Az az igazság, hogy már Gruberova Donizetti-előadásán is összefutottunk Andreával. Van abban valami szívmelengető, ahogy a Denevérben együtt komédiázik Miklósa Erikával, és abban is, hogy Edita Gruberovát, mindenki bálványát felkeresi a sminkszobában. Mindhárom hölgy éke az előadásainknak, mindhárman magyarok (újra aláhúzom, hogy a Gruber nevű osztrák férfi felesége, Edita anyukája magyar volt, így az anyanyelve is a mienk!), mindhárman másképp éneklik ezt nyaktörő szólamot, és itt, mindenki számára messze idegenben tényleg nem a rivalizálás, hanem a békés egymás mellett élésen túlmutató kollegialitás van jelen. Ha másért nem volna, már csak azért is, ha bármi hapci beütne, Rost ugorhatna Miklósa helyett, Gruberova Rost helyett – és még van néhány permutáció, de csakis hármójuk között, hisz ők a Magyar Állami Operaház 2017-es japán turnéjának Lammermoori Luciái… (Andrea anno Bécsben nem egyszer volt Edita váltótársa, egyszóval ismerik ők ezt a viszonylatot.)

Cser Krisztián (mintha egy régi újság mikrofilmjéről látnánk, a Baader-Meinhof csoport tagjaként) 

A tokiói Bunka Kai-Kan központ operaterme ma is megtelt, a 2.300 szék szinte mindegyikén ülnek a délutáni időpont ellenére. A helyár nem kicsi, a mi szerényebb helyünk is 29 ezer jenbe kerül, ami a viszonylag könnyen használható 2.5-ös szorzóval 65 ezer Ft körül van – de mondják, hogy a bécsi Opera előadására nemrég 150 ezer jenért (375 ezer Ft!!!) árulták a legdrágább sorokat. Azért ez döbbenet: nyilván egyszerre fejezi ki a japánok operarajongását, jólétét, a bécsiek sokkal magasabb költségeit, árát – és a színházaink között ma még meglévő komoly, itt jegyben mérve mintegy háromszoros presztízskülönbséget is.

Kálmándy Mihály (a joviális, megingathatatlan önbizalmú keleti ember, hatalmas bariton hanggal)

A minőségben nincs ekkora eltérés. Legutóbb Gruberovát egyik „saját” karmestere, a nálunk júniusban Roberto Devereux-t vezénylő Peter Valentovič dirigálta hajlékonyan, biztonsági kűrt futva, hisz próba nélkül. Ma főzeneigazgatónkon a sor megint: Kocsár Balázs és az Opera zenekara az est egyik főszereplőjévé lép elő, hibátlan teljesítménnyel, a kürtös urak tiszta, ízléses játékával, Balogh Evelin szépséges fuvolahangjával, az egyik újonc szólamvezető, Bánfalvi Béla nagyvonalú csellózásával. (Egész fura látvány a mély árok alján felállított zenekar: a fényben csak frakkos urak látszanak, mintha valami régi képet látnánk az egynemű zenekarok idejéből, mert a hölgyek döntően a mellvédnél ülnek – s ez nem kevéssé utal vissza a vonósok elnőiesedésére is, ami nem feltétlen rossz vagy jó, csak egyszerűen: van.) Balázs keze mindig nagyon magasan, mindig előzi a bajt, irányítja a zenei forgalmat, és mintaszerűen puha, csak a fontos pontokon erőteljes belcanto muzsika szól az árokból.

Rost Andrea (azzal szekáltam, hogy biztos Szappanos Tibi vércsoportját festették-e az arcára a sztori szerint?)

Rost Andrea vagy tíz éve nem énekli a szerepet, nyáron már Toscával is bemutatkozott, tehát határozottan a spinto irányba tart. Ugyanakkor most is kiderül, hogy a szakmai felkészültség és a nőalakok meglehetős határok közötti variabilitása lehetővé teszi már nem par excellence lírai koloratúrszopránok számára is egy Lucia eléneklését, természetesen szigorúan kontrollált előadásmód mellett – s a visszatérés a Donizetti-partitúrához, lám, friss gyümölcsöket terem, le a kalappal…

Kobayashi Masayuki (a japán ügynök, aki két kezével és két munkatársával 20 éve immár 200 előadást szervezett nekünk)

Az előadás után Kobayashi-szan köszönti a csapatot, mindenki itt van – azaz dehogy, szegény műszak ilyenkor még nagyon pakol, valahogy az a mi operai világunk rendje, hogy mint egy nagyon nagy és széttartó család, még akkor se lehessünk egy időben együtt, ha pedig végre egy helyen lennénk…

