A mai napig aktívan énekel, nemrég fejezte be legújabb lemezét, 2020 novembere óta pedig a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja. A maximalizmusáról, jótékony adakozásáról és megrendíthetetlen hitéről ismert Pitti Katalin lelkiismeretes alapossággal emlékezett vissza a kezdetekre, mesélt partnerekről, tanításról, művészi ars poeticáról, és osztotta meg gondolatait a járványról. Mona Dániel interjúja.

Pitti Katalin a Magyar Állami Operaház Örökös Tagja című átvételekor 2020. november 7-én, az Eiffel Műhelyház Bánffy termében - fotó: Kummer János / Magyar Állami Operaház

Még egyetemistaként kapta első nagy lehetőségét a Simándy Józseffel, Melis Györggyel és Ferencsik Jánossal közös Otello-filmmel, közel 25 évet énekelt az Operaházban, azóta pedig szabadúszó – a legfáradhatatlanabb fajtából. Mondhatjuk, hogy végig énekelte az egész életét. Mások ennyi munka alatt már nyolcszor kiégtek volna. Honnan ez a rengeteg energia

Mindig sokat „dolgoztam”. Idézőjelbe teszem, mert a zenéhez, az énekléshez való viszonyom: ünnep, szentség számomra. Amint megkapom vagy rátalálok a feladatra, az útra indít. A megvalósulásig vezető folyamat és annak minden zegzuga érdekel. Az biztos, hogy mindenhez Isten adja az energiát, a lelkesedést, ami előrevisz. Lélekkel keresem a lelket, és a lelkeknek vágyom továbbítani a fellelt lélek-kincseket.

Ferencsik után számos nagy karmesterrel és rendezővel dolgozott. A művészek életrajzában rendre olvasni olyan közhelyes mondatokat, hogy „olyan karmesterekkel dolgozott, mint…”, de valahogy az Ön leírásában ez mégsem csak üres felsorolás. Kiemeli, mennyit tanult ezektől a dirigensektől és rendezőktől. Hogyan alakítja egy énekes egyéniségét egy-egy ilyen találkozás és közös munka?

Az előadóban kell lennie annyi Istentől kapott tehetségnek, hogy el tudjon rugaszkodni a földi valóságtól – persze a kontroll megtartásával, ami a jó karmester egyik fontos feladata. A jó karmester figyelmeztetni tud egy énekest (vagy bármely szóló hangszeres művészt), miközben szabadon is hagyja. Nagy társasjáték ez. És végtelen lehetőséggel bír. A lélek áradása a lélek átadásával ölt valóságot egy-egy előadásban. Rettenetes, amikor a folyamatból valami kizökkenti az embert, mert azonnal összetöri, amit addig a lélek a zenével, a hanggal együtt létrehozott. A zenei anyag megértése, kimunkálása és elsajátítása a cél, míg az teljesen magától értődő nem lesz.

Ferencsik János karnagy úr próbáira kiváló korrepetitorok – Patkó József tanár úr és Péter Szabó Anikó – készítettek fel nagy fegyelemmel. A magam szorgalmával, amelyben az igényesség és a kísérletezés egyaránt megtalálható volt és megtalálható a mai napig is, mindig a tökéletességre törekedtem. Az arányok egységére, ami a legnehezebb. De minden nap erre kell törekedni. Ha az ember lelkiismeretesen felkészül egy próbára, alig várja, hogy megmutathassa a karmesternek a formálás megszületett verzióját, hogy együtt dönthessük el, marad-e vagy másként kívánja a dirigens a frázisok kibontását, egy-egy akcentus elhelyezését. Fontos, hogy a zene szövete és a figura jelleme, a darabbéli szituáció a bennem kialakuló módon mit enged meg és mit nem. Ferencsik karnagy úr az előadásokon tenyerén hordta a művészeit. Megtehette, hiszen előtte igen szigorú együttes próbákat tartott, hogy később szabadjára engedhessük az ihletünket. Persze azt sem kontroll nélkül. A darabot tudni kell, és csak azután lehet azon dolgozni, hogy hogyan szeretnénk előadni.

