Varsányi Péterrel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatójával, Az úrhatnám szolgáló című Pergolesi-opera rendezőjével beszélgetett Valkai Andrea, a produkció rendezőasszisztense.           

Mit lehet tudni az zenéhez való viszonyodról, tanultál énekelni vagy hangszeren játszani?

Édesanyám hegedűművész, és négy testvéremmel mind tanultunk valamilyen hangszeren, így gyerekkoromban folyamatosan zene szólt otthon. Én kórusban énekeltem, zongoráztam és doboltam, utóbbit a Belvárosi Ütősökben, sőt egy kicsit egy rock együttesben is.

Rendeztél már zenés előadást?

Ez az első zenés színházi rendezésem. Eddigi munkáim közül, ami legközelebb állt a zenés színházhoz, az a győri Vaskakas Bábszínházban a La Fontaine mesék című produkció volt, melyet az osztálytársaimmal együtt állítottunk színpadra. Az állatmesékből klasszikus zenékre készítettünk bábetűdöket. Ekkor szembesültem először azzal, hogy erejével és kötöttségével hogyan tudja a zene segíteni, illetve akadályozni a rendezőt vagy éppen a szereplőket.

Az úrhatnám szolgáló című operát te választottad?

Anger Ferenc, a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója választott öt operát, melyekhez szereposztást készített és helyszíneket választott. Ezután az öt darabot a négy osztálytársammal közösen szétosztottuk egymás közt. Az úrhatnám szolgáló első hallgatásra magával ragadott, és boldog vagyok, hogy végül ezt rendezhetem, és hogy olyan szereposztásban, aminél jobbat el sem lehet képzelni.

Hogyan készültél a próbafolyamatra?

Többször konzultáltunk Anger Ferenccel, és az egyetem berkein belül Tallér Zsófia tanárnővel is. Emellett sokat hallgattam a zenei anyagot, és félve, de belenéztem előadás felvételekbe is. Ezek sokat segítettek abban, hogy mit ne csináljak. Például a Vespone nevű szereplő némaságát szinte mindig megoldatlannak láttam; a színészek legfőbb eszközüktől megfosztva tátogtak és kapálóztak – hogy ezt elkerüljük, a mi Vesponénk valódi jelnyelven beszél.

Pontosan hogyan történt az előadás jelnyelvi elemeinek betanulása?

Takács Erika színházi jeltolmács volt a segítségünkre, akinek nagyon hálás vagyok, és ezúton is szeretnék neki köszönetet mondani. A próbafolyamat alatt többször tartottunk „jelnyelv-próbákat”, melyeken az előadáshoz szükséges néhány mondatot gyakorolták a szereplők. Erika olyan energiával és lelkesedéssel dolgozik, hogy mindannyiunknak öröm és felfedezés volt a közös munka. A jelelés a néma szereplőt alakító Kovács Domokos számára a legnagyobb feladat, ugyanakkor – mivel a történet szerint hárman élnek egy háztartásban – kézenfekvő volt, hogy a másik két szereplő is jelnyelven kommunikáljon vele. Így nem csak Dominak van ilyen jellegű feladata, hanem az énekeseknek, Sáfár Orsolyának és Kiss Andrásnak is.

A térhasználatot és a látványvilágot illetően mik a fő irányvonalak?

Helyszínként adott volt a Királyi Lépcsőház, ami egyrészt elképesztően szép, másrészt könnyen elképzelhető róla, hogy egy gazdag ember hálószobája, így Ágival úgy döntöttünk – (Bobor Ágnes, a díszlet- és jelmeztervező- a szerk.) hogy nem változtatjuk át a teret, csak kiegészítjük, és ezzel hangsúlyozzuk saját tulajdonságait. Emellett egy olyan időtlen, saját világra törekszünk, amely a Commedia dell’ arte és a börleszk filmek világát is megidézi, és amely vizualitásában is játékosságot hordoz – ezzel szeretnénk hangsúlyozni a három szereplő közti folyamatos játékot és játszmázást.

Kinek ajánlod az előadást?

Nyolcéves kortól száznyolc éves korig mindenkinek, akinek jó a térde (az előadás helyszíne a Királyi Lépcsőház, és a nézők a lépcsősoron foglalnak helyet – a szerk.). Bízom benne, hogy több korosztály is megtalálja benne magát.

Mit jelent számodra az Opera?

A hely, ahova dalolva megyek be, és ahonnan dalolva jövök ki, de amíg ott vagyok, nem fütyülhetek.