Dr. Főző Virág és Kocsár Balázs (a főigazgatót a turnén váltó főigazgató-helyettes és a főzeneigazgató ezüstlakodalom-szerű képe, sírkő-minőségben)

Itt a magyar követ és én is – búcsúzom. Nagyon kedvesek az énekkaros lányok, ők mennek tovább, a zenekar meg még azon túl is egy héttel, de nekem reggel akkor is muszáj, irány haza, de előtte még vacsora a japán ügynökkel, és a 2019-es visszatérés fixálása. Azért arra is büszke vagyok ám, hogy a mi művészeink és munkatársaink a bezárt Operaház mellett vállalt külföldi utakkal immár 38. estén léptek fel augusztus vége óta… És azt se felejtsük el, hogy rengeteget ütöttek minket úgymond a belcanto negligálása miatt. Én akkor mindig kimutattam, hogy van Szerelmi bájital meg Don Pasquale (utóbbiból friss produkció is), ment a Sevillai borbély, játszottuk a Normát és Kolonits Klára estje is színre került – de most, alig fut ki a Hugenották, november 16-án, amikor az utolsó Lammermoori megy itt Japánban, odahaza már a nálunk sosem játszott Rossini-opera, az Olasz nő Algírban főpróbája zajlik… Még valakinek valamit?

Horváth István (mindenki Pistije, a Luciák és a Luciák nagymamáinak kedvence, a letörölhetetlen mosolyú)

A szűk kis kínai (igen, nem japán!) éttermi szeparéban lefotóztam a mai előadás hőseit, valójában velük köszönöm meg az Olvasók megtisztelő figyelmét!

A Bunka Kai-Kan, Tokió büszkesége számomra a világ legjobb akusztikájú operaterme. Egyszerűen nincs párja: se a Scalában, se a Metben, se Berlinben vagy Párizsban, Münchenben vagy Zürichben, vagy végképp Bécsben: sehol se lehet így hallani. Pedig nem mai csirke, a látszóbeton akkor még igazán újdonság lehetett, amikor épült, amőbaszerű fa hangterelői is a rendíthetetlen retróhangulatot sugározzák. Három fotóból lehet csak valamennyire összerakni ezt a bő kétezres színházat: semmik különös, mégis optimális.

A zenekar mély, tágas árokban játszik, amelyből ugyan ki se látszanak, annál inkább viszont kihallatszanak. Minden énekesi megszólalás árnyaltan jön át, de a mai estét nemcsak ez a pompás terem dobja meg, hanem egy utánozhatatlan csoda jelenléte. Edita Gruberova jó 12 éve nem énekelte már színpadon Lammermoori Lucia szólamát. Amikor tavalyelőtt rávettük a művésznőt, hogy az Erkel Színházban koncertszerűen énekelje el mégis, még egyszer ezt a legendás szerepét. Én akkor úgy gondoltam, hogy – természetesen Bátor Tamással, az ügyben rendszeresen közreműködő tanácsadóval együtt – a világ tetején ülünk, mert igent tudtunk kicsikarni. Aztán Kobayashi Masayuki, az itteni ügynök felvetette, hogy Rost Andrea és Miklósa Erika mellett Gruberova is énekelne Luciákat idekint, a turnén. Na, az nem fog menni, gondoltam én, pedig általában kimondottan vonzanak a lehetetlen vállalkozások. És a művésznő, aki nem rejti véka alá, hogy múlt Karácsonykor bizony, betöltötte a hetvenet (mondom, a 70-et!), bólintott. Úgyhogy Koba a császár, nem mi… (Na jó, azóta nekünk is van két dátumunk 2019 februárjában, az újranyitott Operaházban Luciára…)

Az őrjöngés, amely Gruverovát fogadja, nemcsak a mai estének szól. Nem annak a teljesítménynek, pedig hihetetlen vokális pillanatok születnek, az alakítás pedig egészében érinti meg az embert. A taps, a kiáltozás egy 50 esztendős pályafutásé, fachváltás nélkül, fél évszázadon át csalogánynak megmaradni… egészen hihetetlen! És az is, milyen kovásza tud lenni egy ilyen különleges alkalom a mi szólistáinknak is! Ma nem Erika csapata énekel, hanem a másik szereposztás: Kelemen Zoltán, Kovács István, Megyesi Zoli 120 százalékon teljesítenek, azt pedig megkockáztatom, hogy Balczó Petit így még sosem hallottam énekelni. Nagyon meg is gratulálom, mert nem remegett meg a lába a világ legjobb Luciájával, egy igazi legendával egy színpadon állni, szerelmespárt alakítani. (Hisz az a másik, a rossz út: nem négyzetre emelni magad, hanem pont összerogyni a súly alatt.)

