Október 2.: Monte Carlóból Marseille-be autóztunk a brazil követségre. Éva munkavízumát átvettük, a nagykövet asszonynak, Diva de Gaisnak pedig az ígért lemezt is átadtuk. A kedvenc, kiváló, ismert tengerparti haléttermünkben megebédeltünk, majd visszamentünk Monte Carlóba és csomagoltunk. Közben a berlini amerikai követségen felhívtam Paula Ostrowskit, hogy október végén Berlinben leszünk és el szeretnénk hozni Éva munkavízumát. Rendben, addigra kész lesz.

Hotel Glória, Rio de Janeiro

Október 3.: Reggeli után még egy jót napoztunk a tengerparton, a víz fürdésre nekünk már hideg volt. Elintéztem a szükséges, fontosabb adminisztrációkat, ebéd után aktívan pihentünk egyet, aztán irány a repülőtér. LH4383 2C 18:55 Nizza –20:35 Frankfurt, majd LH500 2F 22:00 Frankfurt – 05:00 (10.04.) Rio de Janeiro.

Éva vendégekkel a Hotel Glória teraszán, háttérben a cukorsüveg, Rio de Janeiro, 1997

Október 4.: 5:00-kor érkeztünk meg Rióba. Riccardo Saito, a menedzser várt minket a repülőtéren és vitt be a városba a patinás ötcsillagos Hotel Glóriában szállásoltak el minket. Szokás szerint kora délutánig aludtunk, majd a szállodában Riccardóval megebédeltünk, utána pedig a meleg ellenére egy kiadós sétát tettünk egészen a Copacabánáig. Közben II. János Pál pápa is megérkezett Rióba. Este hatkor a televízión néztük a Maracanã stadionban vagy 200 ezer néző előtt rendezett ünnepséget. Többek között az olasz Albano és felesége, Romina is felléptek a show-ban, majd az ünnepséget követően a televízióban egy órás műsor következett a házaspárral. Zoli fiúnk filmjét vetítették: „Una vita emocionale”. A RAI-nak készítették 1996-ban, és 1997 tavaszán Albano a Brindisi közelében, Cellino San Marco mellett fekvő rezidenciáján. Olasz, spanyol és brazil területre készült, még mozifilmet is vágtak belőle, amit többek között Dél Olaszországban és Ausztriában mutattak be. A második filmjüket 1999-ben „Nel core del padre” címen Albano édesapjáról készítették, ugyancsak a RAI megbízásából. Zoltán és Albano az idők folyamán jó barátok lettek, és ez a barátság tart a mai napig.

Ivan, Romina, Albano és Zoltán fiunk a felvétel befejezése után Cellino San Marcóban 1996.

Október 5.: A Hotel Glória és a város központja között egy óriási park feküdt. Már éjjel kettőkor olyan nyüzsgés volt ott, hogy alvásról szó nem lehetett. Felhívtuk a szálloda portáját, ahol közölték, hogy délelőtt tízkor a pápa fog itt misézni, egyben megkérdezték, hogy foglaljanak-e nekünk helyet a teraszon, ahonnan kiválóan lehet látni és hallani a ceremóniát. Természetesen igent mondtunk, aztán megpróbáltunk aludni, ami úgy, ahogy öt óráig sikerült is, aztán elszabadult a pokol. Elkezdték próbálni a műsort, bömböltek a hangszórók, majd mindehhez csatlakozott a különböző, érkező egyletek egyre erősödő éneke; rövid időn belül kibírhatatlan bábeli hangzavar alakult ki. További alvásról szó sem lehetett, így lemenekültünk a szálloda zárt parkjában lévő uszodához, hogy úszunk egy jót és reggelizzünk. Ez nem csak nekünk jutott eszünkbe, a szállodai vendégei is ott kerestek menedéket. Itt mindenesetre csak szűrve hallottuk a tömeg zsibongását. Tíz óra előtt elfoglaltuk a helyünket a teraszon, ahol látcsöveket osztogattak, és itallal kínáltak. Látni ugyan csak akkor lehetett, ha lábujjhegyen álltunk, azt meg sokáig bírni nem lehet. A közel kétmilliós tömeg morajlása félelmetes volt. A 30C° fokos meleg és a 100%-os páratartalom sem könnyítette az emberek helyzetét. A szertartást csak a mentőautók szirénázása zavarta meg. A misének délben lett vége, a pápai áldás után az embertömeg elképesztő, véget nem érő, üdvrivalgással búcsúztatta II. János Pál pápát. Délután a parkban sétáltunk. A köztisztasági vállalat emberei számtalan kocsival próbálták a hatalmas tömeg nyomait eltüntetni. A plasztik vizes flakonokat háznyi magasságban gyűjtötték össze, a többi szemét mennyisége sem nyújtott valami szép látványt. Három vagy négy gyereket is találtak, köztük két csecsemőt. Éjjel átállítottuk óráinkat nyári időszámításra.

