Csajkovszkij utolsó balettzenéje, a Marius Petipa koreográfiája számára komponált Diótörő 1892-ben először Szentpétervárt, majd hamarosan az egész világot meghódította, ám Budapestre, a Magyar Királyi Operaházba csak jóval később jutott el. Csupán 1927-ben, Radnai Miklós igazgatói működésének harmadik évében, pár nappal karácsony előtt mutatták be ugyanis az ünnepi időszakkal nagyon is összeillő balettet. Az akkori alkotógárda tagjai közül ma alighanem a díszletterveket elkészítő Oláh Gusztáv tekinthető a legismertebbnek, de a tánctörténet iránt érdeklődők számára talán ismerősen csenghet a női főszerepet táncoló, „virtuóz lábtechnikájú” Ptasinszky Pepi neve is.
Marius Petipa
Habár köztudott, hogy legendássá nem ez a produkció, hanem A diótörő több mint két évtizeddel későbbi bemutatója vált, az azért még így is jócskán meglepő lehet, hogy milyen csekély lelkesedést váltott ki a balett és zenéje a magyar sajtó 1927-es képviselőinek többségéből. A korszak legnagyobb példányszámú napilapja, Az Est például „egyenesen érthetetlennek” minősítette az operaházi direkció döntését, vagyis A diótörő műsorra tűzését. Majd a kritikus kevéssé imponáló tájékozottságról tanúbizonyságot téve ekképp értékelte a mégiscsak bemutatott művet:
„Nem ok nélkül nem játsszák sehol sem ma ezt a Csajkovszki[j] balettet, amelynek zenéjét inkább a hangversenyteremből, szvit-feldolgozásából, kedveli a közönség. A kései Csajkovszki[j]nak vérszegény, erőtlen muzsikája A diótörő, amelyet legfeljebb az orosz balett színpadi fantáziája, mesterségbeli művészete tudna ma életképessé tenni.”
Az Esti Kurír nevű korabeli orgánum a zene elavultságát emlegette, midőn minden kétely nélkül megállapította, miszerint: „Ez a zene mindössze harmincöt éves. De harmincöt év alatt hetvenet öregedett.” A Pesti Hírlap ítésze hasonlóan vélekedett, amikor A diótörőt „vieux jeu”-nek, vagyis régi játéknak nevezte, majd hozzátette: „És ha már „vieux jeu”, akkor az legyen Delibes.” A Magyarország műbírálója mindezt még azzal fejelte meg, hogy A diótörőt nemcsak idejétmúltnak bélyegezte, de egyszersmind „Csajkovszki[j]nak már a maga idejében is gyenge műve” gyanánt írt arról.
A Pesti Napló cikkírója viszont egyszerre sajnálta le Csajkovszkij művét és bírálta az Operaház döntését:
„Sajnos, a »Diótörő«-ben Csajkovszki[j]t cserbenhagyta invenciója; a kiváló orosz muzsikus azonban igazán nem tehet róla, hogy operaházunk éppen ezen az igénytelen kompozíción keresztül mutatja be »Csajkovszki[j]t a tánckomponistát« a budapesti közönségnek.”
Mindezek után talán már nem is meglepő, hogy amikor a Budapesti Szemle zenekritikusa, Papp Viktor áttekintette az 1927-es esztendő zenei-zenés színházi eseményeit, akkor A diótörő bemutatójához elérve így ítélkezett:
„Csajkovszki[j] az egész világ előtt egyik legragyogóbb mester s mégsem maradtunk volna szegényebbek, ha nem ismerjük meg A diótörőt.” Papp egyúttal rámutatott arra is, hogy „a balettkérdés gyökeres revízióra szorul. Diótörő és Ezüstkulcs című revük nem valók az Operaház színpadára.”
Revü? Vérszegény? Igénytelen? Gyenge? Hja, bizony: tévedni emberi dolog…