Nagy ajándék volt számomra pályakezdőként teljesen érett művészekkel dolgozni, akik egyrészt hamar befogadtak maguk közé, másrészt megtapasztalhattam a precíz és mégis szabad művészi kifejezés lényegét. Mert koncentráltnak és szabadnak kell lenni egyszerre. És egyiket sem túlzásba vinni. Valójában Ferencsik János karnagy úr mondatai itt csengenek a fülemben mai napig: „Fele-fele arányban kell koncentráltnak és szabadnak lenni. Ha túlságosan koncentrált az ember, görcsös lesz, és színészileg nem tudja megtölteni a darabot. Ha viszont túl szabad a színészi munkában, akkor könnyen lehet, hogy zeneileg nem lesz pontos.” Illetve „a hangnak kereknek kell lennie, kell legyen alja és teteje. A hangot a hang gömbjének skalpjában kell vezetni.”

Lukács Ervin karnagy úrral szintén komoly próbákra épülő, tehát tudatosan biztos alapokon álló előadások születtek: Varázsfuvola, Faust, Turandot. Hagyott és vigyázott rám.

Fontosnak tartom egy másik nagy karmesterünk megemlítését is. A legendás művész, Erdélyi Miklósét, akivel az Anyegin Tatjánáját, a Boccanegra Ameliáját és a Boleyn Annát csináltam együtt. Olyanokat mondott a Boleyn Annára való készülés közben, hogy „majd kikevered te ide a megfelelő színeket”. Tehát bízott a szerepre választott énekesében. Szárnyakat adott. Mindig meghatott a bizalma, amely még több felelősséggel, alázattal töltött el. Csodás előadásokat élhettünk meg.

Giuseppe Patanè volt az újjá varázsolt Traviata karmestere. Kívülről tudta a darabot. Maximális egyetértésben muzsikáltunk, és fergeteges előadásokat csináltunk. Vele is azt éltem meg, hogy ha a darabot zeneileg helyére tettük és megegyeztünk, azután azt csinálhattam a színpadon, amit a pillanat teremtett. Figyelt rám, én is fél szemmel rá. Az egymás értése-érzése, valamint a tudás biztonságot jelentett. Azon belül pedig szabadságot.

Oberfrank Géza karnagy úrral volt a Manon-premierem, a kiváló művészpartner Kelen Péterrel – akkor még magyarul. Tisztességes előadás. Lamberto Gardelli mesterrel pedig már olasz nyelven, vele a muzsikálás magas foka olvadt eggyé az emberi lélekkel. Minden darab az anyanyelvén a legszebb, ezt tudtuk, hiszen bármilyen jó a magyar fordítás, nem tud olyan plasztikus lenni, mint a zeneköltő anyanyelve.

Medveczky Ádám előadásaiban is a lélek muzsikált. Csupa poézis volt vele a Bohémélet vagy a Traviata. Hagyott, bízott bennem. A fontos dolgok próbákon való megbeszélése záloga lett a jó előadásnak. Ádám mindig egyenrangú félként kezeli a művészeit. Egy szempillantás alatt megéreztük ezt, így egy emberként létezhetett a kimondhatatlan, de elénekelhető, hiszen az emberi hang áll legközelebb a lélek igaz pillanataihoz, az örök igazsághoz, amely ott található minden ember lelkében. Így válhat a hallgató eggyé a zenével, az éneklő művésszel: a lelkén keresztül.

Kovács Jánossal is Traviatáztunk, ő vezényelte végig a japán turnét. Szenvedélyes előadások voltak. Jánossal is mindig értettük egymást, szinte ösztönösen működtek a dolgok. Akárcsak Britten Peter Grimes című darabjánál Ellen Orford megformálásának közös munkájában: a szívszorongatóan rettenetes drámai pillanatok megteremtésében és azok lélekhangokká átengedésében. A hasonló felkészültségű és érzékenységű művészek között mindig megvan az összhang.

Ezek a nagy mesterek természetesen faragják és gazdagítják az énekes egyéniségét. Merészebbé vagy olykor még bensőségesebbé teszik, hiszen minden egyes megformálandó figura kialakításában ott a küzdelem és a keresés. Ki kell hámozni a karaktert a sok-sok réteg közül, és minden alkalommal életre kelteni. Szerettem az olyan rendezőket, akik még a főpróbán is mondtak új irányt egy-egy jelenethez. De a legtöbb rendező a földrajzon kívül – vagyis hogy hol gyere be a színpadra és hol menj ki – mindent rád bíz. Tudni kell a viszonyodat a többi szereplőhöz és azoknak is a hozzád való kapcsolatát. Ők mutatják meg, ki is vagy a darabban. A jellem megformálása mindig elgondolkodtatja az embert. A szerepek a privát életbeli személyiségünket is érlelik. Nem lehet megúszni. Kiborítja az embert, meggyötri vagy épp fokozza örömét. Az előadóművész mindent egybevetve nagyon komplex módon egyesíti a zenei és színészi tulajdonságokat, az énekesi és női sorsot. Szoktam imádkozni azért, hogy Isten adjon megfelelő arányérzéket, hogy az ihlet ne vigyen el se erre, se arra. Hogy tudjam, kit formálok meg, és az eszköztárak mindegyikéhez őrt állítson. Hogy csak annyi legyen a keverékben egy-egy összetevőből, amennyi épp szükséges.

