Beethoven születésének 250. évfordulóján Fidelio-keresztmetszettel tiszteleg az Opera a bécsi klasszikus zeneszerző előtt. Az Opera Facebook-oldalán 2020. december 16-án 20:00-tól látható közvetítés előtt Rálik Szilvia és Gábor Géza mesélt többek közt a színpadi előadásban szerzett élményeikről, a szereppel kapcsolatos tapasztalataikról és az esti előadás várható legszebb momentumairól. 
Beethoven: Fidelio - Berczelly István (Pizzarro), Palerdi András (Fernando), Gábor Géza (Rocco)
Rálik Szilvia (Leonora), Molnár András (Florestan) rendezte: Kovalik Balázs - fotó: Éder Vera
Mindketten a Kovalik Balázs-féle operaházi rendezésben énekelték a szerepeiket először a színpadon. Milyen benyomásaik, emlékeik fűződnek a darabhoz?
Rálik Szilvia: Igen, a Kovalik-féle „színes” Fidelióban debütáltam. A szerep felépítése a közös munka során sokáig talány maradt. A színpad elején, a lépcsők alatt volt kialakítva az én részem, amiből ki sem tudtam jönni a két felvonás alatt. Kicsit olyan érzés volt, mintha börtönbe zártak volna. Aztán ahogy a próbafolyamat során egyre közelebb került hozzám Leonora amúgy nem könnyű szerepe, nagyon megszerettem. Az is tetszett, hogy Balázs nőies alakként jelenített meg. Mivel a koncepció alapján a többszintes, elszigetelt, sávos díszletben a többiek nem láttak, mert én voltam legalul, ezért nem tartotta fontosnak, hogy Fidelióként fiúnak öltözzek, és ezzel az elképzeléssel én is jól tudtam azonosulni.
Gábor Géza: Tíz éve, utólag álltam be az utolsó etapra. A díszlettel csak a zenekaros főpróbán találkoztam, és ez eléggé megnehezítette a dolgom. A díszlet többszintes volt, és hiába próbáltuk ezt le a háziszínpadon, az első előadásban ért az a meglepetés, hogy az ária második szakasza előtt nem két lépcsőt, hanem egy teljes emeletet kell felmennem. Így még a takarásban kezdtem folytatni a második szakaszt, mivel a zene már ott tartott. De ilyesmi néha előfordul beállásoknál.
A rendezők nem nagyon szeretik ezt a darabot, mert az oratorikus jellege miatt elég nehéz színpadra állítani. Beethovenben is lehettek kétségek, hiszen többször átírta a darabot és a címével kapcsolatban is hezitált. Sokan viszont, köztük Ferencsik János is, úgy gondolják, hogy van egy-két szent mű az operairodalomban, amibe a Parsifal és a Fidelio is beletartozik. Nagyon nagy pátosz övezi ezt a művet nem érdemtelenül, a napjainkban pedig ilyesmit nagyon nehéz színre vinni. A Kovalik-rendezés is elég megosztó lett. Balázs növendéke voltam, utána 10 évre Szegedre kerültem, és így bár a próbafolyamatnak nem voltam részese, tudom, hogy sokat vívódott, megrendezze-e.
Rálik Szilvia a 2020-as OperaFüred gálakoncerten - fotó: Rákossy Péter
Milyen rétegeket hordoz Leonora és Rocco szerepe, milyen kihívásokat rejt ezek hangi és színpadi megformálása?
RSz: Nem könnyű énekelnivaló. Beethoven énekhangra írt szólamai tulajdonképpen minden fachban nehezek. Leonora komoly technikai felkészültséget igénylő, nagyon izgalmas szerep. Azon felül, hogy intenzív, energikus figura, a hangi megformálása, felépítése folyamatosan feszeget valamilyen határokat, akár hangerőben, akár a lágét tekintve. Folyamatos intenzív megformálást igényel, magas, kicsit feszített hangadást, de ez a szerepmegformáláshoz is hozzátesz, viszont nem lehet benne lazítani. A hang mellett folyamatosan figyelni kell a szövegmondásra, a ritmusbeli változásokra és a partnerekkel való együttműködésre, amik a Leonora-Forestan-Rocco-Pizarro kvartetteben és a Florestannal közös duettben csúcsosodnak ki.
A szerep intenzitása széles skálán mozog. Nagyon szeretem, mert Leonora kifejezetten energikus nőalak, akiben a szenvedély sok árnyalatát, köztük a figura lágyabb oldalát is meg tudom mutatni. A német repertoárt egyébként is közel áll a hangomhoz is közel áll, ezért úgy érzem, összhangban vagyok Leonorával.
GG: Leonora és Florestan szerepe nagyon gyilkos. Beethoven nem sok vokális művet írt, nem törődött az emberi hanggal. Hogy ez amiatt volt-e, mert a saját elképzeléseihez képest nem kötött kompromisszumot, vagy esetleg ebben a halláskárosodása játszott szerepet, az nem tisztázott. Érdekes, Roccót nekem nagyon jól esik énekleni. Teljesen abban a hangtartományban mozog, ami nekem fekszik. De ebben annak is szerepe lehet, hogy már 24 éve barátkozom a szereppel, mert ez egyik első szerep, amit megtanultam. Annak idején még a főiskolán Medveczky Ádám tanár úr javaslatára szerepgyakorlatból tanultuk meg, akkor még magyarul, mert így ment – ha ment – az Operában. Nem ez az egyedüli darab, amit az elején nem szerettem, de tanár úr győzködött, hogy jó lesz ez még, és valóban, az évek múlásával nagyon közel került hozzám, különösen, hogy most már apaként is sok mindent másképp látok.
Rocco szerintem a Fidelión belül a legszínesebb egyéniség. Több oldala van, több helyre is kénytelen csapódni, miközben a lánya útját is egyengetnie kell, a hatalomnak is meg kell feleljen, és neki is van bizonyos hatalma. A darabban egyfajta belső változáson is átmegy, nem lehet eldönteni, hogy gyáva-e, de mintha kicsit ravasz is lenne, az intelligenciája pedig a rendkívül jó alkalmazkodókészségében rejlik. Minden helyzetben megállja a helyét és az övéit is előre tudja vinni. Ki is áll elvekért, tehát azért becsületes figura. Az áriájából pedig kiderül, hogy egy kicsit vicces, buffói jellege is van, úgyhogy többféle módon megjeleníthető.
Gábor Géza az OperaSzerda Saint-Saëns: Sámson és Delila-keresztmetszet közreműködőjeként - fotó: Ligeti Edina
Hogy alakult ki a keresztmetszetnek a műsora, milyen részletek kerültek be a válogatásba?
GG: Az áriámon kívül van egy duettem Pizarróval, akit Kálmán Péter alakít. Ez egy kiváló kettős, amiben megpróbál rávenni, hogy szövetkezzek vele. Szerepel a keresztmetszetben a Sírásóduett Leonórával, majd a végső kvartettben veszek részt szintén Leonórával, Pizarróval és abban már Florestan is megjelenik Kovácsházi István személyében.
RSz: A darab szereplői jól jellemző áriákat és együtteseket mutatjuk be, úgy érzem, a legszebb részletek közül minden olyan dallam megszólal, ami fémjelzi az operát. A néző átfogó képet kaphat Beethoven egyetlen operájából. A Florestannal közös duettünkben a szerelem teljesedik be, a Roccóval közös részben a melodráma is egyedi és sokszínű, az áriámról már nem is beszélve: van benne egy gyönyörű lassú rész majd a végén rendkívül energikus a lezárása, nem is tudom eldönteni, melyiket szeretem a legjobban.
