A századik születési évforduló és a szeptember 25-i ünnepi gála előtt pár posztban a legendás tenor életét meséljük el. Schuldertől Simándyig, Kistarcsától az Operaházig.

Kistarcsa ugyan légvonalban még 20 kilométerre sincs Budapesttől, ám Simándy József mégis igen hosszú utat tett meg addig, amíg eljutott álmai megvalósulásának színhelyére, az Operaház színpadára. 1916. szeptember 18-án, egy fogadalom jegyében született meg az eredetileg Schulder nevet viselő kisded: az apja ugyanis azt ígérte, hogy nem fog többé kocsmázni, ha fia születik. Az ígéret üres szó maradt, így aztán korántsem ideális gyermek- és kamaszkor jutott a majdani nagy tenor osztályrészéül. Alig volt 15 éves, amikor a pesti taxis cégek egyike, a Szürketaxi tanonciskolájába került, s egészen 1940-ig autószerelőként dolgozott. Közben – kora és utókora szerencséjére! – 1938-tól énekleckéket kezdett venni, s előbb 1939 őszén a Városi Színházba (a mai Erkelbe), majd 1940 őszén az Operaházba is bejutott: kardalosként, a kórusba, a tenor egy, illetve a tenor kettő szólamba!

Prózai egymondatos szerepek, balett-statisztálás, s persze kórusfeladatok után jöttek az apró, de már nevesített szólamok: első ízben a Cigánybáró egyik 1943-as előadásán került plakátra Schulder József neve, méghozzá az egyik cigány kis prózai szerepében. A gyönyörű fényű tenorhang azonban kezdett feltűnést kelteni, s a fiatal, de máris kissé túlkoros énekest a Zeneművészeti Főiskolára is felvették, rögtön a második akadémiai osztályba. S eljött végre a magánénekesi szerződtetés pillanata is – sajnos, épp a legrosszabbkor: 1944 októberében, az Operaház nyilas igazgatója, Sámy Zoltán kínált ugyanis szerződést a tenoristának. A debütálásra már nem került, nem kerülhetett sor, de 1945 tavaszán az igazolóbizottság így is keményen – és igazságtalanul büntetett: szilencium és az operaházi tagság megszűntetése sújtotta a harminchoz közelítő énekest.

Ekkor találkozott Vaszy Viktorral, aki az igazoltatási eljárást némiképp ugyancsak megszenvedve (a Zeneakadémián), szegedi szerződést kínált a nevét ekkor, mintegy új életet kezdve, Simándyra magyarosító tenornak. Szegeden azután a főszerepek sora kínált lehetőséget Simándy számára a rutin- és hírnévszerzésre, s ő élt is a lehetőséggel. Itt vált első és egyik leghálásabb főszerepévé a Carmen Don Joséja, amely utóbb is hosszan kísérte pályáján: 

Sokáig az Operaház sem nélkülözhette Simándyt, s 1947-ben már vissza is tért az Ybl-palotába: immár nem kóristaként, hanem Don Joséként, s még inkább a Wagner-tenorszerepek új birtokosa gyanánt. 1947 karácsonyán már a Lohengrin címszerepét énekelte, méghozzá hatalmas sikerrel. Ebben az operában utóbb együtt dolgozhatott az akkor pár rövid évig épp Budapesten működő Otto Klempererrel, s közös Lohengrinjüket egy hatalmas botrány emléke is kíséri. 1948. október 24-én ugyanis akkora tapsvihar tört ki Simándy Grál-elbeszélését követően, hogy Klemperer a szűnni nem akaró ovációt megelégelve rákiabált a közönségre, leállította a zenekart és elhagyta helyét az árokban. A nagyszerű és botrányos jelenetről szerencsére hangfelvétel is készült, így Simándy Grál-elbeszélését éppúgy visszahallgathatjuk, akárcsak Klemperert, amint a közönség „arcátlanságát” (Frechheit) emlegeti: