajött hozzám, hogy elképzelésük nincs, mit csinálok a gyerekekkel, de ők nagyon ritkán látnak ilyet. Hihetetlenül fegyelmezettek és elképesztően jól énekelnek. Pedig nem csinálok semmi varázslatot, egyszerűen tudják, hogy ez a dolguk, mert főpróba van. És azt gondolom, hogy ez mindig egyre jobb, mert a kicsik megtanulják ezt a nagyoktól. Mintát adnak egymásnak. És persze én is mintát adok nekik. Egyfajta példakép vagyok én is és a korrepetitorok is. Felnéznek ránk, és átveszik, lemásolják a reakcióinkat. Nagyon oda kell figyelni, hogy mindez úgy épüljön be, hogy később jól tudja tovább vinni az életében.

Koncert a Bazilikában (Fotó: Berecz Valter) 

MD: Ha rád néz az ember, csupa mosolyt, jókedvet, szeretetet és humort lát. Milyen a hangulat, amikor dolgoztok? Ebben a szellemiségben telnek a próbák is?

HN: Azt gondolom, hogy nagy részt igen. Persze én is emberből vagyok, nekem is vannak rosszabb napjaim, és van, hogy kicsit feszültebb vagyok, de egyébként nagyon figyelek, hogy a próbák viccesek, oldottak legyenek, de közben dolgozzunk is. Nagyon szeretem a humort. Tényleg. Szeretek humorral dolgozni, és szeretem, ha másnak is van humora. Nem az van, hogy beülök egy próbára, ahol mindenki karót nyelt, mindenki retteg, és ha rosszat énekel, leveszik a fejét. Hál’ Istennek nekem sincs ilyen élményem. Mindig hangsúlyozom nekik, hogy a próba azért van, hogy akár rosszat, rosszul vagy csúnyán énekelj. Kit érdekel? Nagy a megfelelési kényszer bennük – felém és egymás felé is –, azonnal jól akarnak csinálni mindent. Az ebből fakadó esetleges belső feszültséget kell nekem ezeken a próbákon a viccekkel, a jó hangulattal és egyéb eszközökkel oldanom. Egy mosoly vagy egy kétperces könnyed kitérő bele kell, hogy férjen egy próbába, főleg gyerekeknél. Bár szerintem felnőtteknél sem árt…

Elengedhetetlen, hogy jól érezzék magukat, mert rengeteget dolgozunk. A délutáni próbák fix időpontban vannak. A kicsiknek (3-4. osztály) másfél óra hetente, a nagyoknak kétszer két óra egy héten. Ezen felül vannak a színpadi próbák és az előadások. Mindez sokszor iskolai hiányzással jár, de éppen ezért megtanulják remekül beosztani az idejüket, kialakul bennük egy belső motiváció a tanulásra, pótlásra. Nem egyforma az egész év: vannak nagyon sűrű időszakok, mint például a december, amikor szinte minden nap van egy-két Diótörő vagy Bohémélet-előadás. Tehát az állandó délutáni kartermi próbák mellett bőven van elfoglaltságuk, viszont az is igaz, hogy eredményt és minőséget nem lehet enélkül elérni.

Miskolcon vendégszerepelt a Bohémélet csapata

MD: Milyen munkán kívüli programjai vannak a Gyermekkarnak? Vannak-e közös kikapcsolódások, illetve tartotok-e táborokat, és ha igen, mi történik ott, amikor épp nem énekeltek?

HN: Nagyon vegyes a korosztály, ezért nemigazán szervezünk A-tól Z-ig mindenkit egyszerre érintő programokat. Az száz feletti létszám lenne! De a nagyobbakkal szoktunk. Van, hogy elmegyünk sétálni vagy fagyizni, esetleg közösen ebédelünk valamelyik kedvenc éttermünkben. Ha két előadás között nem tudnak hazamenni a gyerekek, akkor addig kvázi bébiszitterként velük vagyunk. Volt, hogy elmentünk játszótérre, de akadt, akiket hazavittem, ha én épp haza tudtam ugrani. Próbát is szoktam otthon tartani, hogy ha a helyzet megkívánja. Nagyon szeretik, amikor hozzám lehet jönni, kicsit talán úgy élik meg, mint mikor gyerekként átmentünk a barátainkhoz.

Az idén nyárra tervezett tábor a vírus miatt nem jött össze, de tavaly tartottunk egy intenzív hetet, egy bejárós tábort a Müpában, ahol délelőtt és délután próbáltunk, a kettő között pedig ebédeltünk, illetve vittünk mindenféle játékot, meg kiültünk a teraszra. Nagyon-nagyon élvezték a gyerekek, mert egy szuper közösség, és nagyon szeretnek együtt lenni – akkor is, ha éneklünk, és akkor is, ha bármi mást csinálunk.

