Horváth Zoltán rendezővel pár hónapja készült interjú az Opera Magazin számára. Sajnos a kiváló művész a közelmúltban elhunyt, ezzel a beszélgetéssel idézzük fel alakját itt, a Mimi blogon. 

Horváth Zoltán, Fotó: Csibi Szilvia 

A próbában az a jó Horváth Zoltán rendező szerint, hogy lehetőség van szó szerint kipróbálni a dolgokat. Ami jó, azt meg kell tartani, ami nem sikerült, azt ki lehet javítani. Persze más az élet, de, ha egy rendező ezzel a gondolattal fejezi be a 90. születésnapja alkalmából készülő beszélgetést, akkor nyugodtan gondolhatunk többet is a mondatok mögé.

Önnek nagy múltja van, de hogy látja, a műfajnak lesz-e jövője?
Hálát adok a mennyei Atyának, hogy egész életemben azt csinálhattam, amiben örömömet leltem. Szeretem a zenét, és talán most már mondhatom azt is, hogy értem. A kérdésre nem tudok válaszolni, de szeretném, ha lenne. Számomra a muzsika maga a csoda, és aki a hangok világában nem járatos, nem vonzza, nem élvezi, az kimarad valamiből, ami fontos.

Hogyan kezdődött ez a kapcsolat? Volt nagy első találkozás?
A nexust a rádió indította el. A harmincas években negyven-ötven perces blokkokból állt össze a műsor, amelyben szerepelt magyar zene, cigány zene, opera, klasszikusok. Máig emlékszem a Beethoven-szimfóniákra, és természetesen az operákra, de első nagy találkozást nem említenék. Talán az olasz operák világa fogott meg leginkább. Gimnazistaként az önképzőkörben tartottam előadásokat, ahol nem csak a Bohéméletről beszéltem, hanem például Gounod Faustjáról is. Elkezdtem hegedülni, de megsértődtem a tanáromra, és abbahagytam. Érettségi után a jogi karra mentem – ezzel párhuzamosan pedig a Nemzeti Zenedébe is jártam éneket tanulni. Igaz, azzal tisztában voltam, hogy a hangom nem éri el a kívánt szintet, de bejárhattam azokra az órákra is, ahol Nádasdy Kálmán oktatta színpadi gyakorlatra a kor legkiválóbb szólistáit. Szép keretet ad az életemnek, hogy amikor nyugdíjasként én is tanítottam a Semmelweis utcában, akkor ugyanabban a teremben dolgozhattam, ahol először láttam Nádasdy Kálmántól ezt a csodát. Visszatérve az én kezdeti lépeseimhez, amikor 1951-ben a Zeneművészeti Főiskolán megindult az operarendező szak, Oláh Gusztáv vezetésével, akkor jelentkeztem, és felvettek. 

Horváth Zoltán a Három a kislány próbáján, 1997

Az eltelt évtizedekben változott a rendező helye, szerepe az operában?
Részkérdésekben bizonyosan, de a lényeg nem. Persze beszéltek annak idején a lefúrt lábú énekesekről, és kétségtelen, hogy az opera az a műfaj, ahol az alapvető követelmény maga hang. Az is vitathatatlan, hogy egy adottság – a szép voce – még nem feltétlenül jár együtt más kvalitásokkal. Például azzal, hogy valaki egyéniség: súlya, jelenléte van a színpadon. Mégis mindig arra törekedtem, a rendezés abból induljon ki, amit a szerző odaírt a kottába. A partitúra a rejtvény, amit nekem meg kell fejteni. Én minden rendezésben minden nap vizsgáztam. Láthattam munka közben Oláh Gusztávot és Nádasdy Kálmánt. Két különböző világ. Oláh Gusztáv gyönyörű nagy képekben, gesztusokban gondolkodott, ami igazából már csak akkor volt a külső szemlélő számára tetten érhető, amikor az egész mű előtte állt. Ekkor kerültek a mozdulatok a helyükre. Nádasdy Kálmán az emberből indult ki, a szerepből. Mit érez, mit tesz, hogyan fejezi ezt ki? Hozzám is inkább ez áll közelebb.

De ugyancsak erre a rejtvényfejtésre vállalkozik a karmester is. Mi történik, ha eltér a két koncepció?
Akkor vitatkozunk, bár tulajdonképpen nem ez a jó szó. A színházban óhatatlanul előfordulnak nézeteltérések, de az az ideális, ha ezek az elképzelések egyeztetését, összecsiszolását jelentik.

Vannak különösen kedvelt szerzői, illetve operái?
Igen, például csodálom Donizettit. A szerelmi bájital olyan remekmű, ami arról árulkodik, hogy ő nem csupán fantasztikus komponista volt, hanem mindent tudott a színházról, és ezt beépítette a zenébe. De Bartók A kékszakállú herceg vára is a csodák csodája számomra, miként persze Mozart Figaro házassága is. Igaz, ugyanígy nagy kedvencnek tartom a Falstaffot, Verdi idős kori remekművét. Azért is hálás lehetek, hogy ezeket mind rendezhettem, sőt többször is színpadra állíthattam.

A rendezőnek van beleszólása abba, hogy mi kerül be a repertoárba?
A döntés természetesen nem az ő kezében van, de elmondhatja a véleményét, elképzeléseit, amiből sok minden meg is valósul. Miután elvégeztem a Főiskolát, a diploma rendezésemre Miskolcon került sor, később dolgoztam Debrecenben, Pécsett és Szegeden, majd az Operett Színházban. A műsorterv összeállításánál alapvetően a társulat lehetőségeit is figyelembe kellett venni, méghozzá úgy, hogy ha lehet, dupla szereposztással tudjunk mindent színpadra állítani. Másrészt előfordult, hogy egy szereplő kvalitásai követelték meg, hogy elővegyünk egy-egy darabot. A társulat erejére jó példa volt Pécsett Sosztakovics műve, a Katyerin Izmajlova, ahol bizonyítottuk, képesek vagyunk megoldani ezt a feladatot. Szegeden pedig az akkor fiatal Gregor József volt az, akire a Falstaffot felépítettük.

Megvalósult, amit elképzelt pályakezdőként?
Korábban említettem, számomra minden rendezésem, minden nap olyan volt, mint egy vizsga, de úgy érzem, sikeresen kiálltam a próbatételeket. Talán ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjasként is folyamatosan dolgozom mind a mai napig.

Szabó Z. Levente