Egy olyan művésznek, akit ennyien szeretnek, akiben ennyi energia buzog, számítanak a díjban mérhető elismerések? Mit jelent Önnek, hogy az Opera Örökös Tagja lett?

Nagy öröm számomra az, hogy a közönség, az emberek szeretnek. Ahova meghívnak, sokszor mondják a koncert végén: „Minden vágyam volt, hogy magát, művésznő, élőben lássam és halljam” – és még meg is érintik a karomat. Nem gondolnám, hogy akit a Magyar Állami Operaház Örökös tagságának díszes társasága közé választ, ne örülne neki. Sőt! Azt hiszem, a pályafutásom legnagyobb jutalma, ajándéka ez. Nagyon nagy megtiszteltetés számomra. Köszönöm az általam is nagyra becsült kollegáimnak, hogy odafigyeltek és odafigyelnek a „munkámra”. Köszönöm Istennek, hogy eljött az alkalmas idő, amikor beérett a kitüntető rang: az örökös tagok megtisztelő es egyben elismerő szavazata.

Hogy számítanak-e az elismerések? Feladatcentrikus ember vagyok. Teljes odaadásban dolgozom a feladat legmagasabb fokú megoldásáért. Azt is gondolom, hogy a művész saját nemzete gyermekeként köteles a „kapott talentumot” kimunkálva átadni az ő tágabb és szűkebb kortársainak. Ezek a magocskák a lelkekben tapadnak meg, és bármikor előjöhet az élmény, amelyért minden ember lelke hálás. A visszajelzést a közönség mindig megadja, de egy művésznek a szakma véleménye is fontos. Egyszer csak elkezd hiányozni a szakma visszajelzése. Jó, amit csinálok?

Számos műsort rakott össze pályája során, mindig kapható volt valami új ötletre, egy formabontó projektre. Min dolgozik jelenleg?

Augusztusban nagyon sok koncertem volt (augusztus 20-i ünnepi koncertek, nyárbúcsúztató hangverseny, áriaest Békéscsabán stb.), és az énekkurzusomat is abban a hónapban tartottam. 13 emberrel dolgoztam egy-egy órát naponta. Mindössze négy napot töltöttem éneklésmentesen az édes unokámmal és a családdal, a következő nap pedig máris próbára autóztam, hiszen két nappal később volt a Nemzetközi Fúvószenei Fesztivál zárókoncertje. Szeptembertől, noha elindult a tanév a tatai Menner Bernát Zeneiskolában, már pedzegették a koronavírus-járvány felerősödését. A szeptemberi koncertjeimet, ahol a szabadtérivé alakítást nem tudták bevállalni, lemondták.

Egy éve dolgozom egy új lemez anyagának kiválogatásán, megszerkesztésén a gyalázatos trianoni „béke”-diktátum 100. emlékéve kapcsán. Nagy örömömre megkaptam hozzá az NKA támogatását. Minden szabadnapomon késő éjjelig dolgoztam a CD-n, amely Trianon gyászára, túlélésére és a „csakazértis” magyarul élni s halni életérzésre reflektál, egyúttal reményt fejez ki, hiszen Mária országa vagyunk. Meggyőződésem, hogy az a sok-sok imádság, könyörgés és hálaadás tartotta meg a magyar lelkeket egy nemzetnek. A más országban élő kisebbségeknek sok megaláztatás és rettegés jutott, Nagy-Magyarország mégis, ha vérző szívvel is, de egy lélek maradt.

Nagy öröm volt, amikor a felkért művészeknek – Pálmai Árpád egyházzenész-énekes, Boldog Zsófia, Hegedűs Valér orgona- és zongoraművész, valamint a Tabulatúra régizene-együttes vezetője, Rossa Levente – kezébe tudtam adni a kottákat. Rutár Laura menedzserem szervezett és koordinált mindent. Harminc dalt vettünk fel, köztük a cappella, orgona- és zongorakíséretes műveket, valamint tíz verset és tíz írást is felmondtam. Mindezt a Szent Margit Gimnázium fűtött kápolnájának szépséges és lélekemelő környezetben, csodálatos akusztikával. Nem mindennapi felvétel volt, hiszen maszkban kommunikáltunk, a nagy térben pedig másfél, sőt adott esetben három méter távolságra álltunk egymástól. A felvétel elkészült, az utómunkálatok Alpár Tibor hangfelvétel-vezetőre és Horváth Tamás hangmérnökre várnak. Nekem még a bevezető szöveget kell megírnom és leadnom. De ahhoz, hogy érdemben tudjak írni, nyugalom kell.