Nyári tábor a Müpában

MD: Vissza a színpadhoz… Biztos eszelős élmény belebújni az Opera fantasztikus jelmezeibe, beállni a hatalmas díszletekbe, egy pódiumon állni a csodálatos énekesekkel. Mik a gyerekek kedvenc élményei? Mik a Gyermekkar legvonzóbb velejárói?

HN: Nagyon sok gyereknek van kedvenc énekese. Gyakran lemennek hozzájuk, bekopognak, lefotózzák őket, autogramot kérnek. Persze mi is ilyenek voltunk, én is ott álltam Rost Andrea ajtaja előtt, és kértem, hogy írja alá a kis füzetemet. Nekik óriási élmény, ha Haja Zsolttal és Rácz Ritával készíthetnek egy közös képet a Carmina alatt. Pont ugyanolyan mezei gyerekek ilyenkor, mint akik elmennek a kedvenc együttesük koncertjére. Csak nekik ez a fajta rajongásuk ide, a színházba tevődik át. Nagy dolog, hogy azokkal, akiket ők bálványoznak, akiket fontosnak és nagyra tartanak, akik a példaképeik és nem mellesleg a kollégáik, nap mint nap találkozhatnak bent a színházban. Meg amikor valamilyen új darabot csinálunk, és először bújnak bele a jelmezükbe. Mindenkinek csillog-villog az arca, ötezer fotó készül. Hát, ilyenkor látni kell őket! 

Werther (Fotó: Nagy Attila)

Budapestre érkezik a Szentpétervári Kamaraopera. Ez önmagában is elég figyelemfelkeltő hír. Ráadásul Gounod Faustjának újragondolt változatát és Bizet ritkán játszott Gyöngyhalászok című operáját hozzák. Még mindig nem elég a mézesmadzagokból? Akkor íme a helyszín: a frissen megnyitott Eiffel Műhelyház Bánffy terme.

Példálózhatnánk számokkal a Yuri Alexandrov által 1987-ben alapított társulat kapcsán, hogy mennyi országban jártak már, hány díjat kaptak és milyen kiváló énekeseik vannak, de kössük magunkat inkább az ősi mondáshoz: a puding próbája az evés. Aki hallotta már a Szentpétervári Kamaraopera bármely produkcióját, azt nem kell győzködni, akinek pedig még nem volt szerencséje hozzájuk, nincs kiválóbb alkalom a vélemény kialakítására, mint egy élő előadás. Azonnal két produkciót is hoznak Kőbányára. Elsőként március 28-án este a Gyöngyhalászokat mutatják be. Bizet operája nem tartozik a legjátszottabbak közé, pedig akadnak részletei, amelyek kifejezetten népszerűek lettek. Ott van például Nadir híres, „Je crois entendre encore” kezdetű áriája, amely kedvelt repertoárdarab – nemcsak az operaénekesek körében. Hallották már David Gilmour feldolgozását?

Annak a sokszáz embernek valószínűleg fogalma sem volt, hogy épp Bizet operáját hallgatja. Ezt nevezem új rétegek operával történő beoltásának! De a feketeöves operarajongóknak is tud kuriózummal szolgálni a mű. Az „Au fond du temple saint” kezdetű duót tenor és bariton énekli, ami, ha nem is páratlan, mindenképp ritkaságszámba megy. Az alábbi legendás felvételen Roberto Alagna és Bryn Terfel énekli a kettőst (reméljük, a külön-külön már mindketten Pestre látogató művészek egyszer együtt is meglepik az Opera közönségét).

A zene tehát jó. A szentpéterváriak előadására sem lehet panasz: csupa nemzetközi versenygyőztes énekes. A díszlet meg egyszerűen csodás! Víz alatti királyság, dzsungel, barlang és mennyország – kihívás, de eszméletlen hálás feladat is egy tervezőnek.

Nem csoda, hogy Vyacheslav Okunev megkapta Szentpétervár legrangosabb színházi kitüntetését, a Golden Sofit-díjat. Igaz a Faustért, de szerencsére másnap azt az előadást – és ezzel együtt a díszletet is – megtekinthetjük.

