Az az igazság, hogy már Gruberova Donizetti-előadásán is összefutottunk Andreával. Van abban valami szívmelengető, ahogy a Denevérben együtt komédiázik Miklósa Erikával, és abban is, hogy Edita Gruberovát, mindenki bálványát felkeresi a sminkszobában. Mindhárom hölgy éke az előadásainknak, mindhárman magyarok (újra aláhúzom, hogy a Gruber nevű osztrák férfi felesége, Edita anyukája magyar volt, így az anyanyelve is a mienk!), mindhárman másképp éneklik ezt nyaktörő szólamot, és itt, mindenki számára messze idegenben tényleg nem a rivalizálás, hanem a békés egymás mellett élésen túlmutató kollegialitás van jelen. Ha másért nem volna, már csak azért is, ha bármi hapci beütne, Rost ugorhatna Miklósa helyett, Gruberova Rost helyett – és még van néhány permutáció, de csakis hármójuk között, hisz ők a Magyar Állami Operaház 2017-es japán turnéjának Lammermoori Luciái… (Andrea anno Bécsben nem egyszer volt Edita váltótársa, egyszóval ismerik ők ezt a viszonylatot.)
Cser Krisztián (mintha egy régi újság mikrofilmjéről látnánk, a Baader-Meinhof csoport tagjaként)
A tokiói Bunka Kai-Kan központ operaterme ma is megtelt, a 2.300 szék szinte mindegyikén ülnek a délutáni időpont ellenére. A helyár nem kicsi, a mi szerényebb helyünk is 29 ezer jenbe kerül, ami a viszonylag könnyen használható 2.5-ös szorzóval 65 ezer Ft körül van – de mondják, hogy a bécsi Opera előadására nemrég 150 ezer jenért (375 ezer Ft!!!) árulták a legdrágább sorokat. Azért ez döbbenet: nyilván egyszerre fejezi ki a japánok operarajongását, jólétét, a bécsiek sokkal magasabb költségeit, árát – és a színházaink között ma még meglévő komoly, itt jegyben mérve mintegy háromszoros presztízskülönbséget is.
Kálmándy Mihály (a joviális, megingathatatlan önbizalmú keleti ember, hatalmas bariton hanggal)
A minőségben nincs ekkora eltérés. Legutóbb Gruberovát egyik „saját” karmestere, a nálunk júniusban Roberto Devereux-t vezénylő Peter Valentovič dirigálta hajlékonyan, biztonsági kűrt futva, hisz próba nélkül. Ma főzeneigazgatónkon a sor megint: Kocsár Balázs és az Opera zenekara az est egyik főszereplőjévé lép elő, hibátlan teljesítménnyel, a kürtös urak tiszta, ízléses játékával, Balogh Evelin szépséges fuvolahangjával, az egyik újonc szólamvezető, Bánfalvi Béla nagyvonalú csellózásával. (Egész fura látvány a mély árok alján felállított zenekar: a fényben csak frakkos urak látszanak, mintha valami régi képet látnánk az egynemű zenekarok idejéből, mert a hölgyek döntően a mellvédnél ülnek – s ez nem kevéssé utal vissza a vonósok elnőiesedésére is, ami nem feltétlen rossz vagy jó, csak egyszerűen: van.) Balázs keze mindig nagyon magasan, mindig előzi a bajt, irányítja a zenei forgalmat, és mintaszerűen puha, csak a fontos pontokon erőteljes belcanto muzsika szól az árokból.
Rost Andrea (azzal szekáltam, hogy biztos Szappanos Tibi vércsoportját festették-e az arcára a sztori szerint?)
Rost Andrea vagy tíz éve nem énekli a szerepet, nyáron már Toscával is bemutatkozott, tehát határozottan a spinto irányba tart. Ugyanakkor most is kiderül, hogy a szakmai felkészültség és a nőalakok meglehetős határok közötti variabilitása lehetővé teszi már nem par excellence lírai koloratúrszopránok számára is egy Lucia eléneklését, természetesen szigorúan kontrollált előadásmód mellett – s a visszatérés a Donizetti-partitúrához, lám, friss gyümölcsöket terem, le a kalappal…
Kobayashi Masayuki (a japán ügynök, aki két kezével és két munkatársával 20 éve immár 200 előadást szervezett nekünk)
Az előadás után Kobayashi-szan köszönti a csapatot, mindenki itt van – azaz dehogy, szegény műszak ilyenkor még nagyon pakol, valahogy az a mi operai világunk rendje, hogy mint egy nagyon nagy és széttartó család, még akkor se lehessünk egy időben együtt, ha pedig végre egy helyen lennénk…
Dr. Főző Virág és Kocsár Balázs (a főigazgatót a turnén váltó főigazgató-helyettes és a főzeneigazgató ezüstlakodalom-szerű képe, sírkő-minőségben)
Itt a magyar követ és én is – búcsúzom. Nagyon kedvesek az énekkaros lányok, ők mennek tovább, a zenekar meg még azon túl is egy héttel, de nekem reggel akkor is muszáj, irány haza, de előtte még vacsora a japán ügynökkel, és a 2019-es visszatérés fixálása. Azért arra is büszke vagyok ám, hogy a mi művészeink és munkatársaink a bezárt Operaház mellett vállalt külföldi utakkal immár 38. estén léptek fel augusztus vége óta… És azt se felejtsük el, hogy rengeteget ütöttek minket úgymond a belcanto negligálása miatt. Én akkor mindig kimutattam, hogy van Szerelmi bájital meg Don Pasquale (utóbbiból friss produkció is), ment a Sevillai borbély, játszottuk a Normát és Kolonits Klára estje is színre került – de most, alig fut ki a Hugenották, november 16-án, amikor az utolsó Lammermoori megy itt Japánban, odahaza már a nálunk sosem játszott Rossini-opera, az Olasz nő Algírban főpróbája zajlik… Még valakinek valamit?
Horváth István (mindenki Pistije, a Luciák és a Luciák nagymamáinak kedvence, a letörölhetetlen mosolyú)
A szűk kis kínai (igen, nem japán!) éttermi szeparéban lefotóztam a mai előadás hőseit, valójában velük köszönöm meg az Olvasók megtisztelő figyelmét!
