Fokanov Anatolij igazi messziről jött ember. A távoli (több mint 7000 km távoli) Magadanban született, majd Szibéria nyugati részén, Novoszibirszkben végezte énekesi tanulmányait és ott is kezdte meg operai pályafutását. 1990-ben vendégeskedett először a budapesti Operában, 1992-ben pedig csatlakozott a társulathoz. Azóta eltelt épp negyedszázad, és Fokanovból az évek során nemcsak a Ház egyik legmegbízhatóbb, hanem egyúttal az egyik legnépszerűbb művésze vált. A magyar közönséggel ápolt szoros kapcsolatát bizonyítja bekerülése a Halhatatlanok Társulatába, de éppígy azt teszi érzékletessé Fokanov mindahány meghajlása a függöny előtt. A baritonok jószerint összes álomszerepét elénekelhette Budapesten, s minden szerepében jól felismerhetőek voltak Fokanov művészetének és színpadi jelenlétének ismertetőjegyei: a mindig markáns és kulturált hangadás, a példás megbízhatóság, a muzikalitás, no és a személyes bájjal viselt kis színpadi szögletesség. Nevének alakja Anatolij Fokanovról már rég Fokanov Anatolijra változott, de egyáltalán nem ez az egyetlen jele annak, hogy a nagyszerű baritonénekes a miénk.
László Boldizsár ugyan Keszthelyen született, az Operába pedig Szeged felől érkezett, ám neki is jókora távolságot kellett megtennie, hogy mára a tán legfoglalkoztatottabb magyar operai tenorista váljon belőle. Sikeres könnyűzenei karrierje, másfél évtizedes működése a Cotton Club Singers élén másfajta pályairányt jelzett, és hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy László 2008-ban, gyakorlatilag mindent a nulláról elkezdve, fejest ugorjon az opera világába. Kezdetben az érdeklődés mellett jól érezhető bizalmatlanság is övezte operai fellépéseit, ám László hamar meggyőzte a szakmát és a közönséget. Méghozzá korántsem csupán értékes, a magas C-ig minden gond nélkül szárnyaló tenorjával, de színpadi tehetségével és muzikalitásával, valamint vállalkozókedvével is. László a bevett nagy tenorszerepeken túl elénekelte Busoni Mefisztóját és a Sly címszerepét, a Sába királynőve Asszádját, Liszt Don Sanche-át és a West Side Stroy Tonyját egyaránt, és attól se ijedt meg, amikor az Álarcosbál Dóm téri előadásán korcsolyáznia kellett. A jövő évadban is ezt bizonyítja majd: A hugenották Raouljaként.
"Komikus pasasnak tartom magam" - jellemezte önmagát néhány éve, az Opera Magazin számára nyilatkozva Szvétek László, és a budapesti közönség minden bizonnyal rábólint erre a megfogalmazásra. Igaz, az idén éppen ötven esztendős basszistát komoly szerepek egész sorában ugyancsak láthattuk és hallhattuk már nagyszerűnek, ám az utóbbi évek imponáló Szvétek-sorozata komikus remeklésekből áll össze. Sodró lendületű játékkedve, buffo-humora és mindig erős színpadi figurája a Don Pasquale címszerepében vagy Dohnányi Ernő - részben épp Szvétek által - új életre támadó vígoperájában, A tenorban - egyaránt átütő sikert aratott. Fellépésének súlyát és erejét bizonyítja, hogy őt még az utcára is ki lehet küldeni operát énekelni: Szvétek pompásan megél a Bolondokháza meg A csengő Szfinx-teraszi előadásain is. Szvétek személyisége még ott is átjön a rivaldán, ahol nincs is rivalda.
(Fotó: Pályi Zsófia, Nagy Attila)