Ha már lemezfelvétel: az interjú elején említett Otello-filmet mai napig értékállónak és jónak találja. Mi a helyzet a többi felvételével? Szereti visszahallgatni magát? Van, hogy elégedett a hallottakkal, vagy örök kritikus típus?

Ami már fel van véve, az többé nemigen érdekel, mert azóta már máshol tartok. Ám amikor bizonyos alkalmakkor meg kell másokkal együtt hallgatnom egy felvételemet, nagyon szigorúan hallgatom magamat. A hangfelvételekből tanul ugyanis az ember a legtöbbet. Mikor visszahallgatom magam, igyekszem nagyon kritikus füllel hallgatni, mit művel az a nő a felvételen. Van, amikor tetszik, sőt volt egyszer olyan, hogy beültem a kocsiba, bekapcsoltam a rádiót, és nem ismertem meg magamat. Milyen ismerős ez a zene – mondom magamnak –; de hisz ez Verdi Otellójából Desdemona imájának előjátéka! Elkezdi olaszul énekelni a nő, én meg arra gondoltam: hát, igen, ezt így kell elénekelni. Majd megy tovább a szerkesztett műsor, Otello haláljelenetét Simándy József énekli szintén olaszul. Megdöbbentően kifejezőn és szépen. A végén pedig bemondták: énekelt Pitti Katalin és Simándy József.

Azt mondta egy interjújában, hogy nem a sikereiből, hanem a kudarcaiból tanul az ember. Az Ön sikereiről nagyon sokat tudni, de melyek voltak a legmeghatározóbb kudarcok? Mert ennyi fejlődéshez és ilyen minőséghez az Ön elmélete alapján rengeteg kudarcra volt szükség.

Vallom, így van. Nagy kudarcom volt például Kassán egy Traviata-előadás. Egész nap a szélben mászkáltam, illetve vittek tévé- és rádió-beszélgetésre. A szél nagy ellenségem. Estére megfáztam, és azt hittem, nem tudom végigénekelni az előadást, ráadásul borzalmas színpadi körülmények voltak. A szünetben egy orvos adott egy szurit: C-vitamin és kalcium turmixot. Így már végig tudtam játszani a darabot. Tanulság: idegen – de akár megszokott – helyen nem mászkálni ide-oda mások kénye-kedve szerint! Mert este előadás, és csak ez villog az ember fejében, lelkében és minden sejtjében.

Pályakezdő koromban felkértek egy koncertre egy vidéki kultúrházban, ahol nem volt működő zongora. Felháborodva távoztam a zongoristával együtt. Tanulság: vannak, akik számára nem világos, mi szükséges egy operaénekes koncertjéhez, ezért mindenkivel át kell beszélni mindent. Legfeljebb megjegyzi, hogy ő jól tudja, mi szükséges; de csak így derül ki, hogy melyik szervező szakember és melyik amatőr.

A Bartók Konziba jártam, amikor először mentem énekversenyre Karlovy Varyba. Kukely Julika is jelentkezett, Bán Melitta tanárnő kísért bennünket zongorán. Az első forduló programját végigénekeltem, nagy tapsvihar fogadta a produkciómat. Julika is gyönyörűen énekelt. Mindenki megvolt róla győződve, hogy továbbjutok a középdöntőbe, és azért imádkoztunk, hogy Julikát is beválasszák. És mi történt? Julika továbbjutott, én meg kiestem… Felfoghatatlan volt. A verseny végén fény kiderült az igazságra. Egy idős magyar karmester a zsűriből könnyes szemmel mondta nekem: „Maga nagyon veszélyes volt a kiszemelt győztesre. Azért kellett kiesnie.”

Persze ez csak néhány csemege. De ami biztos, hogy mindig vadul kell koncentrálni – ezt szoktam a növendékeimnek is mondani. És hogy mennyit kell gyakorolni? Azt csak abbahagyni lehet. Sosem lehet eleget gyakorolni, mert a jónál is van jobb.

