Harminc évet énekelt az Opera színpadán, egyetlen nap alatt beugrott a Wertherbe, Melis Györgyékkel küzdött a nevetés ellen és Farkas „Feri bácsival” készített lemezfelvételt. Zempléni Mária elképesztő karrierjét Sudlik Mária-díjjal ismerte el az Opera a Magyar Opera Napján. A kezdetekről, a baráttá lett énektanárról, a művésznőt megtalált szerepekről és a kortárs darabokról Mona Dániel kérdezte Zempléni Máriát.

Zemlényi Mária a Sudlik Mária-díj átvételekor 2020. november 7-én,
a Magyar Opera Napján az Eiffel Műhelyházban. fotó: Kummer János

A Sudlik Mária-díjat ösztönös tehetséggel és erős színpadi személyiséggel rendelkező énekeseknek ítélik oda. A zenészcsaládból következő otthoni közeg részben magyarázatot ad a zenei tehetségre, de honnan jön az a szenvedélyes színészi játék, amely áthatotta valamennyi alakítását?

Hogy honnan jön, nem tudom. Talán a természetemből. Mindig is szerettem játszani, már gyerekkorunkban is játszottunk színházasat. Na, persze nem igazi színházat: nagymamáméknál élőképeket adtunk elő, és a felnőtteknek ki kellett találniuk, hogy éppen mit mutatunk. Talán ebből gyökerezik, de azt hiszem, nem is lehet meghatározni, hogy honnan eredhet valakinek a színpadi játék iránti szeretete. Még az is lehet, hogy azért van, mert gyerek maradtam még így, 72 évesen is.

Ha már színészi alakítás: kifejezetten sokféle szerepben volt szerencséje kipróbálni magát, hiszen míg eleinte könnyedebb szubrett-szerepeket kapott, idővel megtalálták a komolyabb, drámaibb hősnők. Mennyire volt tudatos ez a váltás? Vagy ez tisztán a hang alakulásának, érésének kérdése?

Azt gondolom, ennek elsősorban a hang érése és a kor előrehaladása az oka. Másrészt azon is múlt, hogy mikor mire volt szükség. Azokat a szerepeket énekeltem ugyanis el, amikkel az aktuális igazgatók és rendezők megtaláltak. Én magam sosem kértem szerepet.

Harminc évet töltött a pályán. Ezalatt rengeteg sztorival, bakival és emlékezetes estével lehetett gazdagabb, a közönség pedig imádja az efféle kulisszatitkokat, a sikeres produkciók mögötti láthatatlan részleteket. Volt itt csuromvizesen énekelt Hamupipőkétől cseresznyepaprikával megmentett Szerelmi bájitalon át sok minden. Van olyan emléke, amire kiemelt szeretettel gondol vissza?

Nem igazán tudok egyet kiválasztani. Ami most hirtelen eszembe jut, hogy amikor csináltuk Offenbach Kékszakállú című zenei bohózatát, rengeteget próbáltunk, mégpedig azért, hogy kibírjuk a színpadon röhögés nélkül a többieket. Amikor ugyanis Begányi Ferenc és Melis György – és persze Sudlik Mária – elkezdtek játszani, hát, az egészen elképesztő volt! Nehéz volt uralkodni magunkon, hogy ne nevessünk.

Ha már nagy nevek, ugorjunk kicsit vissza az időben… A zenei tagozatos általános iskolában kiváló képzést kapott – gondolok itt a negyedikesen tanult Bertalotti-példákra –, és olyan művészekkel találkozott, mint Kodály Zoltán, Yehudi Menuhin és Pablo Casals. Hogyan emlékszik vissza ezekre a legendákra?