Az említett díjátadón a produkció megnyerte „a legjobb operaelőadás” és „a legjobb operaénekes” (Sergey Aleschenko) kategóriákat is. De mitől olyan különleges ez a Faust? Amitől általában egy színházi előadás: aktuális problémákat feszeget. Az alkotók Goethe klasszikusát az emberi agy feletti uralomért folytatott harcként értelmezték. Egy ilyen irányítás befolyásolással, gyűlöletkeltéssel, végső esetben pedig tömeggyilkossággal is végződhet. Az emberi tudat leigázása az (ál)mindentudás ígéretével – ez a szentpéterváriak előadásának legfőbb vészjelzése. A felvonások sorrendjében módosított, de hosszában változatlan Gounod-opera friss, aktuális és mindenki számára elgondolkodtató. Így van értelme sokadjára is elmesélni a Faustot. Kár, hogy csak egyszer látható Pesten.

70 éves, de elsősorban mégsem a basszisták doyenjének, hanem sokkal inkább e fach világjáró fejedelmének számít. Jövő hétfőn újra Budapesten énekel majd Ferruccio Furlanetto.

Diákként eredetileg a klasszika filológia és a természettudományok tanulmányi irányát választotta magának, s ha 22 éves korában nem változtat az elhatározásán, e blogban aligha születne róla poszt. Ám az ifjú Ferruccio Furlanetto akkor megszakította addigi tanulmányait és az énekesi pályára adta a fejét. Döntésének helyességét hamar visszaigazolta az olasz meg a nemzetközi operavilág: mire harminc esztendős lett, már túl volt egy sor jelentős debütáláson, valamint addigra együtt énekelhetett olyan nagyságokkal, mint Luciano Pavarotti vagy Montserrat Caballé. Ekkor, 1979-ben lépett először a milánói Scala színpadára is: egy olyan Macbeth-bemutatón, ahol a címszereplő Piero Cappuccilli, a karmester pedig Claudio Abbado volt.

Furlanetto akkor még szembeötlően ifjú Banquo lehetett, és a basszus hangfajra szerzett nagy Verdi-szerepekben a színésznek is osztályon felüli énekes még jó ideig cipelte a nehezen elkendőzhető fiatalosság "keresztjét". Így volt ez azon a mára legendás emlékezetűvé patinásodott 1986-os salzburgi Don Carlos-előadássorozaton is, amelynek karmestere és egyúttal rendezője is Herbert von Karajan volt.

Karajan és Furlanetto együttműködésének egy másik nagyszerű salzburgi produkciót is köszönhetett a korabeli operaközönség és - a videófelvételnek hála - az utókor. A Don Giovanni 1987-es előadásainak egyik legnagyszerűbb közreműködője ugyanis éppen az olasz basszista volt Leporello szerepében:

Verdi és Mozart mellett Furlanetto az olasz vígoperáknak is rég elhivatott specialistája. Így ő is ott szerepelt abban a világraszóló énekesválogatottban, amelyet Rossini születésének bicentenáriumára Abbado hozott össze: a Reimsi utazás előadására. Továbbá tartósan démoni Don Basilio, s ahogyan az évek múltak a Don Pasquale címszerepébe is stílusosan beleöregedett Furlanetto.

S ha ez még nem lenne bőségesen elegendő, hát sokak számára ő maga Gremin herceg legideálisabb megtestesülése is, ebben a szerepében a nemes és életismerő bölcsesség jegyeit is oly magától értetődően felmutatva. Arról már nem is beszélve, hogy még akkor is bírja levegővel, ha a karmester, mint az alábbi felvételen Daniel Barenboim, szinte gyilkosan lassú tempókat vesz Csajkovszkij Anyeginjének harmadik felvonásában:

Greminként már láthattuk és hallhattuk Furlanettót Budapesten, legutóbbi itteni fellépésén, 2016-ban pedig dalénekesként is bizonyságát adta az orosz zene iránti affinitásának. Többek között Muszorgszkij ciklusa, A halál dalai és táncai előadásával, amely mű majd most, az október 7-i koncerten is felhangzik az Erkel Színházban. Ahogyan hallani fogjuk ezen az estén Ferruccio Furlanetto pályafutásának emblematikus áriáit is.

A társulat egyik legmegbízhatóbb tartóoszlopa és formátumos sztár: Kálmándy Mihály nevének visszatérő említései nélkül elbeszélhetetlen lenne az Opera történetének elmúlt három évtizede. Október 5-én az ő énekesi jubileumát ünnepli majd az Erkel Színház közönsége.

Az énekes pályafutása Kolozsvárott indult, de a Magyar Állami Operaházhoz Kálmándy Mihály mégis az egykori NDK felől érkezett. Ceaușescu Romániájából ugyanis bécsi meg barcelonai énekversenyekre nem, de oda nagy nehezen kiengedték a fiatal baritonistát 1987 őszén. Innen azután 1988 januárjában utazott volna vissza az énekes, azonban vonatútját - közös szerencsénkre! - megszakította Budapesten. Meghallgatásra jelentkezett, és miután a pesti illetékesek hallották őt a Macbeth és az Álarcosbál részleteiben - február 7-én Kálmándy Mihály már a Magyar Állami Operaház címzetes magánénekese volt. Első pesti előadásán a Tosca Angelottiját alakította: nagyon is meggyőző átéléssel megformálva a börtönből szökött, zsarnokság elől menekülő férfi szerepét.