Az énekkar majd felfalta a szemével Gruberovát, látom rajtuk, beszéljük is, hogy többen, mint én, ifjúkori példaképüket, a tökéletes énekesnőt látják benne, aki nem egyszerűen ugyanazon színpadon van velük (most már nem is először, de először igazi, jelmezes előadásban), de magyarul szól hozzájuk, és allűrmentes, kedves. A parókájának nagyon örült, a mi műszakunk igen gondos valóban, és onnan, ahova én jegyet kaptam, negyvenes énekesnőnek tűnik, esetében semmi nem zavarja az illúziót – igen ám, de ennek az előnynek csakis a hang a fedezete. Ha nem lenne annyira maximalista és versenyló-alkat is egyben, hogy mindenáron, minden eltervezettet elénekel, tökéletes volna az este, de van pár jelenetvégi keményebb hang, ami miatt szeplős.

De hát tud egy szeplő jól is állni, meg aztán sose árt magunkat, mindenkit emlékeztetni arra, miért is hagytak hibát az iniciálékban a középkor buzgó kódexmásolói. A legendák világa megközelíthetetlen ugyan, de csak a Jóistennél a tökéletesség.

(Holnap Rost Andrea Luciáját halljuk, igazán el vagyunk kényeztetve, nem igaz?)

Elsőre persze okvetlenül Puccini Pillangókisasszonya juthat az eszünkbe, amelynek színhelye Nagaszaki városa a huszadik század legelején. Az amerikai sorhajóhadnagy által „japán módra” feleségül vett 15 éves gésa, Cso-cso szán tragikus története nemcsak a leghíresebb Japánban játszódó opera, de egy összesítés szerint máig ez a legtöbbet játszott opera az Egyesült Államokban. És persze mindenütt másutt is valahol a népszerűségi lista elején találjuk e művet. Nagaszakiban pedig, közel a kikötőváros operaházához, szobor őrzi Puccini és a nagy japán díva, a Cso-cso szán jelmezében megörökített Tamaki Miura emlékét.

A Pillangókisasszony egyik irodalmi alapja a francia író, Pierre Loti Madame Chrysanthème című, 1887-es önéletrajzi regénye. E mű nyomán, még jócskán Puccini előtt, André Messager is megkomponálta a maga japáni operáját. Az 1893-ban bemutatott Madame Chrysanthème leghíresebb száma a címszereplő szopránáriája:

A századfordulón Pietro Mascagni is írt egy japán témájú verista operát, ez volt az 1898-as Iris. A címszereplő itt is gésa, s kétségbeejtő és megalázó helyzetéből végül ő is öngyilkosságba menekül:

Magyar zeneszerző is írt már Japánban játszódó operát, méghozzá nem is olyan régen. Eötvös Péter Lady Sarashina című operáját, melynek alapjául egy 1008-ban született japán udvarhölgy memoárja szolgált, épp ezer évvel később, 2008-ban játszották először, Lyon operaházában.

Végül zárjuk a sort egy könnyed zenés színpadi mű, egy operett, méghozzá egy angol operett részletével. Az angolok legendás operett-gyártó párosa, Gilbert és Sullivan tán legjobban sikerült alkotása ugyanis a mesebeli Japánban játszódó, de szatírájával a briteket csiklandozó Mikádó, melyet mindmáig játszanak és idéznek szerte a nagyvilágban. Mike Leigh 1999-ben nagyszerű filmben (Tupsy-Turvy, magyarul Tinglitangli) örökítette meg a Mikádó keletkezéstörténetét.

Mindent összehordtam tegnap az útról, tényleg csak előételnek szánva. (És azt még el se meséltem, hogy a chiphajhász japán sofőr az utasteret is két független akciókamerával figyelte, volt egy fedélzeti képrögzítő a forgalom számára is, és két külön GPS-készüléken követte az útviszonyokat…)

Na, de a lényeg. Az Opera csapata már átállt, két hete kinn vannak, ők már bennszülöttek a magam módján késve és csak kis időre ideérkező számára. Már hatodik napja ugyanabban a tamai hotelben laknak, ami örvendetes, mert nem kell mindig arrébb cuccolni, van mellettünk egy Meki, de ekkorra már vakon tájékozódik a magyar művész az összes közeli ábécében is. Viszont csillagtúra ez: az előadások mindig többórás buszútra vannak. Nem, nem igazán másik városban, mert itt összefolynak az épített környezet tárgyai. Kerület? Másik város? Fene se tudja. És igazán messze sincs, csak nem lehet haladni, pedig már az autópályák többemeletesek: felettünk is egy másik pálya, alattunk is. Na, majd hazafelé.