Csodálattal. Amikor a Lorántffy zeneibe jártam, és odajöttek ezek a nagy-nagy-nagy-nagy művészek, mi pontosan tudtuk, kik ők. Előttük játszani… Mondjuk én csak az osztállyal énekeltem nekik, de volt, aki szólóban játszott. Joó Árpád például, aki később neves karmester lett, csellózott Casalsnak. Azért az óriási pillanat volt – nemcsak neki, de nekünk is! Hogy az ilyen nagy emberek veszik a fáradságot, és meghallgatnak minket, az nagyon nagy dolog volt. Arról nem is beszélve, ha valakinek megsimogatták a buksiját.

Sipos Jenő volt az Ön egyetlen énektanára (ha nem számítjuk az épp gyakorlatát töltő Marton Évát), pedig sokan arra esküsznek, hogy több tanárt, több zenei nézetet kell megismerni, hogy kialakuljon egy énekes saját nyelve. Mi tette ilyen elválaszthatatlanná ezt a kapcsolatot? Milyen tanár volt ő?

Sipos Jenő fantasztikus tanár volt! Azért is volt elválaszthatatlan a mi kapcsolatunk, ahogy Ön mondta, mert már az első félévben hatalmas bizalom alakult ki köztünk. És ez a kapcsolat nemcsak az énektechnikáról és a hangképzésről szólt, hanem arról is, mi mindenre figyeljek az életben. Hogy miként viselkedjek például a fiúkkal és miként a lányokkal. Olyan volt, mint egy jóságos papa. Igazi apa-lánya viszony alakult ki közöttünk, ami – miután végeztem, és tag lettem az Operában – baráti viszonnyá alakult. Továbbra is mindig mindent megbeszéltünk, akár a paprikás krumpli receptjét is, hogy valami abszurdot mondjak. Mindig számíthattam rá. Amikor délelőtt 10-kor próbája volt a Saloménak, odamehettem hozzá reggel fél 9-kor – szegény felesége! –, és ő beskáláztatott. Hogy olyan legyen.

Beszéljünk egy másik fontos személyről, Farkas Ferencről…

Feri bácsinak van egy dalciklusa Weöres Sándor-versekre, a Gyümölcskosár. Azt már főiskolás koromban énekeltem. Ekkoriban kerültünk kapcsolatba, és mentem vele énekelni először a zongorás, később a kamarazenei változatot. Hanglemezt is készítettünk belőle, amelyen Feri bácsi játszotta a zongoraszólamot. Később népdalfeldolgozásait vettük fel, aztán a pályám végefelé megírta Márai Sándor Vendégjáték Bolzanóban című darabjából az Egy úr Velencéből című operáját, amiben én énekeltem Franciskát. Szerettem azt a darabot. Annyira értette a nők gondolkodását – mondjuk ez elsősorban Márai érdeme –, és annyira szépen írta meg a nő-férfi viszonyokat, hogy nagyon élveztem.

Farkas Ferencen túl Durkó Zsolt, Balassa Sándor, Szokolay Sándor és Petrovics Emil – csak néhány kortárs szerző, akiknek énekelt a darabjában. Hogy van ez: a kortárs művek megtalálják az énekest, aki aztán vagy megkedveli őket vagy nem? Esetleg kereste az ilyen kihívásokat?

Én nem kerestem, engem megtaláltak. Amikor tag lettem, akkor az első ilyen Szabó Ferencnek a Légy jó mindhalálig című operája volt, amiben én voltam Böszörményi András, a bicskás. Na, ott is nagyon sokat nevettünk. Utána jött a háború végefelé játszódó, egy Borchert-drámából íródott Az ajtón kívül [Balassa Sándor operája – a szerk.], ami viszont egy nagyon mély dráma. Azt is nagyon szerettem, mert érdekes mű. A Petrovicsokhoz úgy kerültem közel, hogy egy kolléganőm énekelte előttem a kantátáit, de egy koncert előtt egy héttel beteg lett. Ő mondta, hogy „hát, kérje fel a Zemplénit, az megtanulja egy perc alatt”, és akkor Petrovics felkért, onnantól kezdve pedig én énekeltem. Ettől fogva tudták, hogy én bármit bármilyen gyorsan megtanulok.