Kevéssel utóbb már a Nabucco címszerepébe ugrott be sikerrel, s ugyancsak a címszerep jutott Kálmándynak az 1989 tavaszán bemutatott Bolygó hollandi előadásain is. Ahogyan azt alakításáról Rajk András kritikus megfogalmazta: "A második szereposztás első felvonásának huszadik percében, a színre lépés és a megszólalás pillanatában az alak megjelent. Külsőleg, belsőleg, hangfajiban eszményien megfelel." A hazai Hollandi-előadásoknak Kálmándy Mihály azóta is nélkülözhetetlen főszereplője Budapesten, Miskolcon vagy épp a szegedi Dóm téren egyaránt.

Verdi-baritonként szintén igen gyorsan keresetté vált az énekes. Rigoletto, Luna gróf, Amonasro: hangfajának szinte mindahány nagy Verdi-szerepében remekül érvényesülnek Kálmándy előadói erényei, fent is, lent is mindig kiegyenlített hangadása, erőteljes kisugárzása, imponálóan férfias kiállása...

Méghozzá korántsem csupán itthon, hanem még Verdi hazájában, az e téren igencsak igényes olasz közönség előtt is. Először Triesztben lépett elébük Michele Kalmandi mint Nabucco, és ez a névalak mára számukra, de éppígy Európa más nemzetiségű operakedvelői számára is ismerőssé vált.

A Kálmándy Mihály budapesti működésének 30. évfordulóját némi csúszással, ám méltó módon köszöntő október 5-i gálaest programját is Verdi és Wagner művei dominálják majd. A decemberben a 60. születésnapját ünneplő és tavasz óta immár Kossuth-díjas bariton pedig olyan művészkollégákkal fog együtt énekelni, mint Boross Csilla, Fodor Bernadett, László Boldizsár és Köpeczi Sándor. Maga Kálmándy Mihály az Opera Magazin legújabb számában így beszélt a koncert fölöttébb ígéretes koncepciójáról:

"Egy roppant harmonikus társaság áll össze Kovács János karmesteri pálcája alatt - olyan művészek, akik gyönyörű hanggal, jó technikával és erőteljes színpadi jelenléttel rendelkeznek. Számomra a legfontosabb. hogy a gála ne csak rólam szóljon, hanem az opera műfajának miértjére adjon választ."

Stílusérzék és kivételes megbízhatóság, kikezdhetetlen, szárnyaló magasságok és sokoldalúság: ez mind elmondható a nagyszerű amerikai tenor, Gregory Kunde operaénekesi művészetéről.

Jövő hétfőn az Opera vendége lesz, s az Erkel Színházban Puccini-áriákat és -kettősöket énekel majd a hazánkban most először fellépő Gregory Kunde. A 65 esztendős tenor imponáló sikereket tudhat maga mögött, ám még egyáltalán nincs a pályafutása végén. Ezt jól jelzi a tény, hogy idén, professzionális működésének 41. évében is az operavilág legjelentősebb színhelyein lép fel: így a budapesti koncert után alig pár nappal bécsi Aida-előadások Radamese lesz, később aztán Barcelonában Kalafot, a Covent Garden színpadán pedig az Otello címszerepét alakítja majd Kunde.

Az Illinos-i Kankakee városka szülötte amúgy 1978-ban épp Verdi Otellójában debütált: igaz, akkor még Cassiót alakította. A kezdetektől fogva igencsak változatos szerepeket énekelt, ám karrierjének első felét talán leginkább mégis Mozart és a bel canto dominálta. Így egészen nagyszerű Don Ottavio volt, amint erről számos hang- és videófelvétel is bizonyságot kínálhat számunkra:

Mivel Kunde bámulatosan üzembiztos technikával rendelkezik és a magasságai szinte korlátlannak tűnnek, s ráadásul még a stílusérzéke is példás, így hamar megtalálták őt a bel canto igényes és szinte lehetetlenül nehéz tenorszerepei is. Ezek alighanem legnehezebbike, Arturo A puritánok című Bellini-operából, mely szerep és szólam különösen emlékezetessé vált az amerikai énekes pályáján. Ő ugyanis a szólam csúcshangját, a magas F-et is képes volt előadásokon magabiztosan és élvezhetően megszólaltatni:

Kunde kivételes képességeinek másik nagy tanúsága, hogy egymástól mennyire különböző operákba, előadói és korstílusokba képes élményszerűen beilleni a hangjával. Így majdnem ő az egyetlen olyan tenorista, aki Rossini és Verdi Otellóját is a repertoárjára vette, és egészen bizonyosan ő az egyetlen olyan művész, aki valaha is képes volt ezt a két Otellót két héten belül, egymás közelségében elénekelni. Az olasz nyelvű operák mellett Kunde többek közt orosz és cseh operákban is fellépett, a francia repertoárnak pedig különösen fontos szerep jutott a pályáján. Nemcsak azért, mivel a Manon vagy éppen a Gyöngyhalászok tenorfőszerepeiben hangja és színpadi kiállása remekül érvényesült, hanem mert ritka énekesi strapabírása nagyban szolgálta az elmúlt évtizedek nemzetközi Berlioz-újrafelfedezését. Így lemezen is megcsodálhatjuk Kunde címszereplői diadalát a Benvenuto Celliniben, színpadon pedig alig akadt hozzá mérhetően erőteljes Aeneas A trójaiak operakolosszusában:

Kunde mindeközben a világ operaéletének egyik legelső Verdi- és Puccini-tenorjaként is kiérdemli a közönség tapsait. S mivel június 10-én este is Puccinit fog énekelni a zeneszerzőnek szentelt PucciniFeszt záróestéjén, így e posztot zárja most Cavaradossi Levéláriája, amelyet jövő hétfőn élőben is hallhatunk majd Gregory Kunde előadásában:

Jóllehet a Puccini-életmű része, A fecske mégis meglepően ritkán rak fészket a világ operaházaiban. A Kolozsvári Magyar Opera most elhozza az Erkelbe ezt a lírai és könnyed alkotást.

Giacomo Puccini 1913 őszén Bécsben járt, s többek között megismerkedett Lehár Ferenccel, akivel azonmód barátságot is kötött, melynek a kölcsönös művészi nagyrabecsülés szolgált alapjául. Lehár rögtön hasznos szolgálatot is tett új barátjának: összehozta őt a Carltheater igazgatójával, s így hamar megszületett egy Bécs számára elkészítendő Puccini-opera terve. A műhöz a Luxemburg grófja szövegkönyvírója, Alfred Maria Willner szállította a történetet, ám Puccini már az alkotási folyamat egészen korai szakaszában sietett leszögezni, miszerint: "Én operettet soha nem fogok írni; vígoperát igen." S ehhez rögvest jókora önbizalommal azt is hozzátette: "Lásd A rózsalovagot, de annál szórakoztatóbbat és organikusabbat."

Miközben Willner munkáját túlságosan laposnak ítélte, s bekapcsolta a librettó átalakításába Giuseppe Adamit, Puccini azért változatlanul bizakodó maradt, s egy angol barátnőjének 1914 nyarán így jellemezte készülő művét:

"Könnyű, érzelmes, helyenként komédiába hajló opera - de kellemes, tiszta, könnyen énekelhető a maga keringőzenéjével, lendületes és magával ragadó dallamaival...amolyan válaszféle a mai kor visszataszító zenéjére."

Csakhogy ezen a nyáron kitört az I. világháború, és ez a kollektív katasztrófa A fecske sorsára is komoly hatást gyakorolt. Mindenekelőtt a bécsi világpremier vált tarthatatlanná, hiszen Puccinit már amúgy is támadások érték, amiért nem szakította meg a kapcsolatait a központi hatalmak állampolgáraival, és mert nem tiltotta le műveinek németországi és monarchiabeli előadásait. A fecske ősbemutatójára így hát Monte Carlóban került sor, 1917. március 27-én.

Az ősbemutató nagy és zajos sikert aratott, de a szakmai visszhang már kezdettől felemás volt, s maga Puccini sem tűnt teljesen elégedettnek a saját munkájával. "Egy rossz Lehár-darab" - Puccini műveinek első számú kiadója, az itt épp nem érdekelt Ricordi-cég feje, Tito Ricordi például ennyivel intézte el A fecskét, s mások is akadtak, akik a szerelemre vágyó luxusmetressz, Magda, valamint a naiv, ám tüzes vérű vidéki fiatalember, Ruggero történetét túlságosan operett-ízűnek vélték, vagy épp rámutattak a tüdővész nélküli Traviata-sablonra. Puccini mindenesetre utóbb több változtatást is eszközölt művén, amelyet azután hamar leárnyékolt a Triptichon és a Turandot.

