A Bohémélet operaházi nézői mindmáig lelkesednek díszlettervezői teljesítményéért, ám Oláh Gusztáv több volt díszlet- és jelmeztervezőnél meg rendezőnél: élete utolsó két évtizedében valósággal ő volt az Operaház lelke.

1901-ben született, s miután térszerkezeti tanulmányokat folytatott a Műegyetemen, a Zeneakadémia zongora szakát is elvégezte, s mindeközben még festőként is képezte magát. 1921-ben került az Operaházba mint szcenikus, de 1927-re már ő töltötte be az állami színházak, vagyis az Operaház és a Nemzeti Színház szcenikai főfelügyelőjének tisztét. 1936-tól már főrendező az Ybl-palotában, s Nádasdy Kálmánnal együttműködve jószerint ők ketten teremtették meg a realista magyar operarendezés és operajátszás hagyományát. Ám Oláh működése nem korlátozódott az Operaházra: nélküle nem született volna meg a szegedi Dóm téri játékok hagyománya, rendezett a Nemzeti Színházban, és nagysikerű filmet forgatott Zilahy Lajos Valamit visz a víz című regényéből is. Az 1943-as film női főszereplője Karády Katalin volt:

A lipótmezei elmegyógyintézet igazgató-főorvosának fia mindenkivel hangot talált az Operaházban, mert ahogyan ezt ő maga megfogalmazta: „Én a színházi viharokat jól bírom. Ezekhez már gyermekkoromban megedződtem – ugyanis ideg- és elmegyógyintézetben születtem.” Festőművész anyjától, Fodor Rózától pedig a képzőművészeti tehetséget és stílusérzéket örökölhette Oláh, aki tervezéseivel és rendezői tehetségével már a harmincas években nemzetközi hírnévre tett szert. Dolgozott Veronában, Milánóban, Münchenben és Stockholmban is, s legnagyobb sikerét külföldön Respighi A láng című operájával aratta. A bizánci stílust felmagasztaló 1935-ös magyarországi bemutató rendezője, de díszlet- és jelmeztervezője is Oláh Gusztáv volt, s az előadás utóbb a firenzei Maggio Musicalén és a milánói Scalában is hatalmas sikert aratott.

Írt táncjáték-szöveget Weiner Leó számára és közreműködött a Hunyadi László 1935-ös átdolgozásában is, színpadi, szcenikai változtatásokat végezve Erkel operájában. De ő volt az is, aki 1952 nyarán rábeszélte Simándy Józsefet a Bánk bán címszerepének elvállalására. Alakját a kortárs, barát és színháztörténész Staud Géza így idézte:

„Merev tartással, hosszú léptekkel, mindig egyforma tempóban megy az irodából a festőműhelybe, benéz a próbaszobákba és a balett-terembe, feltűnik a színpadon, majd a nézőtéren, ahonnan a próbát figyeli. Összes zugát ismeri ennek a labirintusnak. Valamennyi ajtóról tudja hová nyílik, minden kapcsolóról, csengőről, gombról. fogantyúról, mire való. Személyesen ismer mindenkit, énekesek, zenészek. táncosok, kardalosok, műszakiak, tisztviselők légiónyi hadát.”

Rendezőként, de díszlet- és jelmeztervezőként is a realista irány képviselője volt, akinél a stílustörténeti pontosság és az előadás poézisének megteremtése jól összefért. Feljegyzéseiben ilyen mondatokra lelhetünk. „A közönségről egy pillanatra sem megfeledkezni! Arisztokratikus rendezés nem jön át a rivaldán. […] A közönség reagálásával számolni! Közérthetőség!”

1956-ban Münchenbe hívták, hogy rendezze meg Muszorgszkij Hovanscsináját. Itt műtötték meg régóta panaszokat okozó epéjét, ám szíve kevéssel a műtét után leállt. Hiányát nemcsak a pesti operaközönség szenvedte meg. Amikor pár évvel később megkérdezték Nádasdy Kálmánt, hogy miért nem rendez többet, ő csupán ennyit válaszolt: kinek?