Sokat nyilatkozott a Puccini-hősnők vagy épp Verdi Travitájának Violettája kapcsán a megformálandó nőalakok lelki világáról, arról, milyen összetett karakterekről van szó. Hogyan kell elképzelnünk Pitti Katalint, ahogy megismer, felépít és magáévá tesz egy számára teljesen ismeretlen szerepet?

Ó, az hosszú folyamat! Amint lehet, megtanulom a mű zenei felépítését. A zeneszerző által bemutatott női figurát lékekben, a hangommal, a mozgásommal és minden porcikámmal ismernem kell. Magamévá kell tennem, be kell építenem a sejtjeimbe, az érzékeimbe, az agyamba, a testembe. Technikailag kidolgozom a szerep legnehezebb részeit, és annyit dolgozom rajtuk, hogy természetessé váljanak. Beírom a helyes levegővételeket, és szoros kötésben kigyakorlom az egy levegőre éneklendő frázisokat, utolsó leheletig tartva a támaszt. Amikor már túl késő van, és nem lehet gyakorolni, mert nem akarom zavarni sem a családomat, sem a szomszédokat, akkor szótározom ki a szöveget. Ilyesmikre éjjel is szolgálatba lehet állítani a lázas lendületet. Ha magyarul éneklek, akkor is ránézek az eredeti szövegre. Amikor már napközben és éjjel is üldöznek a dallamok, akkor kezd alakulni a belém költözés. Belém költözik a szerep minden zenei mozzanata. Lelkileg gyúr a szerep, magamból kell előhívnom a női lélek megírt hullámait, és hagyni, hogy elemileg hassanak rám. Vagy épp el kell képzelnem magamat hasonló asszonyi, női körülményekben. Mit tennék, ha…? Hogyan reagálnék adott esetben? Szabad-e ezt vagy azt? Le kell faragni sok mindent, és bízni abban, hogy a belül lejátszódó folyamattól fogsz tudni megszólalni.

És onnan merre tovább? Jönnek a szólópróbák: egyeztetjük nézeteinket, gondolatainkat. Ahogy az ember megszólaltat egy szerepet, az már vallomás, s egyben kihívás is, hogy mit gondolok, mire jöttem rá, sikerült-e már a szerep, a figura karakterét eltalálnom vagy sem. Kapom a dicséretet és az instrukciókat, amelyeknek mindig örülök. Aztán az együttes próbán a többi szereplővel való összeéneklés már mutatja, hogyan áll fel a darab lélekben, és mit tud majd átadni. Körvonalazódik az egész. Majd alig várom a színpadi próbák izgalmas munkáját, mert akkorra már színészileg is összerázódik a produkció. A rendező által megálmodott világ megvalósítása a megtanult a zenei karakterekkel… Ilyenkor már éjjel-nappal az megy bennem, amire készülök. Azzal ébredek és azzal fekszem. És minden nap jó formában kell lenni, ehhez pedig szisztematikus beéneklés és szisztematikus, minőségi gyakorlás szükséges.

Apropó gyakorlás… Jó ideje már a tanítás is fontos helyet foglal el az életében. Tudni Önről, hogy szakmai kérdéseket tekintve szigorú, miközben azt is, hogy mindent a szeretet és a lélek felől, a legőszintébb érzelmek irányából közelít meg. Milyen pedagógus Pitti tanárnő?

Erről elsősorban a tanítványaimat kéne megkérdezni. Én azt hiszem, jó a kapcsolatom velük. Senkivel nem szabad kivételt tenni, és annyira kell szigorúnak lenni, amennyi tehetsége és akaratereje van az illetőnek, amilyen intelligens. Sokan vágynak énekelni, azt hiszik, olyan könnyű, mint az egyszeregy. Egy Zeneakadémiát végzett énekes kérdezte egyszer tőlem, akinek fogalma nem volt a helyes támasztásról, csak a jó adottságaiból élt, hogy „nem lehet csak úgy énekelni?” Csak úgy, nem! Mindig levegőoszlop kell legyen a hang alatt, és hangmagasságtól függően rekesz-, illetve hátizommal tartjuk annak alját. A levegőoszlop másik vége a fejünk, a koponyánk ugyanis éneklés közben rezonátorként működik, annak használatával áramoltatjuk a levegőt. A megindított hangot sosem fújjuk, hanem szívjuk. Olyan lassan, mint ahogy a köd terjed. „Jó szívással” a koponyánk üregeibe – így tudjuk a hanghullámainkkal igazán megtölteni a teret.

