„Eljárásomat talán leginkább a középkori ötvösmesterek munkájához hasonlíthatnám. Egy sereg drágakő akadt a kezembe. Szép, csiszolt, tiszta, melegtűzű, értékes kövek. Ezeket kellett egy drágamívű szelencébe illesztenem.” Néhány nappal a Székely fonó 1932. április 24-i bemutatóját követően Kodály Zoltán nyilatkozott így a Színházi Élet riporterének arról a művészi vállalásáról, hogy a magyar népdalokat eljuttassa az Operaház színpadára.
A drágamívű szelence, vagy másként a foglalat a Székely fonó volt, amelynek szövegkönyvéről Kodály ugyanitt ekként fogalmazott: „...a szövegkönyvet én állítottam össze, de egyetlen szó sincs benne, amit ne a legtisztább népköltészet adott volna. Ezekből a népdalokból, amelyeket a cselekmény folyamatossága kedvéért pantomimikus játék köt össze, épült föl a Székelyfonó meséje. Librettóm ilyenformán nem tart igényt a megszokott operalibrettók plasztikus egységére, inkább sejtet, mint mesél.” Ezzel a megfogalmazással az alkotó mintegy elébe vágott a Székely fonó cselekményével-cselekménytelenségével kapcsolatos kifogásoknak, majd következő mondatával művét el is emelte a mindennapi operaüzem világától: „Talán azt írhattam volna a színlapra: Szövegét szerezte a magyar néplélek.”
Az egyszerre önérzetes és alázatot tanúsító szerző nem volt egyedül ezzel a véleményével, hiszen ugyanezekben a napokban nem kisebb tollforgató, mint maga Németh László fogalmazott meg valami egészen hasonlót a Székely fonóval kapcsolatban: „szövegkönyvét nem egy ember írta, hanem a nép. Helyét: a fonót a nép életkedve választotta. Idejét: a téli alkonyatot a munka, mely elveszi a nappalt és a nyarat. A történetet is maga a népdal írta, melyben minden megtörténik, ami a néppel megtörténhetik…”
Kodály egyik legelkötelezettebb szövetségese, Szabolcsi Bence ugyancsak szinte ugyanezt írta meg abban a kritikájában, amely a Székely fonó ősbemutatójának reggelén jelent meg: „Ez a dráma: a nép s az egész magyarság élete. A nagy feladat tehát ez volt: színpadra állítani a dráma jeleneteit, oly módon, hogy önmaguk, saját szavaikkal elmondják az elmondatlan s a maga teljességében talán örökre elmondhatatlan nagy egészet: a Magyar Drámát. A terv, a gondolat, a vállalkozás a maga páratlan merészségében valóban egyedül áll – s a maga teljes merészségében sikerült.”