Hiába vagyok itt sokadszor, a legendás matsudói „leánykollégiumban” még nem jártam. Általában a túrák elején szokott sorra kerülni, most valamiért a közepén van, hát leszállva a buszról próbálom felmérni, mi is ez egyáltalán, ahol mindig sokkal nehezebb. Hát kérem, ez egy magánegyetemmel kombinált középiskola és kollégium hatalmas épületegyüttese, és bár az udvar közepére helyezett hatalmas rozsdavas-kompozíció bármelyik Uralon túli posztszovjet város főterét felidézheti, mégis Japánban vagyunk. Belül minden más: a terem itt is kifogástalan, ha csak azt nem szívjuk mellre, hogy eladtak még két sort legelöl, így a zenekari árokként szolgáló paraván a színpad felé tolódik, így viszont a zenekar nem fér el. Tudtuk előre, ezért pár kolléga el se jött a hotelból, aki pedig befért a kisebb összeállításba, kénytelen széthúzódni a különben széles színpad előtt. Ez nem tesz jót, mert extrém távolságok jönnek létre szólamokon belül, de pláne hangszercsoportok között, amelyek így kevéssé hallják egymást. A díszlet se fért el könnyen: Horváth Béla színpadmester csapata valamilyen emelőkosárral csempészi be ide az elemeket: ez a mindenkori japán utak legsekélyebb színpada. De kreatívak, mert az opciós díszletkép három óra alatt csak’ kialakul, egy gyors bejárópróbával Tóth Erika játékmester – ő is japáni veterán – elosztja az énekkart a színpadon, majd zavarbaejtően szőke, angyalszerű udvarhölggyé változik (egy statisztával máris többen vagyunk!), Kocsár Balázs pedig megnézet a teljes csapattal néhány helyet az akusztika miatt.

Ami pedig kiváló! Senki nem hiszi el, csak Kovács János, aki velem együtt fent ül a karzaton, és a minimális Donizetti-zenekar gömbölyű, erőteljes hangzással, a szintén nem túl nagy férfikar kétszeres létszámot érzékeltetve szól, minden piano hallatszik, és a zenekar ugyan érezheti száraznak és süketnek a saját helyét, összmunkájuk mégis teljes szinkronitást mutat, figyelnek a karmesterre, hallgatják az énekeseket. Utóbbiak otthon nem szokásos bravúrt hajtanak végre, mert előző nap Musashinóban ugyancsak ők énekelték az első Luciát, hogy Edita Gruberova hamarosan elkövetkező előadásaiban ne keveredjen össze a két szereposztás. Miklósa Erika egyszerre árnyalt és mégis parádés őrülési jelenetet produkál, de Kálmándy Misi hatalmas haragján sem érezni fáradtságot. A két tenor, Horváth Pisti és Szappanos Tibi is fényes, olaszos hangon veszi birtokba a teret: teleüli azt kétezer diák és a szülők serege, de nem kell kiabálniuk, minden átjön szépen. Cser Krisztián és Várhelyi Évi tegnap debütáltak szerepeikben, de ma is megy minden a maga útján. (Azért a „de”, mert sokszor a második előadás nehezebb, azt már nem segíti az első magas adrenalinja, a többiek plusz figyelme, és fáradtabb is a művész.)

A jól nevelt, teljesen egyforma lánykák iszonyú lelkesek a végén, ezt nagyon jó hallani. Kifele menet látom, hogy a térdzoknitól a kétsoros ekrü ballonig mindenük egyenruhából van, s ehhez még a hajviseletük is kötött…

Hazafele jókedvű a csapat, este 11 körül kerül ágyba, aki akar, gyanítom, még sok szobában folyik a dödörgés a mai estéről is. E sorok írója viszont kimentést kért a kedves meghívásokból és engedelmet mindezt körmölni, majd elájulni. (És holnap, tán már átállva folytatni…)

Ne fogjon senki könnyelműen operaturnék szervezéséhez! – inthetnénk a költő szavával, s tehetnénk hozzá a folytatást is: „nagy munkát vállal az magára”. És valóban. A tizedik japáni túránkon iszonyú bonyolult az élet, mert a promóter két produkciót kért, és így két teljes színpadi szett és jelmezgarnitúra kerülgeti egymást 16 különböző város épületeiben, és természetesen mindből több szereposztás is van. 150 művész és munkatárs cirkulál, a kiérkezés is annyi ütemben történt, hogy nem elég rá az összes ujj a kezeimen (pedig még mind megvan).