Pedig A fecske igazán értékes és mondén bájú opera, amelyben legalább egy igazi Puccini-slágerszám okvetlenül megtalálható. Ez a szalonbeli zongorázás jelenetéből kiemelkedő Chi il bel sogno di Doretta, amely kétség kívül sokat köszönhet az operett ekkortájt közkeletű dramaturgiájának: 

S habár A fecskének egyetlenegy hőse vagy hősnője sem hal meg, ami Puccininél igazán ritkaság, azért a háromfelvonásos opera befejezése így is megindító:

A fecske most két alkalommal lesz látható Budapesten, hála az Opera és a Kolozsvári Magyar Opera együttműködésének. Május 26-án és 27-én este Anger Ferenc rendezésében kerül színpadra a mű, a "címszerepben" Ádám Zsuzsannával.

Prévost abbé teremtménye nemcsak Des Grieux lovagot, de zeneszerzők egész sorát is elbűvölte. Manon balettben és operában, romantikus vagy épp dodekafón zenével.

„Ez a lányka oly lenyűgöző hatást tett rám, hogy én, aki eddig sohasem gondoltam a különbségre nők és férfiak között, még sohasem néztem nőre férfiszemmel, én, akit mindenki csodált okossága és tartózkodása miatt, egyszerre egész testemben felgyúltam, s már-már önkívületbe estem.” Antoine François Prévost 1731-ben megjelent regényében így vall az ifjúságára visszatekintő férfi főhős a pillanatra, amikor megismerte a szépséges és oly romlékony Manon Lescaut-t. Des Grieux lovag oly mélyre zuhan a szerelem sötét vermébe, hogy kevéssel utóbb már ilyen kijelentésekre ragadtatja magát: „Az egész világegyetem elpusztulhatna, az sem érdekelne [...] Manon a dicsőségem, a boldogságom, minden kincsem.”

Manon Lescaut elragadó figurája természetesen az olvasók képzeletét is rabul ejtette, s az elmúlt majd' három évszázad során az olvasók között néhány, az olvasmányélménytől alkotásra sarkallt komponista is akadt. A talán legelső zenés színpadi Manon-változat egy balett-pantomim volt, amelyet 1830-ban mutattak be a párizsi Operában, méghozzá Halévy zenéjével. 1836-ban azután megszületett az első Manon Lescaut-opera is, jóllehet a dalmű címe nem leplezi le ezt a tényt. Az angol Michael William Balfe The Maid of Artois című operája ugyanis más szerepnevekkel és boldog végkifejlettel meséli újra a történetet. A címszerep a kor nagy énekesnője, Maria Malibran számára lett megalkotva, így nem csoda, hogy a pályaelődje emlékét megelevenítő Cecilia Bartoli néhány éve e mű egyik áriáját is lemezre énekelte:

Húsz évvel később az első francia Manon-opera is elkészült. Daniel Auber (és Eugène Scribe) 1856-os Manon Lescaut-jából ma a legtöbbször a címszereplő úgynevezett nevetődala szólal meg vállalkozó kedvű koloratúrszopránok előadásában:

1884-ben azután Jules Massenet is a közönség elé bocsájtotta a maga Manon-verzióját. A siker világraszóló volt, s Massenet operájának máig sok rajongója van. Néhányuk alighanem éppoly elragadtatott, mint a múlt század híres angol karmestere, Sir Thomas Beecham, aki nem kevesebbet állított, mint hogy „odaadnám Bach összes Brandenburgi versenyét Massenet Manonjáért, s azt gondolnám, hogy jó vásárt csináltam".

Massenet azonban nem érte be egyetlen Manon-feldolgozással, így aztán egy évtizeddel később, 1894-ben még egy egyfelvonásost szentelt témának. Ez volt a Manon portréja, amelyben ugyan az örömelvű szépség nem szerepelt, de az idősen visszaemlékező Des Grieux lovag igen. És feltűnik a műben egy fiatal leányzó, aki Des Grieux-t rég meghalt szerelmére emlékezteti, s akiről végül kiderül: ő Manon unokahúga.

Csakhogy egy évvel Massenet második Manon-operája előtt, 1893. február 1-én Torinóban bemutatták Puccini Manon Lescaut-ját, s ezzel vitán felül megszületett a legsikeresebb zenés színpadi Prévost-adaptáció.

De azért Puccini és Massenet után még mindig született újabb feldolgozás, méghozzá egy olyan opera, amely a dodekafónia és a jazz hatását egyaránt magán viseli. Ez volt Hans Werner Henze 1952-ben bemutatott egyfelvonásosa, a Boulevard Solitude. Manon Lescaut és Armand Des Grieux története itt a korabeli francia jelenbe helyeztetett át: így az első jelenet egy vasúti pályaudvaron játszódik, Armand pedig kokainistává válik.

