A XX. századi francia zene egyik óriását, Francis Poulencet (1899-1963) fiatal korában úgy tartották számon, mint a muzsika playboyát, aki igazi bohém volt és majd’ kicsattant a derűtől meg az önbizalomtól. Az 1920-ban megalakult legendás zeneszerző-csoport, a francia Hatok sorában ő töltötte be a mulattató és az aranyifjú szerepét. Ez a korszaka olyan könnyűkezű és szikrázóan szellemes darabokkal jellemezhető, mint az Eiffel-torony témájának szentelt közös balett polkája, vagy épp a Villageoises című virtuóz zongorasorozata:
Azután Poulenc, aki – mint ahogy az egyik operaenciklopédia fogalmaz – „az 1930-as években egy sor, fiatalabb férfiakkal folytatott és katasztrofális véget érő kapcsolaton” jutott túl, sokak meglepetésére: katolizált. Ezt a nagy életfordulatát olyan gyönyörű és erős hatású vallásos zeneművek hitelesítették, mint amilyen az 1950-es Stabat mater:
Második operája, a most pénteken este az Operaház színpadán először szereplő A kármeliták (eredeti címén: Dialogues des Carmélites) ugyancsak ennek a fordulatnak a művészi terméke. A mű cselekménye azoknak a compiègne-i apácáknak állít emléket, akiket a jakobinus diktatúra végnapjaiban, 1794. júliusában küldtek nyaktiló alá. A 16 mártír történetét (akiket 1931-ben utóbb szentté is avattak) a karmelita kolostor egyetlen életben maradt apácája írta meg, s az ő beszámolója nyomán készült 1948-ban a katolikus irodalmár, Georges Bernanos legutolsó befejezett munkája: egy majdan leforgatandó film számára. Bernanos dialógusai azonban végül nem egy filmben, hanem egy operában nyerték el legméltóbb helyüket.
Poulenc 1957-ben, a milánói Scalában ősbemutatott operája, dacára a tragikus történetnek, lírai zenéjével lepi meg a hallgatót. A női hangok dominanciája és a filozófiai és vallásos kérdésfelvetések központi szerepe egyaránt különleges, egyedi operává teszi A kármelitákat. Az apácák belső vitáit is lezáró erőszakos vég, a csoportos önfeláldozás aktusa pedig az operairodalom egyik legkülönösebb és egyszersmind egyik leghatásosabb fináléjában jelenik meg Poulenc operaszínpadán. A vallásos himnuszukat, a Salve Reginát közösen éneklő apácák hangját a guillotine késének suhogása kíséri, amíg minden mártír a nyaktiló alá nem kerül. A megindítóan erős jelenetet egy különösen szép, ezredvégi előadás felvételéből mutatjuk:
Péntektől azonban Francis Poulenc remekművét testközelből, eleven színházi élményként, Anger Ferenc rendezésében és Christian Badea vezényletével ismerheti meg a budapesti közönség.