Szó, mi szó, Masayuki Kobayashi (aki csak névrokona a Ken-Icsirónak, Japánban a Kobayashi igen gyakori név) nem ma kezdte a művészmenedzselést, a mi Operánkkal való kapcsolata is 20 évre tekint vissza. De erről majd holnap, amikor túl leszek a tárgyaláson vele a 2019-es következő útról.

A mai poszt szóljon inkább még a megérkezésről. Mire kiértem ide, a társulat már előadta 9 alkalommal a Denevért, 8 városban… A gép, amivel én jöttem, Airbus 350-es, abban se az indulás, se az érkezés, se a köztes 9 óra (Helsinkiből) nem okoz élményt: pozitívan eseménytelen, mert semmit se veszel észre, akkora ez a masina. Negyedszer érkezem operai turnéra, ilyenkor mindig küldenek egy kocsit, a sofőr táblával áll, mint a filmekben. Két éve hölgy jött, kesztyűben vezette a régi angol taxikra emlékeztető speciális Toyotát – most egy fiatalember. Zavarba ejt, amit művel. Annyira udvarias, homloka súrolja a földet, elmarja a poggyászkocsit, és ő akarja tolni. De hát ez nekem is megy – ő mégse tágít, én pedig ballagok mögötte. A lépéseit hozzáigazítja az enyémhez, nehogy futnom kelljen, hátrafelé tekinget mindig, elnézést kérve. A kisbuszért lerohan a lépcsőn, mintha üldözné valaki, pedig csak álmos délelőtt van, tavaszi napsütéssel, húsz fokkal, minek sietni? Ilyenkor az ember úgyis kába, otthon éjjel két óra van, itt meg egy másik évszak másik napszaka, ezt sosem tudom hova tenni, igyekszem túlélni, ennyi. Mire ezt végiggondolom/bambulom, már nyitott csomagtérrel odatolatott az én emberem, ahol hagyott, és sűrű bocsánatkérésekkel bepakolja a holmim, majd odatessékel a fotelnyi utasülésbe.

Mondom, ő férfi, a kocsija mégis olyan, mint a két év előtti idős hölgyé: horgolt fejtámla-huzatok mindefelé, vakítóra fehérítve, le is fotóztam sutyiban. 

Ekkor még sejtelmem sincs, hogy Tokió Tama nevű városrészébe mintegy háromórás utunk lesz, és ő sem gondhatja ezt. Honnan is tudnám, milyen egy amerikai elnökkel egy városban tartózkodni – nekem ez még sosem adatott meg. (Amikor az öreg Bush széttépte beszédjét a Kossuth téri esőben, tehát 1989 júniusában még vidéki voltam, Clinton 1994-es decemberi villámlátogatásakor Brüsszelben voltam mint a zeneakadémiai HÖK képviselője valami expón, a 2006 nyári Gyurcsány-ifjabb Bush randevú idején biztos otthon ültem Sződligeten.)

Nem ragozom, álltunk Tokió közepén az autópályán bő 2 órát – sütött a nap, járt a klíma, ilyen a novemberi ősz errefelé... A kocsiból pont kiláttam a császári palota kertjének vonalára, évekkel ezelőtt, nem operás úton jártam arra. A japán módra kütyüfetisiszta sofőr pedig kirakta a tévé élő adását a laptopnyi kijelzőre. Ott nézhettük Trumpot meg Abe Sindzót, a negyedszerre is megválasztott miniszterelnököt. Légvonalban ha két kilométerre díszlépéseztek tőlünk, sokat mondok. Emberem olyan ideges volt már a végén, hogy attól tartottam, mint Butterfly, előveszi a rituális kést és megbűnhődik azért, mert képtelen engem a célállomásra szállítani. Sajnos, az évek ugyan telnek, de a japán közemberrel nem egyszerűsödik a szóértés: továbbra sem beszélnek angolul, így csak mutogattunk egymásnak: ő azt, hogy mennyire sajnálja, én meg, hogy mennyire nem. Végül 17 óra helyett 20 órás lett az út háztól házig, no de ez nekem még ma is, most is felfoghatatlan csoda: átrepülni a világot nem egészen egy nap alatt!

Holnap pedig Lammermoori Luciát nézek, és a maga módján az is csoda lesz ám!