A két szerelmes szívszorító története most szombattól a legnépszerűbb változattal tér vissza a pesti operarepertoárra, vagyis az Erkel Színház színpadára. Puccini Manon Lescaut-ját Szabó Máté rendezésében és Kocsár Balázs vezényletével láthatjuk és hallhatjuk majd, a bemutató estéjén Létay Kiss Gabriellával és a világhírű olasz tenoristával, Marcello Giordanival a két főszerepben.

Az Opera következő szezonja, a nemrég meghirdetett 2019-20-as évada seregnyi különlegességet ígér. Például markánsan egyéni hangvételű műveket a 19., 20. és 21. század magyar operaterméséből.

Egy mesterhegedűs operája egy mesterhegedű elkészültéről: ez A cremonai hegedűs. A 19. század utolsó negyedének világhódító magyar hegedűvirtuóza, Hubay Jenő (1858-1937) művészi pályafutásának delelőjén, 1894-ben bocsájtotta a közönség elé második operáját, amellyel a korabeli kritika számára is végképp bebizonyította, hogy "nemcsak kiváló reprodukáló művész, [...] nemcsak virtuóz, de alkotó, teremtő elme is egyúttal". Méghozzá olyan, akinek "maholnap zeneszerzői babérjai elnyomják művész-pályájának összes, eddigi dicsőségét".

A hegedűiről és hegedűkészítőiről nevezetes Cremona városában játszódó kétfelvonásos operában természetesen emlékezetes kulcsszerep jut e hangszernek, amelynek Hubay gyönyörű és dramaturgiai jelentőséggel is fölruházott szólót ajándékozott:

Ám a múlt századfordulón egészen Amerikáig eljutó operában persze az énekeseknek is jócskán jut hálás szólamrészlet. A leghíresebb énekszám alighanem a női főszereplőjéé, Gianettáé, aki - hasonlóan a Bajazzók Neddájához - Madárdalt adhat elő:

A hegedűkészítő céh mesterének leánya, akárcsak Éva A nürnbergi mesterdalnokokban, annak a felesége lehet, aki diadalmaskodik a szakmai-művészi megmérettetésen. S éppúgy mint Wagner operájában, a fiatal szerelmesek boldogságát itt is egy nagylelkű, a lemondásra is kész mester teszi lehetővé.

Hubay operája jövő márciusban tér majd vissza a repertoárra: a fiatal Varga Bence rendezésében, s párban egy másik újrafelfedezendő magyar dalművel. Igaz, Dohnányi Ernő (1877-1960) egyfelvonásos vígoperáját, a Simona nénit jószerint akár német operának is vélhetnénk, hiszen 1912-es ősbemutatójára Drezdában került sor, s a mű hajdanán főleg német nyelvterületen örvendett számottevő népszerűségnek. A szerelmi csalódását követően férfigyűlölővé és egyszersmind zsarnok nagynénivé váló Simona néni Budapestre csupán 1933-ban jutott el, viszont utóbb itt készült a mű első és egyetlen lemezfelvétele, Kovács János vezényletével.

A Simona néni nyitánya rögtön szellemes vígoperát ígér:

És persze itt is garantált a boldog végkifejlet, melynek során nem is egy, hanem mindjárt két pár, egy ifjú meg egy idősebb szerelmespár kerül össze:

Amíg Hubay, illetve Dohnányi operája egyaránt Itáliában játszódik, addig a jövő évad egyik legizgalmasabbnak ígérkező, kortárs bemutatója a szovjet fővárosba, Moszkvába, illetve az ókori Jeruzsálembe repíti majd a nézőt. Gyöngyösi Levente (1975) ugyanis Mihail Bulgakov legendás regényét, A Mester és Margaritát zenésítette meg. „Életem eddigi főműve” - fogalmazott opera-musicaléről a zeneszerző, aki bizony zúzós rockzenét is belecsempészett ebbe az alkotásába, ott is különösen Woland szólamába. Az opera-musicalhez Várady Szabolcs írta a librettót, s a 2017-es koncertszerű miskolci ősbemutató után idén novemberben először színpadra kerülő Gyöngyösi-mű rendezője Szente Vajk, míg látványtervezője Kentaur lesz.

Ezekben a napokban a magyar operarajongók Komlósi Ildikót köszöntik. A művésznő és az Opera kapcsolatának néhány emlékezetes pillanatát felidézve e blog is szeretne hozzájárulni a méltó és megillető ünnepléshez. 