Október 6.: Reggelinél találkoztunk a „O Castelo de Barba Azul” („A kékszakállú hercege vára”) csapatával. Airizer Csaba basszista, Ötvös Gábor, a karmester és Monica Waitzfelder, a rendezőnő, aki az 1993 áprilisi Kékszakállúnál a Théâtre du Châtelet-ben a kiváló, fiatal francia rendező, Stéphane Braunschweig asszisztense volt, már ültek az asztalnál. A megbeszélés után pedig úsztunk egy jót és napoztunk. Így, nyaralva dolgozni ritkán volt lehetőségünk. Kora délután mentünk a színházba, a Theatro Municipalba. Évának a ruhapróbát megbeszélés követte a rendezőnővel, majd zongorapróbája volt Gáborral.

Theatro Municipal, Rio de Janeiro, 1997.

Október 7., 8., 9., 10., 11., 12.: Az állandó próbák mellett éltük napi életünket, úszás, napozás, étkezés, pihenés, séta a városban vagy a tengerparton. Régen a tenger szinte a szállodáig ért, azóta feltöltötték a partot, ahol gyönyörű parkot alakítottak ki és számtalan focira alkalmas kispályát. Ott szinte éjjel-nappal játszottak, iskola után a gyerekek nagyon szervezetten. Minden iskola, kerület vagy utca csapatának egységes trikóval rendelkezett, és minden csapatnak volt egy felnőtt vezetője, akik arról gondoskodott, hogy rendben menjenek a dolgok. Természetesen minden mérkőzésen rendes bíró is részt vett. Irigykedve néztem őket, technikailag szinte minden gyerek kifogástalan állapotban volt, remekül játszottak, és ami feltűnt, soha nem veszekedtek. Csak a játékra koncentráltak, nem lehet tudni, hogy éppen ki nézi őket. Este a felnőttek vették birtokukba a pályákat. Még késő éjszaka is hallatszott, hogy játszanak. Egyszer lementem megnézni, kiknek van még ilyenkor kedvük focizni. Hát a szállodák, éttermek pincérei, dolgozói a munka végeztével játszottak még egyet. Ami már nekem is sok volt, hogy délelőtt ebédszünetben az irodák dolgozói sétáltak a parkban vagy négyen-öten körbe állva beszélgettek. Természetesen labda mindig volt náluk és egy mindig emelgetett, dekázott, ha megunta tovább adta és a másik folytatta vagy egymásnak emelgetve passzolgattak a levegőben, akinél leesett, szerintem fizetni kellett egy kört, mert nagyon ment ilyenkor az ugratás. A Maracanã Stadionban aztán láttam hétvégén a nagyokat, szombaton a Flamengo verte 1:0-ra a São Paulót, vasárnap pedig a Botafogo szintén 1:0-ra verte a Fluminensét.

Maracanã Stadion, még a régi, Rio de Janeiro

Sok gól nem volt, de amit láttam és az atmoszféra az felejthetetlen, hátborzongató volt. Ahhoz fogható, amikor egyszer José Carreras díszpáholyi bérletével a Camp Nouban egy Barcelona – Real Madrid mérkőzést nézhettem meg, ahol a katalánok 3:1-re győztek. A szinte százezres stadion a végén 15 perc alatt kiürült. Ott nem volt veszekedés, verekedés, mindenki boldogan ment haza, hogy nyert a csapata és hagyták békében elmenni a szomorú madridiakat. Azért hazai emlékem is van, ha már a foci felkent nagyjairól beszélünk. 1954. május 23., Népstadion: Magyarország Puskás Öcsi vezényletével 7:1-re verte Angliát! A közel 80 ezres stadion zsúfolásig megtelt. Emlékszem, a felső sétányon a felnőttek mögött álltunk és akárhogy ágaskodtunk nem láttunk semmit. Felfedeztünk egy hordót – hogy került oda, ne kérdezzék – majd egy rövid falétrát. Azt keresztbe raktuk a hordón és aztán valahogy felügyeskedtünk a létrára. Négyen fértünk el. Ott egyensúlyoztunk két félidőn keresztül, csak a szünetben pihentünk. A gólokat nem ünnepelhettük különösen, mert leestünk volna, de így is csodálatos volt. No, befejezem, mert emlékeimről külön könyvet tudnék írni, ha nem is voltam egy szupersztár, de focizni, azt szerettem. (1948-1995)