Kezdjük mindenekelőtt a leghíresebbikkel, A sevillai borbély nyitányával! Vagyis az Angliai Erzsébet, illetve valójában az Aurelianus Palműrában nyitányával. Mert bizony az 1816-os Sevillai borbély nyitánya egy évvel korábban már az Angliai Erzsébet nápolyi ősbemutatóján is felhangzott, ám már ide is újrahasznosítás révén került, hiszen Rossini eredetileg az 1813 decemberében a milánói Scalában bemutatott, komoly témájú operája, az Aurelianus Palműrában számára komponálta. Ha ennek ismeretében hallgatjuk ezt a parádés nyitányt, feltűnhet, hogy nemigen kapcsolódik a Sevillai borbély meghatározó zenei témáihoz - és hogy nem is mindenestől felhőtlenül vidám zeneszám:

Folytassuk a sort a Bruschino úr című egyfelvonásos vígopera nyitányával, amelynek a megszólaltatása során a zenekari hegedűsöknek szokatlan szerep is jut: a vonóikkal visszatérően kopogtatniuk kell a kottaállványaikon.

A tolvaj szarka című 1817-es Rossini-opera nyitányában úgyszintén akad váratlan, korántsem szokványos zenei ötlet: a Stanley Kubrick legendás filmjében, a Mechanikus narancsban is megidézett nyitány ugyanis a pergődob hangjaival indul.

Természetesen Rossini legnagyszabásúbb operája, s benne Rossini ugyancsak legnagyszabásúbb nyitánya sem maradhat említetlenül. Ez az utolsó Rossini-opera, a francia nagyoperai ízléshez alakított Tell Vilmos és annak 12 perces nyitánya, amely rendszeresen ott szerepel a koncertrepertoáron. Míg a nyitány leghatásosabb, száguldó finálé-szakasza az olasz zenekarok gyakori és kedves ráadásszáma.

És végül következzen a majd a november 18-i bemutatón is felhangzó nyitány, az Olasz nő Algírban overtűrje, amely halk pizzicatóval indul változatos útjára, s amelynek leghíresebb szakasza a Bartók Rádió hajdani Operamagazinjának főcíméből is ismerős lehet:

"Elvállaltam, hogy két hét alatt megzenésítek egy librettót. Ebből egy hetet adok önnek, hogy elkészítse a szöveget. Majd elválik, melyikünk lesz ügyesebb. De ne feledje, barátom, hogy nekünk csak egy német primadonnánk van, hozzá egy dadogó tenor, egy mekegő buffó, meg egy francia bariton, aki nem túl sokat ér - mégis ezeknek kell dicsőséget szereznünk! Nos, kedves Romani, rajta, bátorság!" A szövegíró özvegyének visszaemlékezései szerint ezekkel a szavakkal fordult 1832 tavaszán Gaetano Donizetti a kor elismert librettistájához, Felice Romanihoz.

A sietős munka végeredménye a Szerelmi bájital lett. A Milánó harmadik számú operaházának, a Teatro della Canobbiana megsegítésére szerzett vígopera hatalmas sikert aratott, és nemcsak megmentette a csődtől a színházat, de hamar meghódította az egész világot. (Magyarul például már alig hat évvel később, 1838 novemberében bemutatták a Pesti Magyar Színházban.) Különösen a nagy tenorok tettek sokat a mű népszerűségéért, hiszen Nemorino, vagyis a"senkicske" szerepe egyszerre nyújt komikusi játéklehetőséget - és egy hatalmas tenorslágert a mindenkori alakító számára.

A vígopera szövege mindjárt az első jelenetben utal Trisztán és Izolda történetére (Adina az ő történetüket olvassa éppen), s a cselekmény voltaképp e bájital-rege komikus variánsaként is tekinthető. A viszonzatlan szerelme miatt szenvedő Nemorino számára a szélhámos csodadoktor, Dulcamara megjelenése kínál új reményt Adina meghódítására. Dulcamara belépője a buffo basszusok hálás jutalomjátéka:

Ugyanez Bryn Terfellel és show-körítéssel:

Nemorino Izolda bájitala helyett bordói bort kap a pénzéért a csodadoktortól, így a tenor becsiccsentve énekelheti komikus kettősét a csodálkozó szopránnal:

A második felvonásban aztán, jóllehet a cselekmény öles léptekkel halad a boldog végkifejlet felé, helyenként komolyabbá válik a hangvétel. Adina utolsó áriájában például, amely utólag, a kor nagy operadívája, Maria Malibran számára került be a Szerelmi bájitalba:

És persze e felvonásban hangzik Nemorino méltán híres románca, amely a tenorok tenorja, vagyis Enrico Caruso tán legkedvesebb száma volt:

Az igényes románc persze a mai tenoristák szívéhez is közel áll, így például a közelgő Ring Estély egyik sztárvendége, Roberto Alagna is előszeretettel énekli:

Donizetti vígoperája november 11-én és további három alkalommal újra ott szerepel az Erkel Színház műsorán. Adina szerepében Váradi Zitával és az Opera friss Junior Príma-díjas énekesnőjével, Szemere Zitával.

Egy-egy nagy énekesi pálya akár egészen szokatlan (munka)helyről is megindulhat. A huszadik század egyik legnagyszerűbb tenorját, Nicolai Geddát például egy bankban fedezték fel, ahol ügyintézőként dolgozott. Onnan aztán Gedda rövid úton meghódította a világ operaházait, és olyan, roppant nehézségű szerepek megformálója vált belőle, mint A hugenották Raoulja, vagy épp az operairodalom híres pályamódosítója: a postakocsisból a párizsi Opera sztártenoristájává emelkedő Chapelou, Adolphe Adam vígoperájából, a Lonjumeau-i postakocsisból.

Akár Gedda történetéről, és még inkább az említett vígoperai alak szakmaváltásáról nekünk, magyaroknak természetesen Simándy József juthat az eszünkbe. Ő alig volt 15 éves, amikor a pesti taxis cégek egyike, a Szürketaxi tanonciskolájába került, és egészen 1940-ig autószerelőként dolgozott. Közben azért 1938-tól énekleckéket is vett, s előbb 1939 őszén a Városi Színházba (a mai Erkelbe), majd 1940 őszén az Operaházba is bejutott: ekkor még csak kardalosként, a kórusba, a tenor egy, illetve a tenor kettő szólamba. Az alábbi dokumentumfilm első képkockáin a nagy magyar dalnok újra autószerelőként tűnik fel:

A múlt század egyik legkiválóbb olasz baritonistája, az egyik utolsó igazi Verdi-bariton, Piero Cappuccilli az építészi tanulmányainak fordított hátat az operaéneklés kedvéért: évtizedekre hálás fordulatot kínálva sok nemzet operakritikusainak számára, akik pályafutása során mindig méltatták a bariton előadásmódjának példás architektúráját. Egyébként indokoltan, amint az az alábbi Verdi-áriából is kihallható:

Napjaink jeles angol tenoristája, Ian Bostridge is engedett az éneklés csábításának, de előtte Cambridge és Oxford híres kollégiumait látogatva tudományos fokozatot szerzett. Értekezését a kora újkori angol boszorkányságról írta, majd tanított is az oxfordi Corpus Christi College-ban. Teljes állású énekessé 30 esztendősen vált Bostridge, akinek sokirányú műveltsége igen jól kamatozik Schubert-előadóként is:

Ugyancsak az akadémiai tudományosság pályáján indult el operaéletünk egyik legaktívabb énekese, a basszus Cser Krisztián. Ő 2002-ben fizikusi diplomát szerzett, majd doktori tanulmányokat folytatott a Szegedi Biológiai Központ Növénybiológiai Intézetében. De azért ugyancsak Szegeden a magánének szakot, majd a Zeneakadémián az opera szakot is szorgalmasan látogatta, és így válhatott belőle mára az Opera sokoldalú és népszerű művésze:

Idén kettős évforduló okán emlékezhetünk a múlt század kiváló magyar zeneszerzőjére: október 30-án éppen 110 éve, hogy megszületett, s idén volt 25 éve annak, hogy 1992-ben elhunyt Ránki György.

Habár 1926 és 1930 között Kodály Zoltán tanítványaként végezte el a Zeneakadémia zeneszerzés szakát, Ránki György pályája - nem függetlenül a világtörténelem baljós és rettenetes eseményeitől - nem indult sem gyorsan, sem könnyen. Így a harmincas évek során, majd a negyvenes évek elején leginkább csak a film és a színház körül jutott számára munka: alkalmazott zenék szerzőjeként és előadójaként, a legtöbbször mások neve alatt dolgozva. A hátrányból előnyt kovácsolva, Ránki így tett szert arra a muzsikusi tudásra, amely jóval túlterjedt az egykorú komolyzene határain, s amely a legkülönfélébb zeneszerzői feladatok magas színvonalú elvégzésére alkalmassá tette a karrierjét igazából mondhatni csak 1945 után megkezdő komponistát.