Fotó: Emmer László

Komlósi Ildikó hangjával és több mint ígéretes tehetségével már zeneakadémista korában jócskán felhívta magára a figyelmet - az operakritikusok figyelmét is ideértve. A kritika által regisztrált első színpadi alakítása Clara szerepe és szólama volt, Prokofjev Eljegyzés a kolostorban című operájának 1983-as bemutatóján, 24 esztendős életkorában. Teljesítményéről akkor a nagy operaesztéta, Fodor Géza így írt:

Felfedezés számba megy Komlósi Ildikó Clarája. Komlósi főiskolai hallgató létére imponáló biztonsággal és otthonossággal mozog a színpadon, s elsőre mindjárt egy főszerepben. Mezzoszopránja szép és kiegyenlített, nagyon jól, muzikálisan, természetesen, árnyaltan és kifejezően énekel. Clarája érdekes, nőiségében izgalmas személyiség: a zárt, gátlásos megjelenés és viselkedés nemcsak érzékeny lelket, hanem mélyen és erősen szenvedélyes embert is rejt, a koravén szerepmintákon hol érzéki forróság, hol kislányos önfeledtség üt át, s ezek az ellentmondások feszültséggel teljessé, lebilincselővé és vonzóvá teszik az alakítást. Komlósi Ildikó Clarája nem egyszerűen egy szereptípust hoz, hanem a szerelmes lány szerelmes nővé érésének szabálytalan szépségét, az emberi életút egy tünékeny, de felejthetetlen bájú szakaszát jeleníti meg. Ez az alakítás egy ígéretes tehetség ritka szerencsés bemutatkozása.

Árnyék nélküli asszony, fotó: Nagy Attila

Első jelentős operaházi szerepe a Rózsalovag Octavianja volt, mestere, Mikó András rendezésében, 1985 végén. A karácsony előtti premierről újra csak Fodor Gézát idézhetjük:

Komlósi Ildikó Octavianja az operavizsgák és az Eljegyzés a kolostorban Clarája után nem váratlan teljesítmény, de mert telitalálat, mégis igazi kiugrás. Az alakítás jóvoltából annak a kivételes színháztörténeti eseménynek lehetünk a tanúi, amikor ez a már-már képtelenül kényes nadrágszerep a maga párkapcsolataival együtt hitelessé és elfogadhatóvá válik. Komlósi [...] fiús, lobbanékony és játékos, s fiúként feminin volta, lánynak öltözve pedig hangsúlyozottan fiús esetlensége ellenére is természetes.

Angelica nővér, fotó: Rákossy Péter

Az első szerepek táján sokan rácsodálkoztak Komlósi Ildikó nagyszerű adottságaira, s a hozzáértők hamar megtanulták a mezzoszoprán nevét: igaz, elsőre még előfordult, hogy Komlósi helyett tévedésből egy orgánum hasábjain még Kórodi Ildikót nyomtattak ki. Már túl a Pavarotti-énekversenyen aratott 1986-os győzelmen és a világkarrier első nagy állomásain, az énekesnő 1993-ban Budapesten, az Erkel Színházban is bemutatkozott a Carmen címszerepében. "Álruhás grófnő a cigánylányok között", írta róla egy kritika, az akkortájt a mainál amúgy még sokkalta harapósabb Fáy Miklós pedig így próbálta körvonalazni Komlósi különleges formátumát:

Nem közönséges nő ez, hiszen fejjel magasabb a többieknél, és ha a színpadra lép, akkor is észreveszi mindenki, ha semmivel sem akarja magára irányítani a figyelmet. Földöntúli erőkkel áll kapcsolatban, és mindenütt pusztulást hagy maga után, amíg el nem jön az ő órája. [...] Nem a megszokott Carment játssza Komlósi, sokkal elegánsabb, hűvösebb annál. Nem a vérmérséklete riasztó, nem is a nőisége, hanem a hatalma. Akire ránéz, elkárhozik.

A kékszakállú herceg vára, fotó: Rákossy Péter

2001 végén Mikó András 1969-es Don Carlos-rendezésének felújításába állt be Eboliként az ekkor már rég utazó operasztárnak számító énekesnő, aki az ezt megelőző és követő években a pesti közönség által áhítottnál sokkalta ritkábban szerepelt az Operában. A 2010-es évtized azután meghozta Komlósi Ildikó gyönyörködtetően intenzív operaházi jelenlétét, a premiereken megannyi emlékezetes alakítással gazdagítva a hazai operakultúrát: az Árnyék nélküli asszony Dajkájával csakúgy, mint az Angelica nővér Hercegnőjével, a Bánk bán Gertrudisával, vagy éppen tavaly a Kékszakállú Juditjával. "Pályám kezdetén azt kívántam, ne legyek háromszerepes énekes" - nyilatkozta pár éve a művésznő, és az Opera közönsége testközelből tanúsíthatja, hogy ez a veszély nem fenyegeti Komlósi Ildikót.