A Bohéméletben, Musetta szerepében - fotó: Mezey Béla

Igen, több Önről szóló sztoriból is azt szűrtem le, hogy nagyon gyorsan és stabilan tanult szerepeket: egy hét alatt a Bohémélet két szerepét énekelte, néhány nap alatt tanulta át a Manon magyar szövegét olaszra, és a Salome sem okozott gondot. Mi volt a tanulási metódusa? Hogy kell elképzelnünk egy ilyen Zempléni-féle rapid felkészülést a feladat kiosztásától a színpadi bemutatóig?

A legizgalmasabb példa talán, amikor heccből beugrottam Massenet Wertherébe Sophie-nak. Az előadás állandóan elmaradt, mert a két kolléganőm, akik Sophie-t énekelték, betegesek voltak, és hogyha ők lebetegedtek, akkor törölték az előadást, illetve műsorváltozás történt. Egyik ilyen alkalommal Mikó András jött be a klubba (akkor még volt klub, ott ebédeltünk), hogy másnap megint műsorváltozás lesz, mert nincs Sophie-nk. Erre én, aki akkor talán öt éve voltam tag a színházban: „hát, miért nem tanulja már meg valaki?”. „Nem úgy van, azt nem lehet ilyen gyorsan megtanulni” – felelte Mikó. „Á – mondom –, mindent meg lehet tanulni egy nap alatt.” Dehogy lehet! Fogadjunk? Fogadjunk! Így alakult, hogy fogadtunk egy üveg pezsgőben. Rögtön átmentem a klubból az Operába, és kerestem egy olyan korrepetitori szobát, ahol volt szöveges példány. Átolvastam, megtanultam a szerepet, este 6-kor pedig már részt vettem az együttes próbán. Kórodi András vezényelt, én már kottából tudtam a szerepemet. A próba után elmentem Tokody Ilonáékhoz – az ő férje volt Veszprémi András –, mert nekik volt videófelvételük az előadásról. Megnéztem, mikor honnan hova kell mennem a színpadon, aztán hazamentem, és a párnám alá tettem a kottát. Reggel bementem Patkó Jóskához [Patkó József, az Opera egykori vezető korrepetitora – a szerk.], akivel átvettük a darabot párszor – harmadjára már kívülről énekeltem. Délután pihentem, majd bementem a színházba, és elénekeltem. Mondjuk az tény, hogy a súgó és Kórodi András is csak velem foglalkozott, de jól sikerült. A bátyám, aki timpanista volt az Erkel zenekarában, 30 év alatt egyetlen egyszer jött be az öltözőmbe, akkor, és gratulált nekem, hogy körülbelül annyit vagy kevesebbet hibáztam, mint a kiírt szereplők. Hát, így történt, ilyesmikre voltam képes. Nagyon sokszor megtanultam kisebb szerepeket egy vagy fél nap alatt. Illetve nagyon tudtam koncentrálni. De ezek csak adottságok. Persze lehet, hogy most már nem menne, hiszen már nem próbálom…

 Nem próbálja, hiszen egy 2005-ös Salome óta egyetlen hangot sem énekelt – sem színpadon, sem otthon. Ezek szerint sikeresen a háta mögött tudott hagyni 30 évet. Abban viszont biztos vagyok, hogy több hobbija is lett, hogy pótolja a kialakult űrt. A varrásról tudok. Az tart még? Lett másik hobbi is azóta?

Varrok még, igen. Tudja, másra nincs is szükségem, mert – bár a Covid miatt most nem tudok – végre sokat vagyok a családommal, amely hál’ Istennek elég széles. Velük tartom a kapcsolatot, jövök-megyek ide-oda. A bátyámnak tíz unokája van, az öcsémnek öt, és mindig azt mondják: Mari, neked tizenöt van. Ők a hobbim.