Az alapgyakorlatokkal kezdünk, és ki milyen jól végzi azokat, aszerint megyünk tovább. „Addig nem megyünk haza, míg ezt meg nem csinálod” – ez a módszerem. Nagyokat nevetünk, viccelődöm velük, de nagyon szigorú vagyok. Az óra csak úgy érhet véget, ha mindketten örülünk, hogy megint sikerült egy picit előbbre lépnünk.

A tanítás nagyon fontos dolog! Amit tudásban összegyűjtöttél, azt tovább is kell adni. Magvetés ez – hátha kihajt valahol. Adni, adni és adni. Amíg adhatsz, adj!

Mindig is nagyon odafigyelt az egészségére, hiszen a torka a hangszere és egyben az élete is. Hogyan befolyásolta a járványhelyzet a napi rutinjait? Miként védi magát egy ilyen nyüzsgő művész egy olyan időszakban, amikor mindenkitől távolságot kell tartani?

Napról napra él manapság az ember. Most az a fontos, hogy amit mára elterveztél, végezd is el. Az online tanítást például korábban el sem tudtam volna képzelni, de kiválóan működik. A mikrofon még nálam is szigorúbb… Amúgy betartom az utasításokat, és teszem a dolgom. Kevesebbet vezetek, de nem bánom.

Ez a COVID olyan, mint egy háború. Soha nem lesz már olyan az élet, mint volt három vagy négy éve. Beszűkül minden, a rettegés az úr, és hiszem, hogy aljas emberek tervezték meg az egészet: legyártották, és szándékosan ránk küldték. Mi lesz az unokáinkkal? Mi lesz a pici babákkal, akik ma születnek? Hová aljasult a világ? Olykor csak nézek magam elé, de nekem legalább van egy Istenem, van egy értünk kereszthalált vállalt Jézus Krisztusom, van egy Máriám, akihez első körben imádkozhatok, és ott a szentlélek egyesitő ereje is. Nagyon gazdag vagyok. Roratéra járok, mert nagyon fontosnak tartom, hogy szent helyen imádkozzak. Erősíteni kell a hit fényét, és a sötétség eltűnik. De a vírus itt marad, és ki tudja, mivé fajul, vagy hogy lesz-e másik. Én azonban nem félek senkitől és semmitől, mert az isten velem van. Ha úgy akarja, a vírus elvisz engem, de ha megvéd akkor maradok még, és nem csak azért, mert dolgom van. Hiszen sok teendőm van még. A templomi koncertjeim után szinte egy emberként áll fel mindig a közönség. Nekem ne lenne dolgom? COVID ide, COVID oda, én teszem a dolgom. A lelemény sok mindent megold.

Adja magát a kérdés, de van egy olyan érzésem, hogy Önnek még nehezebb rá a válasz: mi lett volna, ha nem lehet operaénekes?

Ha tízéves koromban nem költözünk a szülővárosomból Budapestre, akkor bizonyára más életem lett volna. De ezt bármelyikünkkel így van. Jófejű gyerek voltam, gyorsan tanultam. Édesapám szigorúan nevelt minket. Tőlük mindenüket elvették, ezért folyton azt mondta: „Az a tiéd, ami benned van.” Lehettem volna tanár, orvos – ki tudja. Az biztos, hogy amit csinálok, azt teljes gőzzel csinálom. Énekelni már kislányként ott, Szentesen is énekeltem. Az első pap bácsim, Mandula József atya azt mondta a kórustársaimnak, amikor utoljára mentem a Szent Anna-templom karzatára énekelni: „Ennek a kislánynak nagyon szép hangja van, jegyezzétek meg a nevét, mert lehet, hogy híres ember lesz belőle.” Ez a mondat sokszor segített nekem a kritikus, nehéz időszakaimban.

Ír még verseket? Így karácsony alkalmából kaphatnak az olvasók búcsúzóul egy Pitti Katalin-költeményt?

Mindig mondtam verseket, és országos versenyeket is nyertem. A saját költeményeim szinte mind a fájdalom szülöttei. Nem is tudom most elővenni őket, meg kellene keresnem. Elég régen írtam utoljára. De idézek egy verset, amely az életre buzdít.

Falu Tamás (1881–1977): Hinni

Hinni, hinni és hinni
a terheket így vinni.
Látni a csodát fent, lent,
hinni a hihetetlent.
Hinni, hinni és hinni,
az életet így vinni,
s ne mi vigyük hitünket,
a hitünk vigyen minket.