Csütörtökön este (10.09.) Éva felfedezte, hogy egy hangyaármádia elképesztő mennyiségben vonul végig – nem össze-vissza, fegyelmezetten, tömött sorban – a szoba egyik sarkából a másikba, természetesen az útban lévő ágyunkat sem hagyták ki. Aztán ott egy lukban eltűntek. Szóltunk a portán, hogy csináljanak valamit, mire megnyugtattak minket, ne essünk kétségbe, ne csináljunk semmit, várjuk, meg még átvonulnak, csak új lakhelyet keresnek a szállóban. Félóra elteltével valóban az utolsó hátvéd hangya is eltűnt a lukban. Hosszú időbe került, míg Éva megnyugodott és végre elaludtunk.

Péntek (10.10.) este mégiscsak rovartalanítottak, amitől az egész lakosztály kibírhatatlanul büdös lett. Éjféltájt éppen lefekvéshez készülődtünk, amikor a bárban egy hölgy kezdett el énekelni, valaki pedig zongorán kísérte. Amatőröknek kellett lenniük, mert az egyik hamisabb volt, mint a másik. Mindenesetre jó hangosak voltak. Évával közelharcot folytattam, mert le akart menni a bárba, hogy szétcsapjon köztük. A kibírhatatlan műsor fél háromig tartott. Végre elaludtunk. Már hajnalodott, amikor megállapítottuk, hogy eldugult a WC, szükségleteinket kénytelenek voltunk a folyóson lévő közösben elvégezni. Elég elgyötört állapotban jelentünk meg a reggelinél. Amíg rendbe tették a lakosztályt és megjavították a WC-t, úsztunk egyet és napoztunk, aztán ebédig aludtunk.

Szombat (10.11.): Reggeli együtt a csapattal. 11:30: Kirándulás: Bondinho do Corcovado – Trem do Corcovado – Cristo Redentor (Krisztus, a Megváltó) – Largo do Boticário. 15:00 Ebéd a hotelben a Positano étteremben, aztán két óra alvás, majd úszás.

Vasárnap (10.12.): Délelőtt úszás, napozás, majd taxival mentünk a Belmond Copacabana Palace Hotelbe. Az operaigazgató, Emilio Kalil vendégei voltunk, Renata Scottóval ebédeltünk együtt.

Október 13., 14., 15., 16., 17.: naponta próbák az operában és végezzük a szokásos teendők.

Kirándulás a Cukorsüvegre, Rio de Janeiro

Szombat (10. 18.): Már két napja ömlött az eső, a hőmérséklet is visszaesett 20-22C°-ra. Ennek ellenére délelőtt kirándultunk a Cukorsüveg-hegyre. A kötélpálya megviselte az idegeimet, de fenn a csodálatos panoráma kárpótolt a szenvedésemért. Este kilenckor elvittek minket egy Szamba Showba „Goes Brasil”, kísérőnk Sergio, egy ügyvéd, aki Éva nagy rajongója volt. A műsor teljesen meggyőzött arról, hogy én biztos nem leszek szamba táncos. Kiválóan szórakoztunk. Másnap, vasárnap délután még megnéztük a japán balettot.

Éva és Renata Scotto, Art Hirschfeld karikatúrája

Hétfőn, 20-án folytatódtak a próbák, délelőtt még interjút adott Éva és Renata Scotto, valamint közös fotók is készültek. 1960-as években Budapesten láttuk és hallottuk először Renata Scottót, akkor a Traviatában felejthetetlen volt. Az idő változatlanul rossz volt, időnként ömlött az eső. 21-én este minden további izgalom nélkül lement a generálpróba.

Renata Scotto és Éva a Belmond Copacabana Palace Hotel teraszán, Rio de Janeiro, 1997

Október 23, csütörtök 20:00: Francis Poulenc Az emberi hang című operáját Renata Scottóval, és Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját pedig Airizer Csaba és Éva szereplésével mutatták be, az est karmestere Ötvös Gábor volt. A vártnál nagyobb sikerük volt. Másnap John King, alias Király János, egy rendkívül barátságos, magyar tiszteletbeli konzul vendégei voltunk ebédre. Miután az idő végre jobbra fordult egy kiváló tengerparti étterembe látogattunk és remek tengeri halakat és különböző herkentyűket ettünk.

Ebéd egy halétteremben John King, Éva, Ötvös Gábor, én, Saito manager, és ügyvéd barátunk, Sergio, Rio de Janeiro, 1997.

Október 26-án volt a második és egyben az utolsó előadás. Délelőtt még szétosztottuk a magunkkal hozott lemezeket, valamint Éva könyvét. Este az előadás minden különösebb probléma nélkül lement, a közönség nagyon jól reagált, de lehetett érezni, hogy az operáról nekik más az elképzelésük.

