A Hősök terét nem számítva alighanem az Operaház körül leljük a legtöbb szobrot egy helyütt Budapesten.
2 márványszfinx az épület két oldalán, 2 ülőszobor a főbejáratnál, 4 múzsa a homlokzati falon és 16 komponista az épület tetején-tetőteraszán: az Andrássy úti Ybl-palota tele van szobrokkal, s ezeknek a szobroknak éppúgy történetük van, akárcsak az Operaház majd’ minden szegletének.
A leghíresebb története kétség kívül a két szfinxnek van, hiszen Stróbl Alajos szobrai a kezdetektől mindmáig hatalmas népszerűségnek örvendenek a pestiek és a turisták körében egyaránt. „Furcsa barmok ezek. A hátsó részük oroszlán, az elülső pompás formájú nőalak. Azután az egyik mosolyog, a másik szomorú. Mit jelképez a két szfinx? Talán azokat a rejtvényeket adták föl az arra járóknak, amiket az Opera tagjai magyar szöveg gyanánt énekelnek?” Így írt e szobrokról az Új Idők 1913-ban, már itt megemlítve a pesti lumpok azon szokását, hogy részeg fővel gyakran meglovagolják a mitológia hibridlényeit. A legnevezetesebb, bár korántsem legeredményesebb ilyen éjszakai lovas Ady Endre volt, aki a Dalszínház utcai nőoroszlánban Lédát ismerte fel, ám a szobor levetette a hátáról az erősen illuminált zsenit. Ady egyébként ebből az esetből novellát is írt: A haragos Szfinx című írásában egy jobb sorsra érdemes muzsikus zuhant le a szobor hátáról, véresen, bezúzott fejjel.
Ugyancsak Stróbl készítette el a főbejárat két oldalára Erkel Ferenc és Liszt Ferenc szobrát, s miközben Erkel itteni üldögélése magától értetődőnek tekinthető, addig Liszt elhelyezésén merenghetünk éppen egy sort. Merthogy Liszt nevéhez mindössze egyetlen, s méghozzá kamaszkori opera (a Don Sanche) fűződik: a sokáig elveszettnek hitt mű még sosem szerepelt az Operaház műsorán. S ami még furcsább lehet: Liszt szobra akkor került a helyére, amikor az idős zeneszerző alkalmi műve éppenséggel nem hangozhatott fel az intézmény ünnepélyes megnyitóján. A Királyhimnusz kurucos dallamai ugyanis zavarhatták volna Ferenc József fegyelmezett unatkozását az uralkodói páholyban.
A magasból alátekintő 16 komponista is megérdemli a figyelmünket, jóllehet a főpárkány bábos kőkorlátjára már évekkel a megnyitás előtt felhelyezett szobrokat ma már nem láthatjuk. Azok a sóskúti mészkőből faragott szobrok ugyanis viszonylag hamar porladásnak indultak, s miután a harmincas évek második felében az egyik szoborfő az utcára zuhant, mindet levették a homlokzatról. 1965-ben azután újra felkerültek komponistaszobrok a magasba, de ezek már új alkotások voltak – s nagyrészt másokat is ábrázoltak, mint az eredetiek. Lemaradt Arezzói Guido, Palestrina, Jacopo Peri, Pergolesi, Orlando di Lasso, Lully, Cherubini, Spontini, Haydn, Weber, Meyerbeer, viszont odakerült a stabil helyű Gluck, Mozart, Beethoven, Rossini és Wagner mellé: Monteverdi, Scarlatti, Donizetti, Glinka, Verdi, Gounod, Bizet, Muszorgszkij, Csajkovszkij, Moniuszko és Smetana. A cserék egyrészt a repertoár, illetve az operatörténeti kánon változásait követték, másrészt érezhetően felhozták a szláv vonalat, a „testvéri államok” zeneszerzőit, akik közül mondjuk Moniuszko se akkor, se azóta nem oszlopa a pesti operarepertoárnak.
Kint tehát két tucat szobor – s bent az épületben még majdnem ugyanennyi! De ezekről majd egy későbbi posztban ejtünk szót.