Így lett Ránki György a korszak egyik legjelentősebb filmzeneszerzője, olyan klasszikus alkotások létrejöttéhez hozzájárulva, mint például a Körhinta,

vagy a Hattyúdal. 

1961-ben ott bábáskodhatott a magyar musical, vagy ahogy akkor mondták, a musical comedy bölcsője körül, hiszen ő volt az Egy szerelem három éjszakája zeneszerzője:

És ha tán nem emlékeznénk a legendás mesesorozat stáblistájára, hát bizony még Mekk Elek történeteihez is Ránki György szerezte a zenét:

Stílusismerete és a közérthetőség iránti elkötelezettsége természetesen legsikeresebb operájában is jól kamatozott Ránki számára. Ez az opera a Pomádé király új ruhája volt, amely 1950-ben eredetileg rádióoperának íródott, ám 1953-ban mint háromfelvonásos meseopera került az Operaház színpadára, a címszerepben Székely Mihállyal:

Ránki György utóbb 1968-ban kétfelvonásossá alakította át e nagysikerű művét, és akkor Gregor József főszereplésével készült a Pomádéból etalonértékű lemezfelvétel:

Ránki írt még operettet és oratóriumot, brácsaversenyt és balettzenét, és írt még egy máig sikerrel megszólaltatható gyermekoperát, a hangszerekkel barátkoztató Muzsikus Pétert. S korántsem utolsósorban a hetvenes években komponált még két operát a magyar irodalom remekművei nyomán: Az ember tragédiáját és - Weöres Sándor művét megzenésítve - A holdbéli csónakost.

A Rigoletto keletkezéstörténete révén közismert, hogy Giuseppe Verdinek az 1850-es évek elején igencsak meggyűlt a baja az osztrák cenzúrával. Ám a Maestrónak nemcsak az ekkor még osztrák uralom alatt álló Velencében kellett megküzdenie I. Ferenc József cenzoraival, hanem szinte ugyanakkor Triesztben is. Az ottani Teatro Grande (ma immár Teatro Comunale Giuseppe Verdi) számára alkotta meg Verdi és hű librettistája, Francesco Maria Piave a Stiffeliót: az operát, amelynek középpontjában egy protestáns lelkész áll, aki rájön neje hűtlenségére, ám az asszony bűnbánatát látva, a Biblia szellemében és egyszersmind a Biblia szavát idézve megbocsát neki. A keletkezés jelenkorához közel, vagyis a XIX. század elején játszódó történet azonban rövid úton kiváltotta a valláserkölcs felett is őrködő cenzorok nemtetszését. Így az 1850-ben bemutatott Stiffelio lett Verdi első operája, amely már a premieren is csak megcsonkított változatban kerülhetett a közönség elé. A címszereplő protestáns lelkipásztorból egy kis szekta képviselőjévé lett, az utolsó jelenet nem játszódhatott templomban, s a cenzúra kereken betiltotta az "angyal", az "isten", a "démon" és a "pokol" szavakat, valamint a Biblia tárgyi megjelenítését és szavainak idézését.

Verdi rosszkedvűen vette tudomásul ezeket a durva változtatásokat, majd hét évvel később megpróbálta inkább erőteljesen átdolgozni operáját, semmint hogy meghagyja eltorzított formájában. Így született meg, ismét Piavéval együttműködésben, az Aroldo: a XIX. századi lelkészből XIII. századi angol keresztes lovagot formálva, az átdolgozott zenei anyaghoz még egy teljesen új negyedik felvonástis hozzáillesztve. Verdi kivételesen rosszul döntött, hiszen az Aroldo máig a legritkábban játszott operájának számít, míg a Stiffeliót az újrafelfedezése, vagyis egy revelatív erejű, 1968-as pármai előadás óta mind több helyen játsszák. Részben azoknak a nagy tenoroknak (Mario del Monacónak, Plácido Domongónak vagy José Carrerasnak) hála, akik a címszerepben felismerik egy fordított Otello-alakítás lehetőségét.

Ebben az operában a férji harag ugyanis nem alaptalan, és már az első felvonás kettősében kirobban a megtévedt Lina ellen.

S bár az asszony apja, Stankar párbajban megöli a csábítót, Stiffelio férjként és lelkészként egyaránt a megbocsájtást választja.

A Stiffelio koncertszerű előadását most a reformáció félezredes évfordulója hozza el az Erkel Színházba október 30-án. A címszerepben Hector Lopez Mendozával; vezényel egy másik visszatérő vendégművész: Christian Badea.