A kékszakállú herceg vára Airizer Csaba és Éva, Theatro Municipal, Rio de Janeiro, 1997

Másnap, 27-én, hétfőn 12:00 órára rendeltek be a színházba, hogy Éva honoráriumát felvegyük. Itt ért aztán a meglepetés. A szerződésben amerikai dollárban egyeztünk meg, de ők arra hivatkozva, hogy nekik nincs most US dollárjuk, és különben is Brazíliában egy az egyhez az arány, így csak brazil dollárban tudnak és fognak kifizetni. Ez azt jelentette, hogy külföldön már csak közel 15%-át ért volna. Látszott rajtuk, hogy hajthatatlanok és feltehetően nem először csinálták. Veszekedésnek, gutaütésnek most nem volt itt az ideje, valamit kell tenni, de mit. Mindenesetre a pénzt át kell váltani USA dollárra, de ennyit. Legjobb lesz, ha felhívom John Kinget, alias Király Jánost, talán van valami használható ötlete. Sikerült az irodájában elérnem. Mesélem, miről van szó. Különösebben nem volt meglepve. Mondta, tud segíteni, néhány háztömbre, nem messze a színháztól van egy pénzváltó, a vezetője Ernesto, rögtön beszél vele, ő majd beváltja az egészet egy az egybe.

– Nem vág át? – kérdeztem aggódva.
– Biztos nem, az én házamban van és az én emberem.
– Elmagyaráznád a címet az ügyvéd barátunknak is, mert azért ő mégis csak beszéli a nyelvet – ezzel már oda is adtam a telefont Sergiónak. A beszéd végére elég sápadtan búcsúzott John Kingtől.

– Akkor indulhatunk? – kérdeztem Sergiót. Szerencsétlen nem tudott mást mondani, mint hogy igen, de megjegyezte, ez egyáltalán nem veszélytelen vállalkozás. Itt már pár dollárért is öltek embereket.
– Sergio, ki tudja, mi van nálunk, gyere, induljunk, te állandóan portugálul magyarázol nekem, én pedig majd mindig válaszolok neked: sim, sim, não, não.

Ezzel a pénzzel teli válltáskámat nyakamba vettem, és elindultunk. Éva a színházban maradt az őt kísérő házbeli munkatársakkal, akik feltűnően hányták a kereszteket. A tíz-tizenöt perces úton hosszú könyörgésemre végre Sergio elkezdett beszélni hozzám, és a végén már nem is remegett, egész normálisan viselkedett.

A megadott címre érkezve lementünk az alagsorba, ott az őr Sergiót megállította és csak engem engedett tovább. Ismét egy emelet lefelé a pincébe, lent Ernesto várt, kézfogás, üdvözlés. Én táskámmal együtt számolatlanul odaadtam a pénzt, ő átvette, kért néhány percet és ezzel eltűnt. Valóban néhány perc múlva visszajött, mondta, minden rendben van és a táskát az átváltott dollárokkal együtt visszaadta. Én számolatlanul átvettem, megköszöntem és távoztunk. Biztos, ami biztos az egyik embere néhány sarkon át kísért minket. Visszaérve a színházba nagy volt az öröm, látszott, hogy nagy kő esett le a szívükről. Sergiót megölelve megköszöntem a segítségét és miután gyorsan begyömöszöltek minket egy taxiba, visszatértünk a hotelba. A pénzt megszámoltam, fillérre egyezett. John Kinget, alias Király Jánost felhívtam és nem győztem megköszönni a segítségét. Ez csak természetes mondta kedvesen. Egyben elbúcsúztunk tőle, többet nem találkoztunk, de John Kinget, alias Király Jánost nem lehet elfelejteni.

Este még egy étterembe vittek el minket vacsorázni, másnap pedig velünk reggelizett Emilio Kalil igazgató, a pénzbeváltás már nem volt téma. Délután kivittek a repülőtérre és irány Európa. LH501 2F 16:05 Rio de Janeiro – 6:35 Frankfurt am Main, 29-én reggel LH4118 2C 7:55 Frankfurt – 9:25 Nizza. Taxival mentünk Monte Carlóba. Én az ügyes-bajos dolgokat intéztem, Éva kicsomagolt, majd újból becsomagolt. Valamit bekaptunk és még aznap délután taxival irány ismét a repülőtér.

LH4072 2C 18:45 Nizza – 20:25 Frankfurt, LH2458 2C 21:30 Frankfurt – 22:35 Berlin. A Hotel Intercontinentalban ágyba estünk és már aludtunk is…